„Az az ember, aki a könyvet írta, az itt ülővel
már nem teljesen azonos”
Elhangzott a Kolumbusz és én című kötet zentai bemutatóján 2013. szeptember 5-én a VMMI oszlopcsarnokában. A szerzővel, Nagy Abonyi Árpáddal a könyv szerkesztője, Ladányi István beszélgetett. Házigazda Beszédes István. Szerkesztett változat.

B. I.: Érdekes dolog, amikor a fiatal írótól a befutó íróig – még nem mondok befutottat, de három könyv egy pályának nyilván lassan kijelöli az irányát –, tehát érdekes ilyen esetben kortársnak lenni. Hiszen annyi mindent tudok Árpádról – és annyi mindent nem. Annyi biztos, hogy a kortársak között erőteljes tudatosságot mutató alkotó. Például én is sokat tanultam tőle: amikor a regényét, a Budapest, retourt kezdte írni, akkor mennyire határozott elképzelései voltak, és gyakorlatilag a tű fokán préselte át az egész prózát saját koncepciójának vetve alá magát. Ami a legújabb könyvét illeti, a Kolumbusz és ént, talán még ennél is szigorúbb elveket vallott.
Tehát koncepciózus, igényes íróról van szó, amit én mindenképp értékelek, és akinek bizonyos dolgokban követője tudok lenni. Például, amikor komputerszéket kellett vásárolnom, s megtudtam, hogy ő is erre készül, megvártam, hogy sorra járja az üzleteket, és kiválassza. Amikor ez megtörtént, elmentem abba az üzletbe, és mondtam, hogy kérek egy olyan modellt, amilyet az az úriember vásárolt, aki egy hétig járt ide próbálgatni a székeket. Igazán érdekes, izgalmas kérdés, hogy a prózához kell-e ilyen elszánt szisztematikusság. De nem én vagyok, aki kérdést rak fel. Átadom inkább a szót a kötet szerkesztőjének, Ladányi Istvánnak, akinek szintén erre a könyvhétre jelent meg az esszékötete, az Eresszai észrevételek. Ezúttal azonban nem szerzőként, hanem a Kolumbusz és én szerkesztőjeként van jelen. Olyan szerkesztőként, aki szerzőnek is régi ismeretségen alapuló választása volt.
L. I.: Köszönöm. Nekem kell átvennem, majd utána átdobni Árpádnak a labdát. Egyébként sokkal jobban szeretek a közönség soraiban ülni, és sokkal jobban szeretek szerkeszteni, vagyis – ahogy mondani szoktuk – szakmailag olvasni, mint ebben a pozícióban lenni.
Igazából én itt most elég jól külön tudom választani a személyes kötődéseket, amelyek tényleg megvannak, meg mindazt, amiről beszéltél, mert én ennél a könyvnél minderről elfeledkeztem. Míg olvastam, le is írtam, volt bennem ilyesmi, hogy „Na, az Árpád könyve, nézzük, mit csinált, dolgozzunk rajta”. De mindez egyszerűen eltűnt, fölszívódott, lemerült. Szakmailag tudtam olvasni, és nem kellett semmiféle személyes vonalat bekapcsolnom, mert beszippantott, működni kezdett a szövegek világa. Egy jó író jó novelláskötetét olvastam, ez volt az érzésem. Pedig Árpáddal tizenéves korunk óta ismerjük egymást. Közös zentai kocsmázások, beszélgetések, jövés-menések, meg kezdő irodalmárkodások, és hasonlók. De ennél a könyvnél nekem ez eszembe sem jutott, ez nem volt téma. Nem működött ez a szempont. Az, hogy ezt a szerkesztést vállaltam, megcsináltam, ez ahhoz kötődött, hogy hallottam ezeknek a szövegeknek egy részét, pontosabban kettőt két zEtna-fesztiválon. Azért nem volt számomra meglepetés, hogy a könyv jó, mert igazából akkor, azok a szövegek megleptek. Árpi korábbi könyveit ismertem, „jók, rendben vannak, működnek”, gondoltam magamban róluk. A Budapest, retour egy létező regény, fölépült regényvilág. De ebben láttam, meg beleolvastam a könyvbe Árpádot, tehát működött a személyes ügy, nem tudtam félretenni, és azt hiszem, hogy igazán ő sem tudta félretenni. Itt semmi ilyen nincs. Nagyon nagy mondatokat nem fogok mondani, ennyi volt a dicséret. Ezzel a könyvvel minden személyes kapcsolattól, minden helyszíntől, bármitől függetlenül bárhová ki lehet állni, és bárkinek oda lehet adni. Ez egy nagyon jó novelláskötet.
Azt, hogy mitől jó novelláskötet, ilyenkor meg kell magyarázni. Szerintem attól jó novelláskötet, hogy nagyon jók benne az arányok. Amikor azon gondolkodtam, hogy miért tetszik, és mitől jó, akkor ilyenek jutottak eszembe, hogy nagyon élményszerű. Tehát még az is megmozdul az emberben, hogy itt nagyon erős, nagyon intenzív személyes élményekről lehet szó, amelyeket többszörös átdolgozás során valaki megpróbált megosztani másokkal. De ezt a gondolatot, mire végigmondom, vissza is vonom. Igen, van valami ilyesmi, de mégsem annyira személyesek ezek a dolgok így, ahogy a novellában olvasom. Mert nagyon általánosak is, és mindannyiunkban ottlévő dolgok azok, amelyeket megír, tehát nagyon el tudott vonatkoztatni a személyestől. Úgy érzem... – közben próbálom megtalálni egy idegen szó magyar megfelelőjét –, tehát nekem archetipikus, belső alakzatok jutottak eszembe, Jung-féle archetípusok. Mindannyiunkban vannak közös vágyakból, félelmekből, szándékokból, akaratokból összeálló késztetések, alakzatok, amelyek akkor is feltörnek, akkor is működnek, és akkor is felismerhetőek, ha nem tudunk róluk. Egy műbe, ha ilyenek beleíródnak, vagy ott vannak benne, az olvasóban is életre kelnek, és elkezdenek működni. Ilyesmiken kezdtem el gondolkozni, mikor Árpád könyvét olvastam, hogy ezek személyesek, részletekbe menően nagyon kidolgozottak. Ott vannak benne az idegen helyszínek, idegen emberek, idegen történetek, ugyanakkor bárhol, bármikor, bárki számára életre kelnek, nem kellenek hozzá abból a helyzetből, vagy arról a helyszínről, vagy ettől az embertől származó ismeretek, hogy sajátként tudjuk olvasni őket.
Milyen késztetések ezek? Most nagyon le fogom egyszerűsíteni a képletet. Olyan dinamika működik ezekben a novellákban, illetve a főhősben, hogy nagyon erős vágyai vannak arra, hogy mindenféle dolgokat megismerjen. Mindannyiunkban élnek ezek a vágyak. Meg kívánjuk ismerni a másik embert, meg kívánja ismerni a férfi a nőt, meg kívánjuk ismerni a nyelvünket nem beszélő másikat. Van bennünk valami vonzódás az idegen után, és szeretnénk valamilyen módon a ismerősünkké tenni azt az idegent, megismerni, megérteni a magunk módján. De közben félünk is tőle. A vágy és a félelem működik folyamatosa ezekben a szövegekben. Közben történetekről van szó; a történetek mindig úgy épülnek fel, hogy egy első személyű elbeszélő elmondja azt, hogy ő most éppen Amszterdamban van, Párizsban van, Velencében van... Vagyis a helyszínből szólal meg, és elmondja, hogy mi van ott. Mindig keres. Persze, ha valaki elutazik, akkor elég balga, ha nem keres, hiszen eleve azért ment oda, hogy keressen. A helyet keresi, embereket keres, nyilván azért is megyünk el, hogy valamiképpen saját magunkat is megértsük, idegen helyszínen tegyük próbára. Tehát talán saját magát is keresi, és belekerül, belebocsátkozik kapcsolatokba, miközben fél is ezektől a kapcsolatoktól. Ezek a félelmek valósulnak meg, kelnek életre történetként.
Néha az sem nyilvánvaló, hogy – mondjuk így – a fiktív, a kitalált világon belül tényleg megtörtént-e az a dolog, vagy csak képzeli a hős. Valamikor, legalábbis a fiktív világon belül megtörténik az az esemény, de mindig a vágyak és félelmek kerülnek felszínre. Még két és fél percet fogok beszélni, tovább nem.
Egy párhuzamot mondanék még csak, hogy melyik, sokak által ismert mű jutott eszembe. Stanley Kubrick filmjéről van szó, a Tágra zárt szemekről, illetve az ennek alapját képező kisregényről, Arthur Schnitzler kisregényéről. Ennél a filmnél volt valami hasonló érzésem, vagy hasonló megállapításaim, gondolataim. Nem mondtam Árpádnak, erről nem beszéltünk. Mindig konkrét szakmai kérdésekről beszéltünk. Aztán nyáron voltam nála, és ott volt az Arthur Schnitzler-könyv a vasalódeszkán, a lakásában. Rákérdeztem, és azt mondta, hogy valakitől kapta. Ekkor nagyon megörültem, mert az a valaki nyilván ugyanerre gondolt, tehát nyilván nem vagyok egyedül a gondolatommal. Ezt nem olyan értelemben mondtam, hogy hatás vagy előzmények, hiszen ezek annyira evidens dolgok, hogy nem hatásról van szó, hanem közös, mély élményekről, amelyekből történetek lesznek.
Arra akartam kilyukadni, azt az egyszerű dolgot szerettem volna ezzel a bonyolult mondókával érzékeltetni, hogy vannak személyes élmények, de azoktól úgy el tud vonatkoztatni ez a szerző, hogy eszünkbe nem jut az a kérdés, hogy „Veled ez tényleg megtörtént?”, vagy: „Mi történt meg ebből?”, vagy: „Valami azért történt?”. Az lett volna poén, ha felteszem ezt a kérdést. De inkább azt a kérdést teszem föl, hogy hányszor szoktad átírni a történeteket, mire az első változatból, ami, gondolom, mégis közelebb áll valami személyeshez, kialakul valami ilyesmi? Ennél a kötetnél ezek a történetek hányszor íródtak át? Indítsunk ezzel, aztán majd visszalépünk, előrelépünk.

N. A. Á.: Arra a kérdésre fogok válaszolni, amit te nem akartál föltenni. Utána majd válaszolok arra is, amit föltettél. A budapesti Ünnepi Könyhvéten is ott volt ez a könyv, és ott odajött hozzám egy ismert kritikus, egyébként egyetemi tanár, és azt mondta nekem, hogy „Jó napot kívánok! Maga ez és ez?” „Igen.” „Olvastam a könyvét. Mondja, mennyi igaz ebből a könyvből?” Zavarba jöttem. Erre azt mondja, hogy „Ötven százalék körülbelül? A fele?” Gondolkodtam, aztán azt mondtam: „Á, a fele sem igaz”. Mit lehet erre mondani?
L. I.: Például azt, hogy minden igaz, csak nem történt meg.
N. A. Á.: Hogy mennyi igaz? Nem válaszolok rá. A helyszínek valósak és pontosak. Az igazi kérdésedre választ adva talán azt a definíciót lehetne mondani, amit Hemingway is mondott, hogy a próza tulajdonképpen építészet. Meg kell építeni, konstruálni a szöveget, átépíteni újra és újra. Ez az egyik része, de még hozzátenném ehhez, hogy nem csak építészet, hanem bizonyos értelemben szobrászat is. Abban az értelemben, ahogy az egyik szobrász mondta, hogy tulajdonképpen nekem könnyű dolgom van, mert az anyagban benne van a szobor, nekem csak a fölösleges részeket kell lepattintanom, és akkor meg is jelenik. Az első része a munkának az építészeti munka, és ami talán még fontosabb, az a szobrászati munka. Ami azt jelenti, hogy ki kell húzni a fölösleges részeket, és akkor egy más dimenziót kap a szöveg. Aztán újraírni, és még egyszer, és még egyszer. Nekem az a módszerem, és azt vallom, hogy addig dolgozzunk a szövegen, míg nem tudunk rajta változtatni, míg nem tudom másként csinálni. Az persze más kérdés, hogy ha megjelenik a könyv, és kinyitom, akkor rögtön találok benne egy hibát. Olyan hibát, ami az én hibám. Lehet, hogy az olvasó nem veszi észre, de engem mondjuk zavar benne valami. Ez néhányszor előfordult, most már nem is merem kinyitni.
L. I.: Az előbb, amikor István a műfajokról beszélt, akkor elgondolkoztam, hogy miben különbözik a regényen való munkálkodás a novellán való munkálkodástól. Én úgy érzem, hogy nagyobb munka van a novellában, mint a regényben. A regénybe jobban belefér a hiba. Ott van nagyobb tér, valami nagyobb lötyögés. Itt viszont, ha valamit elszúrsz, akkor nem működik a novella. Regényben még lehet korrigálni, vagyis korrigálja magát a regény, nagyobb a tere. Itt viszont, úgy látom, az történik, hogy hogyan lehet a történetet elmondani a lehető legrövidebben, és a lehető legegyszerűbben. Amiből már nem lehet többet elvenni, az kész. Én ezt látom nálad.
N. A. Á.: Ez az, amit mondtam, hogy addig csinálom, amíg úgy látom, hogy egyszerűen nem tudok belőle többet elvenni.
L. I.: És a Budapest, retourhoz képest mennyire voltak más élményeid, tapasztalataid saját magaddal kapcsolatban, az írói munkafolyamatot, munkamódszert illetően?
N. A. Á.: A regény egy nagyobb szerkezet, nagyobb konstrukció, másrészt, egy novellát az ember megír néhány nap, vagy néhány hét alatt, utána javítgatja, szünetet tart, ismét javítás, és akkor összejön egy novelláskötet. Valahogy így működik ez a dolog. A regény viszont folyamatos, mindennapi munkát igényel. Volt egy nagyobb szünet, majd megírtam a regény egyharmadát, majd ismét néhány napos szünet... Szó szerint minden nap dolgoztam. A regénynél nem lehet, hogy egy hónapig dolgozok, szünetet tartok, utána megint kicsit írok. Az én tapasztalatom az, hogy mindennapos, folyamatos, állandó foglalkozást igényel.
L. I.: Ebből következik, amit az előbb mondtam, hogy hallottam az egyik zEtna-fesztiválon az egyik elbeszélést, aztán a következőn a másikat, tehát a kettő között is volt egy év, meg utána elmúlt még fél év, mire a kötet meglett. Mennyi idő ez? Több mint két év.
N. A. Á.: Meg közben a komputeremről elveszett a fél könyv, voltak egyéb próblémák is, persze az én hibámból. De valahogy nem is olyan könnyű ezekről a könyvekről beszélni, mert az az ember, aki a könyvet írta, az itt ülővel már nem teljesen azonos, mert elmúlt egy kis idő. Úgy érzem, hogy megírtam a könyveket, és elszakadtak tőlem, élik a maguk életét. Hogy a könyvben mi is van, azt az olvasók értelmezik ahogyan tudják, ebbe én már nem szólhatok bele.
Másrészt, amit István mondott, hogy mi ismerjük egymást, meg gyakorlatilag itt mindenki többé-kevésbé ismer, nem biztos, hogy jó dolog, vagy szerencsés. Valahol én egyetértek Füst Milánnal, hogy az olvasónak jobb, ha nem ismeri a szerzőt, mert vannak olyan intenciók, amik elhúzzák olyan irányba, ami esetleg az értelmezést befolyásolhatja. De – mint mondtam – az írónak már nincs sok beleszólása abba, hogy ki hogyan értelmezi a könyvet, de mégis van egy szerzői intenció, ami nem mindig fedi az olvasóban kialakult képet vagy élményeket. De hát nyilván ez a varázsa a könyvnek, hogy – ahogy mondják – ahány olvasó, annyi olvasat.
L. I.: Biztos, hogy ez így van, hogy ez érvényes, meg hogy teljesen nem lehet tőled elvonatkoztatni. Bár te annyira zárkózott vagy egyébként, vagy ha nem is zárkózott, de amit közölsz magadból, az elég jelentős részben arról szól – most a személyes dolgokról beszélek –, hogy inkább a titkot teremted meg a közlésekkel, mint hogy kimondanál. Tehát a te szerzőként való működésed olyan nagyon sokat nem befolyásol, nem olyan erőteljesen befolyásol, mint bizonyos, az életüket a nagy nyilvánosság előtt élő szerzők esetében. Tulajdonképpen az, amit közölsz ismerősök között, vagy a városon belül magadból, az inkább kíváncsivá teszi az embereket a regényeidre vagy a novelláidra. Abban bíznak, hogy ezekből esetleg többet megtudnak rólad, mint amit a személyes tapasztalatból.
N. A. Á.: Egyébként Füst Milánnak van egy sztorija, melyben azt próbálta bizonyítani, hogy miért nem jó, ha az olvasó ismeri a szerzőt. Volt egy történet, ami, gyanítom, valós történet, vagyis nincs kizárva, hogy a szereplő maga Füst Milán volt, lévén, hogy Tolsztojról van szó, és Füst Milán nagy Tolsztoj-rajongó volt. Közismert dolog, hogy Tolsztoj valahol benne van Füst Milánban. A történet úgy szól, hogy volt egy fiatalember, aki imádta Tolsztojt, istenítette, és minden vágya az volt, hogy csak egyszer találkozzon vele. Elment Oroszországba, Jasznaja Poljanába az öreg Tolsztojhoz, aki morogva fogadta, utána pedig kidobta. Úgyhogy nagy csalódás, nagy összeomlás lett a vége.
L. I.: Igen, ez lehet jellemző Füst Milánra.
N. A. Á.: Ezért mondom, hogy megtörténhet. Igaz, Tolsztoj 1910-ben halt meg, Füst Milán akkor huszonkét-huszonhárom éves lehetett. A fiatalkori hév elvitte Jasznaja Poljanába.
L. I.: Vagy ő volt az, aki kidobott valakit. Én inkább így tudnám értelmezni az azonosságot. Azért egy-két műhelydolgot még kérdeznék tőled. Az egyik arra vonatkozik, hogy egy-egy városhoz kötődnek a történeteid. Az elején inkább a személyességről beszéltem, mennyiben van hozzád köze, mennyiben nincs. Most inkább a helyekre kérdeznék rá. Buta kérdésként fogalmaznám meg: áthelyezhető lenne-e egyik személy története egy másik városba? Nekem van egy válaszom, de kíváncsi lennék, hogy te mit mondasz. A Velencében játszódó történet áthelyezhető lenne-e Amszterdamba, vagy az Amszterdamban játszódó történet áthelyezhető lenne-e Párizsba? Mennyire nőnek ki a városból a történetek? Mennyire szükségszerűen kapcsolódnak egy-egy településhez? Ha igen, vagy nem, akkor még kérdezek.
N. A. Á.: Jó a kérdés. Érdekes, ezen még sohasem gondolkodtam. Ami a várost illeti, a válasz könnyű, egyszerű, legalábbis számomra: nem helyezhetők át. Úgy érzem, hogy a történeteknek szerves részei a város atmoszférája, a város illatai, a város utcái, terei, a város lüktetése vagy nem lüktetése. Minden város különböző. Mivel a történetek is különbözőek, így már nem lenne meg az az összhang, amelyet a helyszín, a cselekmény és bizonyos értelemben a lélekrajz egysége – már amennyire sikerült – képez. Ez az egység megbomlana, hogyha az egyik történetet áttennénk egy másik városba.
L. I.: Bármelyiket elővehetnénk, és kereshetnénk erre példát.
N. A. Á.: És mi a te válaszod?
L. I.: Én is azt hiszem, hogy a helyekből nőnek ki, vagy – ha vissza akarok térni az elején mondottakra – hogy tulajdonképpen mindegyik város, mindegyik közeg, akár szellemközeg is más-más vágy és félelem megélésére nyújt lehetőséget, vagy ezeknek az elmesélésére ad alkalmat. Más a latinos világ, más a germán, és más Velence, a maga mindenféle hagyományával, és mást hoz be a portugál közeg, Lisszabon a maga hagyományaival. A velencei történet szerintem nagyon jó példa erre, ahol egyszerűen Velencének a közismert turisztikai dolgai is elkezdenek működni, de a maszkok is ott vannak, a maszkcserék lehetősége. Itt tudnám bekapcsolni a Kubrick-filmet, ahol szerintem kevésbé indokoltan jönnek be a maszkok, vagy kevésbé van megteremtve annak ott a mögöttese, mint ahogy nálad ezek a maszkcserék történnek. Szükségszerűen kötődik Velencéhez, nem csak a képzőművészethez, meg a párok, nők és férfiak Velencéjéhez kötődő képzeteivel, hanem magának a városnak a hagyományaihoz is kötődik a történetből az, ami színre kerül.
N. A. Á.: Van egy ellenkérdésem. Kérdezted, hogy a helyszínek kicserélhetőek-e? Te mit gondolsz? Mind a hét történetnek férfi főszereplője van. Te hogy látod: ezek a férfi főszereplők, akik más és más helyszíneken megjelennek, azonos személyek lehetnek, vagy különböző személyekről van szó?
L. I.: Ez volt az egyik olyan kérdés, amit még föl is írtam magamnak, hogy meg fogom kérdezni.
N. A. Á.: Most én kérdeztem meg tőled.
L. I.: Én azt gondolom, hogy nem azonosak. Nem csak az a kérdés, hogy – amire egyébként könnyű lenne válaszolni – veled azonos-e az elbeszélő én. Nyilvánvaló számomra, hogy nem azonos. Nagyon jónak találom a címet, azt, hogy ezt a címet emeltétek ki. Nem tudom, hogy a te ötleted volt, vagy Istváné volt.
N. A. Á.: Azt hiszem, hogy Istváné volt.
L. I.: István egy nagyon jó szerkesztő. Egyike azoknak a ritka kiadóknak, akik elolvassák a könyveket. A kiadók jelentős része nem olvassa el az általa kiadott könyveket, ő viszont igen. Én már néhány könyvet szerkesztettem nála, és az én két olvasásom után ő még a hibákat kijavítja, visszakérdez, hogy jó-e, ha kijavítja, tehát még kontrollszerkeszti is, de közben ilyen jó ötletei is vannak. Nagyon jó, hogy ez az „én” idekerült a címbe, mert mindegyik novella első személyű, és azt a kérdést, hogy „Ki ez az én?”, így kiugrasztja.
N. A. Á.: Egy nem. Az utolsó.
L. I.: Igen. Az utolsó főszereplője viszont Esti Kornél, akiről tudjuk azt, hogy minimum két személy mozog mögötte, illetve azt is tudjuk, hogy az Esti Kornél novelláknak sem teljesen ugyanaz az énje. A különböző novellákban sem homogén figura Esti Kornél. Tehát nem ugyanaz az én, miközben ez a cím erre csábítja az olvasót, meg errefelé lökné, és utána ahogy olvassuk, akkor folyamatosan feltesszük újra ezt a kérdést, és egyre inkább az a válaszunk, hogy nem ugyanaz a figura. Ami jó, meg erénye a könyvnek, de közben egymás identitását is erősítik ezek a figurák ebben a különbözőségükben, de a férfi voltuk sem ugyanolyan arányban férfi. Minden férfiban van bizonyos arányú nő is, ezeknél a figuráknál ez is látható.
N. A. Á.: De szerepelnek nők is. És azt is tudjuk, hogy – közhelyes bár – egy nő nem minden férfi mellett ugyanaz a nő. Ez igazolja talán, hogy a férfi főszereplő sem ugyanaz a személy, hanem mindig más személyekről van szó.
L. I.: Közben jutott eszembe, míg beszéltél, hogy van egy vonatkozás, amit viszont mindenféleképpen érintenünk kell, és hogy ne felejtsem el, ezért rátérnék. Mindegyik történet más helyszínen játszódik, mindegyik történetnek más az énje, de azért van némi azonosságuk, vagy vannak azonosságaik. Az egyik ilyen azonosság, amit én azért benne látok ezekben a szövegekben, holott csak egyiknél-másiknál mondódik ki, hogy mintha innen mentek volna el. Ez nem mindig nyilvánvaló, de valahol kimondódik. Az mindenhol kimondódik, hogy valahol van valami otthonuk, van nekik valakijük, van valami, amit otthagytak stb. Időnként van egy nagyon finom, szinte észrevétlen, apró, éppen ezért néha kicsit szívenütő, elgondolkodtató jelzés, hogy van valahol egy Bácska.
N. A. Á.: Igen, van, azt nem mondanám, hogy mindegyik történetben, de jó néhány történetben van utalás arra, hogy a szereplő honnan származik, honnan jön. Ez lehet, hogy esetleg a személyesség vonalát erősíti. Másrészt az utolsó történet egy egyértelmű visszacsatolása ennek a dolognak, legalábbis szerzői intenció szerint.
L. I.: Úgy érezted, hogy az egyes novellához kell, hogy ezt beletedd? Magad miatt kellett? A kötet miatt? Honnan jött ez a késztetés, hogy mégis? Emögött azért van egy meggondolás. Miért akartad Bácskát beletenni mégis? Ellennének ezek a novellák enélkül is.
N. A. Á.: Jó kérdés. Nem tudom magam sem, ezen nem gondolkodtam. Valahogy magától adódott.
L. I.: Megérzés?
N. A. Á.: Igen, megérzés volt. Annyira nem volt tudatos, de valahol azért mégis. Az utolsó történet is, persze szimbolikusan, finoman, de az is egyfajta visszacsatolás. Az első kötetemben is, amely elbeszéléskötet, abban is vannak utazástörténetek. A főhős jön-megy a városokban. Azok másfajta sztorik, mint ezek. A Budapest, retourban megint erről van szó. Ez valamiképpen, de talán nem egészen pontos, ha azt mondom, hogy folytatja azt a vonalat, de valahol kapcsolódik az előző kötethez ilyen módon, ebben az értelemben. Nagyon jó meglátás, hogy van egy pont, ahová kötődik valahol a múltban, a távolban, és ez nem más, mint Bácska, a mi vidékünk.
L. I.: Nem akarlak erős megfogalmazásokra késztetni a hűséggel, elmenéssel, visszajövéssel kapcsolatban, de valami ilyen szándékot azért láttam.
N. A. Á.: Az elmenés és a jövés-menés nekem nem a hűség kérdését jelentette, erre nem gondoltam, hogy nekem hűnek kellene valamihez lennem, városhoz, vagy vidékhez, vagy hazához. Lehet, hogy kellene, nyilván kellene, szép lenne, meg jól is hangzik, de lehet, hogy ez valami kötelesség, de itt hiányzik egy kocka, ez nálam nem így működik. Vannak kötődések, de azok nem a hűség miatt, tehát nem tudatos, hogy nekem hűnek kell lennem. Más alapokon működik, hogy kötődöm ehhez a vidékhez, Bácskához, vagy Zentához, vagy Vajdasághoz. Ez nem a hűség meggondolásából adódik, hanem elemi, pofonegyszerű dolgokból.
L. I.: Nézzünk bele egy kicsit abba a velencés szövegbe. Mondtuk, hogy majd olvasunk is egy kicsit.
N. A. Á.: Ennek a sokat emlegetett velencei történetnek az első felét olvasom fel. Utána majd meglátjuk, hogy mi történik. Ez körülbelül öt percet vesz igénybe, lehet, hogy tízet, nem tudom. Vannak, akik már ismerik a történetet, vannak, akik még nem.

(Felolvasás)

L. I.: Miért „labrador” a jelszó?
N. A. Á.: Ez jutott eszembe.
L. I.: Van egy kollégám, aki nagyon szereti a szimbolikus elemzéseket, a számszimbolikát, a névszimbolikát, meg minden hasonlót. Tulajdonképpen a jelszó is egy szimbolikus dolog, úgyhogy biztos kitalál majd valamit. Majd feladom neki, hogy nézze meg, miért pont azok a számok ott a liftnél, és az mit jelent, hogy kettes-ötös, ötös-kettes.
N. A. Á.: Szórakoztató néha, hogy ki mit lát bele, vagy mit olvas ki egy könyvből.
L. I.: Nem fogalmaztam meg pontosan a kérdést, úgyhogy lehet, hogy több változatban teszem fel. Amikor Velencében voltál – most mondd azt, hogy nem voltál Velencében, és akkor összeomlik minden –, tehát amikor Velencében voltál, akkor valami, bármi csíra, ötlet megképződött ebből? Illetve amikor megfordulsz valahol, valamiket följegyzel? Nem feltétlenül novellát, de például, hogy azt az italt hogy szolgálták fel, vagy akkor innen mi látszik, vagy – mondjuk – ez a Velence-térkép eszembe juttatta, hogy nyilván elővetted a Velence-térképet, amikor írtad. Készítesz jegyzeteket, amiket használsz? Vagy a nullából indulsz ki, és utána visszahozol valamit abból a helyből, ahol voltál? Hogy működik ez?
N. A. Á.: Az első hat novella helyszínén jártam. Egyedül az utolsó novella helyszínén, Lisszabonban nem jártam. A helyszínek valósak. Ebben az esetben: hogy mikor voltam Velencében? Hát már legalább tíz éve, vagy lehet, hogy több. Pontosan ennél a sztorinál úgy volt, hogy utólag elővettem a jegyzeteket, és akkor újra... De általában úgy van, hogy valami apró részlet megragad, és az rögződik a fejemben, utána lassan köréépül egy történet. Lehet, hogy csak egy férfit vagy egy nőt látok, amint ül az asztalnál, és valamit csinál, ír vagy telefonál, vagy valami történik vele, jön egy fuvallat, és lefújja a szalvétát. Nekem egy történet eszembe jut erről, vagy egy történetmag, és ezt megjegyzem, és különösen a hangulatok nagyon fontosak, a hangulati elemek. Ezekhez tartoznak az ételek, italok, ezért szerepelnek ilyen sokat az írásaimban. És aztán szünet van. Ez munkálkodik az emberben, az író akkor is ír, amikor éppen nem ír, tehát a fejében azért valami lejátszódik. A következő könyvemet, ami, ha minden igaz, egy regény lesz, már több mint egy éve írom, de még egyetlen mondatot sem írtam le belőle. De valahol már alakul: elemek, hangulatok, figurák, amik lassan összeállnak egy történetté, egy képpé. Aztán persze ez írás közben valamiképpen transzformálódik, alakul. Néha nem használok fel mindent, néha pedig váratlan dolgok jönnek elő – akár a tudatalattiból, akár a múltból.
L. I.: Szoktak ilyeneket mondani a regényírók, hogy a hős visszaszólt.
N. A. Á.: Néha tényleg a történet írja magát, de az veszélyes. Olyan vizekre evezhet az ember, amire esetleg nem kéne. Jobb, ha pórázon tartja a szövegét.
L. I.: Ezeknek a kajáknak, italoknak hangulatteremtő szerepe van? Hogy kezdesz el ilyenekkel dolgozni? Próbálgatod, hogy: „Most ideteszek egy martinit. Nem, nem lesz jó a martini, inkább egy...” Ez spontán?
N. A. Á.: Spontán. Úgy gondolom, hogy nálam ez szerves része a helyszíneknek. Majdnem minden helyszínen valamilyen étel- és italfogyasztás zajlik, tehát ezek is megkülönböztetik valamiképpen, meg erősítik az adott helyszín jellegzetességeit, ami miatt megkülönböztethető Párizs Velencétől, vagy Amszterdamtól.
L. I.: Akkor ezt egy idő után már tudatosan csinálod? Az első novellában már volt ilyen és ilyen kaja, pia, akkor a másodikban legyen...
N. A. Á.: Akkor oda még egy pizzát. Nem, nem, nem. Azért ennyire nem kiszámított.
L. I.: Az est előtt a receptekről is beszéltünk. Angi mondta, hogy ő elkészítette volna neked meglepetésként a japán kaját, csak nem talált hozzá receptet. Elbizonytalanodott, hogy tényleg van-e. Azt mondta Árpi mielőtt jöttünk, hogy nem jó, ha nagyon komoly egy irodalmi est, de ha komolytalan, azt sem szereti. Most már kezdünk átmenni komolytalanba, úgyhogy tovább nem komolytalankodunk. Lassan idő lesz, nagyon unalmasak leszünk. A kiadót is bevonnám a beszélgetésbe. Miért került végül is a törékeny felirat ide? Honnan jött az ötlet? Azt mondtam, hogy a végére kitalálok még valami dicséretet. Játszadoztam, és ez jutott eszembe.
B. I.: Ezekkel a borítókkal el kell szórakozni egy kicsit, együtt kell élni velük, ahogyan a tartalommal. Egyébként is az identitások foglalkoztattak, és ezt a témát a verseskönyvembe is bevittem. Tehát ezek a nemi identitások, amit annyira szoborszerűen sziklaszilárdnak hiszünk, és közben abszolút képlékenyek, vagy – adott esetben –, hogyha szilárdnak tartjuk, akkor törékenyek.Ez – hogy is mondjam – egyfajta huszonegyedik századi történet a férfi identitásról. Végignézve a szépirodalmi könyveinket, mindegyikben egyébként, esszékönyvedben is az identitás fontos probléma. Egyetemlegesen legtöbbet ezzel foglalkozunk, úgy tűnik. Itt olyan mélységekbe jutunk, ami már fantasztikus, mert bizarr dolgok jönnek ki belőle. Alapjaiban mozdult el ez az identitás körüli probléma. A szépirodalom egyébként nagyon sokszor ezzel foglalkozik. Elsősorban a „Ki vagyok én?” kérdés a legfontosabb, aztán a „Ki ő?”, meg egyáltalán a társadalom, a társadalmi jelenségek magyarázatában az identitások. Ezek nagyon fontos kérdések.
Én eltörtem a borítón ezt a férfi identitást, már csak azért is, mert féltem a nőolvasóktól, hiszen Árpádnak a női szerzők által írott recenziókban és kritikákban nincs olyan jó híre, mint a férfi szerzők által írott kritikákban és recenziókban. A nők észrevették, hogy konzumszerűek a női alakok ezekben a szövegekben. Azt mondjuk kevésbé vették észre, hogy ugyanolyan konzumszerűek és meghatározatlanok a férfi szerepek is. A női forrásból származó kritika élének tompítása érdekében tehát eltörtem Kolumbuszt, és még alá is írtam, hogy „fragile”.
A másik az, hogy persze Árpáddal beszéltünk arról, hogy egy nagyon puritán, goromba könyv legyen amennyire csak lehet, hogy legyen nyers az anyaga. Hogyha kivételes nyomdatechnikát vehettünk volna igénybe, akkor nátronpapírra kellett volna nyomtatnunk. Így legalább a borítón érezhettük ezt a csomagolóanyagszerűséget. Vannak olyan kis jelek a fedélek, hogy talpra kellett állítani, hogy üveg van benne, hogy nem szereti az esőt stb.
Ha mindent összefoglalok, ezzel a szerzőnk törékeny lelkét is szerettem volna megóvni a hajótöréstől.
L. I.: Ezt előre tudtad, amit most mondtál, vagy csak elkezdted...
B. I.: Egyébként mindegyik fedéllel van valami kalandom. Engem, aki tervezőjük is vagyok, ezek kötnek össze végérvényesen a könyvekkel.
N. A. Á.: Hogyha még hozzáfűzhetem, akkor valóban van egy kis törékenység, vagy talán gyermetegség a főhősben. Közhelyes mondás, de kell is egy kicsi, mert – ahogy mondani szokták – sohasem növünk föl, csak megtanulunk viselkedni. Talán ez van a főhős esetében is kicsit. Kell is, hogy az ember egy kis gyermetegséget megtartson magában, mert, ha nem, akkor nagyon fájni fog az élet.
L. I.: A történetekben is van egy ilyen törékenység. Nyilván ezzel a faragással már mindent elvettél belőle, hogy annyi maradt, hogy épp hogy össze nem törik, és ettől olyan érzékeny a történet tulajdonképpen. Mindent elvettél belőle, és nézed, hogy most megtartja magát, vagy nem tartja meg. És megtartja. Ami egy üvegszobornál izgalmas, hogy van neki súlya, viszont ami tartja, az vékonyka, és itt is ez egy ilyen finom szálakból szőtt, vagy üvegszálakból szőtt, meg lehet ilyen metaforákat mondogatni. Amikor megláttam a borítót, valahogy akkor éreztem, hogy na, akkor most teljes lett. Miközben ezt így nem gondoltam, én sem tudtam ezt előre, amit most mondtam, meg nyilván azért te sem gondoltad át ennyire, hanem érzi az ember, hogy ez ide jó lesz. Ugye, a borítót ábrázolja a borító, vagy a csomagolást ábrázolja a csomagolás, s akkor ki kellene bontani, ki kellene csomagolni, és akkor nézzük meg.