Kántor Zsolt
A lélek cellái, ceruzák

Egy éve ott hever a tolltartóm a laptop mellett, de nem nyitottam ki. Tavaly ilyenkor is csak azért kerültek elő a színes ceruzák, hogy kihegyezzem őket. Mintha nem tudnám, mit akarok leírni, úgy bolyongok szobáról szobára. Halasztgatom a betűvetést, mint paraszt a kaszálást. Most pedig van időm, felnyitom a fadoboz tetejét. Eltűntek a tarkabarka cerkák. De a szag megmaradt, ami a radíré. És a faforgácsoké. A körző is hiányzik. Csak egy ötforintos van benne, amit még Bianka lányom tett bele. (Még van ötforintos. Ez csoda.) Fölkapcsolom az éjjeli lámpát és kiveszek a nyomtatóból egy géppapírt. A grafitceruzával rajzolok egy hatalmas kört. Beleírom a holnapi tennivalóimat. Állásinterjúra menni. A múzeumba bevinni az önéletrajzot. Elhozni a cipésztől a megsarkallt bakancsot. Kimenni a piacra szervián paprikáért. Milyen jól fog ez a ceruza! Az ország egy súlyos szellemi konfliktus terepévé vált. A hálószobám és a tolltartóm azonban még otthont ad annak, aki szereti a békességet. Naiv állapot. A gyűlölettől átitatott országban valaki a tolltartójának örül. Pizsamában is ugrik egy nagyot a puha szőnyegen. Most jut eszembe, mintha e szőnyegminta Henry James elbeszéléséből került volna ide. Egy világkép van benne. Bianka mondta. Ez jó. Az idő nekem dolgozik. Sikerült épségben megőrizni ezt az estet. Nem fojtotta belém a szót a kedvetlenedés. Se a tévé. A meggondolás őrködik felettem. Felébresztem a feleségemet. Öröm van. Valahogy ki kell erőszakolni a dolgot.