Kántor Zsolt
A beszéd, a nyelv és a bútorok

Ön-elbocsátás. Jelenti ki a narrátor és feláll a székéből. Ráteszi a tenyerét a kamera szemére és megáldja. Csak szöveg a gondolkodás, uraim, a fej szállítóeszköze a test. Viszi az értekezletre a pszichét és közben futtatja a gyomor a programokat a háttérben, lefoglalva a legnépszerűbb vágányokat. És jön az üvegbe nőtt arc, egy unikumos üveg. Ahogy nézem a gömböt, szétfolyik a fény. Én egyben maradok egyelőre és olvasom az asztallap kiterített kéziratait. Egy csónak úszik az üveg-óceán közepén. Kiköt a szemantika szigetén. Majd tolószék gurul a hanglemezen. Nagymama ül benne egy pöttyös labdával az ölében. Felém dobja a földgolyót. Egy cselló borul fel a másik szobában. Gyorsan fogok egy tollat, és leírok mindent. A boldogság: némaság. Barázdákon fut az olvasás-tű. „ Harmonikus ” konfliktusok esnek szét. Nagy idődarabok. Évekkel ezelőtt hagytad a szekrény párkányán ezt a cserépszilánkot, és most a szőrös fiókba teszed. „Ez” kibírta idáig? Akkor a felejtés sem morzsolta széjjel. Amott egy bilincs. A hinta alatt. Amulettek szerteszét, szavak! A radír rühes. Csupa festék itt minden. A Hold csöpögteti éjjel-nappal a hormonokat ránk. Egy nő keze lóg le az ágyról, zavarja a csöndet. Mintha ezért nem lenne minőségi az elalvásom. Elromlik egy testtartás miatt. Íme, a diszharmónia ambivalens allegóriája! Megtörik a mítosz? Akarat lesz vagy alázat? Ha önmagadtól is elszabadulsz. Beázhatsz. Ez az elvárás önáltatása. Kelepce. Jó illatú szájak között mászkálsz a színpadon. Egy szemfog a sírkő. A nemlét szünetet tart. Nagytestű, olvadó nők cipelik a melankólia transzparensét. Bosszúvágy van az arcukra írva. Mindenből az édesebbet akarod, Te korifeus! Sikoltja a Belobbanó Díva. Ha nevemen szólítasz, becsukom a szemem, nem alszom el. Csak átlépek ezen a léten, mintha benyitnék a ködbe. Lépéstudat, lépés-hús, hallod a fejedben a kattanást, most szűnt meg benned, ami leszűkítette a látásod. Az értelem ketyeg. Az egzisztencializmus kagylója ugrál benne. az ébredés szúr. Egy prófécia belseje ez, álomból átnőtt indák. Digitális ösztönök. S a teljesség kihűlt, tiszta régészet az „egész” BENSŐ. A jelenlétben elgondolt terv elmerül. Az ábránd védekezik. Mi megy végbe? Érzetek küzdenek, s a háttér csupa empíria. A megkívánás csúcspontján túl már csak lezúdulni lehet. A játék szálai: sok ékezet. A beszéd szövete. Te! Paradigmák láncain függő angyal. Ózon kagylókat szültél, kókuszok fiait. A halogatás kiterjesztését. Szavak bíborát, a gonosz bozót házát. A világot, mint szerkezeti káoszt. Bebocsátást nyert a fárosz. Az én elnyelte. Egy kis egoizmus, hegemónia, evés és alvás. a GASZTRONÓMIA, MINT túlélési terv. A végzet ólomüvege. ZÁRÓJEL-kopjafák. A szkepszis ellenszéruma. A vér. Kis bársony járdasziget. Aki vétett, kiáltsa el! Mert tiéd a hallgatás, enyém a csel. Siess! A mottó szétnyílt, belenyúlik a hallgatásba. Az írás kitárva. Majd kiirtva. Várlak. Szisztémák, kariatidák. A szép fekszik itt elavulva. Elvadulva. Akár egy jó illatú kurva. A tetszhalott álmos, hagyjátok élni. Kubista meggondolások keresik meg. A pillanat ellentmond neki. Aláfüggő létcseppként vegetál. A könny szava húzza meg magát benne. Mélyhűtött elhülyülés: elmélyülés. Alkony-keserű, pirkadat-unikum. Csatakos, csókos kutyák. Elrepedt idő. Érzem. Őrzöm. Doktrínák szaladgálnak a piacon reggel. A mindenség, mint héj. Jelek és idomok. Azzal van a baj. Gömbök, sötétségbe mártott lángok. A szív fotocellái. Mennyit bír el a szó? Mennyit bír el cselekvés nélkül a beszéd? Szemrehányás ez, vagy ösztökélés? Elég? Uram, Te játszol velem. Nulla óra van. Fölszakítod a hiúságomat, mint egy ajtót és behatolsz a titkaimba. A szellem eltökélte, hogy megszabadít. A lelkembe nyúl az Úr, és a lomtár ajtaja elé teszi le a porszívót. Ez a teljesség idegzete. Konfesszionális magány. A helyesírási ellenőr kijavít. Koncesszionális. A szórakozásban van üzlet. Teljes ellazulás. Örülök, hogy egyedül lehetek, jelen esetben. És ÍRHATOK. Éveket vártam erre. Csend és tiszta szél. A SZOMORÚ IDŐ almazöld sálja. Érinthető, de szertefoszló. Átlátsz a módszerén. Az idegesség csak szűrő, átmegy rajta a lényeg. EPIKUS test. TUS . Húsos favonalzó. Sok kis nő az utcán: növényzet. Megannyi szemhéj. A megbocsátás gyűrű (gyűszű). Ráhúzod a tébolyra. Az őrület a mű hiánya. Ellenszomj, álomi sivatag. Csírák, bordó brokát. Delírium-csarnok. Mindegy, csak könyv legyen. Legyen már közöttünk valaki igaz(i). A lakáj calvadost hoz, aztán a múmiák roncsait. Elszédülés, tánc? Méz a kémcsövekben, hormon a poharakban. A matéria. Meglepetés; ha megúszod, átváltozol. Magasztos leszel és mágikus. Egy zebu feje a Tiéd, lidérc, begombolt bibe. A hangsúlyok most billentyűk. Egy kézirattal teli tükörmappa ölében. A moly nedve elcsurran. Könny. Megnyugvás, megmintázás. Futás és hóesés. A nézés letapogatása. A pupilládon keresztül nézek be a fejedbe. Ott vannak a használt bútorok, udvariasság, siker, élet. Az emlékezet kiejti a fájdalmat a kezei közül. Medúza-tea. BEÁZOTT AMNÉZIA. Bodzatinta. A HIÁNY LÁTVÁNYA EZ. Egy tátongó tangó. Ceruzahegyező az akváriumban. A dialógus kinövi a művet. Azután benövi. Értelmezési háló ereszkedik a szövegtartományra. A tágabb jelentésmezők megképződése lehetetlen. Levezetünk egy fájdalmat, ami létezett. A mű direkt a félreérthetőségre apellál. Kivezetjük a testből a betegséget a művön át. S a mű nem hal bele. Ha azt mondom: FORDÍTOTT RÖPTŰ TŰ: tövis, megdermed a kritikus. Az irodalom egy nagy melegágy. Már mindenki ír. A forma szertehullt, mint egy rontott bemérés. IMAZSELÉT OSZTOGAT A MŰSORVEZETŐ, szájzselatint. Szamár. Árvacsalán és abroncs. Együtt laknak a poggyász mélyén. Meg egy gyurmaangyal. Genezis és múzsa. Óriási hassal. SZAKADÉKBA HULLVA. Az álomittas „szőttes” átlyukad. Ez a papíropera címe. A belátás sminkje lefolyik a szájba. A mániára emlékeztet. Meg a rántott májra. Az asszociációk végtelen hömpölygéséből kiszakítva, mint egy jégtömb, ott a földre LOCSOLT rubint. Az én megvalósítandó műve. Egy vérvörös kövecske. Reménytelen bármi, ami konkrét. A töprengés zöld. Ha mélyen hallgatsz, a kő neked löki a párát. A KOITUSZ EGY SZIGET. Benne a morózus fény szelleme lakik. Hemzsegő kék zselé. Szemcsék és illat. A gonoszságon töpreng a gyönyör üvegén át. Üde ízek égöve. A nimfa kertje. Rapszódiák ellenszere, az emlékezés nyugalma. Micsoda régmúlt, ragály! A tegnap tövéből kijött a gubanc. arányok vigyázása. ARÁNY-őrzés. Bornírt processzus. Általunk figyel önmagába az Úr, mi vagyunk szerves membránjai. Az érző és néző idegek. A felülemelkedés befelé mélyedése. A késztetés kirekesztése. Az alvás procedúrává fajul. Lehántja magáról a miazmás héjat. Fenséges nyugalom vonja be a reggelt. A kaktusz lezuhan az ablakpárkányról, a villamos teteje beszakad. Vér csöppen egy bőrülésre. Fassbinder fölsegíti a nénit a földről.