Maletaški Krisztina
Fejemből a tér

Élet-poharam alján szurokként a poshadt idő,
szellőztetni kéne már!
Az nem sors, hol lehetnék akárki más...
Páncél alatt vasfogú atkák nemzetsége,
se tűz, se árvíz nem pusztítja őket.
Fekete lélek-keret,
sötét árnyak – rút tetteim lassú menetelése.
Tízujjú lény, bárki légy, könyörülj rajtam!
Szabadíts szürke láncaimtól! Szenvedek...
Szivárvány-karaván vár ránk,
paták, szarvak, csupa-szőr hátak,
savas árok, szöges dróton vézna lábak.
Repedt deszkán romos házak.
Behunyt szemem mögül kimászik
a tér, nevemet tudja, de leírni fél.
Ringatózó dinnyefej, dióbél, rideg szél,
összeomlóban a világegyetem!
Agyamban megint kicsírázott a bab; nagyítón
figyelem az égő hangya lelkét, és hallom
a csótány segélykiáltását a talpam alatt!
Magányosan ténfergek.
Repedeznek kinőtt körmeim, hajam hull cafatokban,
sót dörzsölök sebeimre.
Vedd észre magad! – csak ezt hallom untalan –,
ne a szád járjon, hanem az eszed...
Sötétben elhal az élet;
itt a vég, érzem.
Most még átfog, tartani kénytelen.
Ám nincs, ki bekerítené az életem. De én nem leszek
fogoly soha már...