Orcsik Roland
Tizenhatodik fejezet
(regényrészlet)

A konyhából néztem Petit, épp a kertben gazolt. Szépen megnőtt, remélem, megéri testvérének születését. Aztán el innen, Petinek legalábbis mindenképpen. Én már nem számítok annyira, életem már csak puszta újrajátszása az eddigi eseményeknek, a szereplők ugyan változnak, a szituációk azonban egy kaptafára végződnek. Félek, lassan ellepnek, megvakítanak a panasz burjánzó penészfoltjai.

Petra megzavarta gondolataimat, észre sem vettem, hogy mindvégig a konyhában mosogatott. A porcelánok egymáshoz koccanása szinte elviselhetetlen zajjá nőtt a fejemben, már nem tudtam elmerülni fiam nézésében, darabokra szilánkosodott a látvány. Ki akartam menni a konyhából, de a lány épp befejezte a pakolászást, s hozzám fordult, beszélgetni akart.

– Maga nagyon jól beszél magyarul.
– Köszönöm – válaszoltam kissé kelletlenül, majd leültem az asztalhoz.

A lány velem szemben foglalt helyet. Ahogy kihúzta, nagyot nyikordult a szék a
csempén.

– A kiejtésén sem érződik, tán csak néhány szó esetében, hogy maga nem magyar.
– Gyuri előtt alig beszéltem ezt a nyelvet.
– Én néha el szeretném felejteni. De nemcsak a magyart... – mondta Petra, s alig
észrevehetően harapdálni kezdte alsó ajkát.

A lány mondatai belém nyúltak, mintha ki akarnának ráncigálni valamit a sötétből.
Nem akartam, hogy belém lásson, igyekeztem más irányba terelni a figyelmét.

– Sokszor már magyarul is gondolkodom.

Petra meglepődött, nem értette, hogy lehet megváltoztatni a gondolkodást a nyelvváltás által. Vagy beleszületünk valamibe vagy nem, de megtanulni egy másik gondolkodásmódot az olyan, mintha hirtelen másik életet kezdenénk élni. Valójában sohasem éreztem azt, hogy a magyar egészen a sajátommá vált volna. Nem sikerült teljesen átalakulnom, másik életbe kezdenem, ugyanaz maradtam, aki voltam. Petra kérdezett valamit, de én fel sem figyeltem rá. Mintha egészen másra rezonálnék.

– Gyuri szülei nem nagyon örültek, hogy fiuk nem magyar lányt vett el feleségül. De
talán a szegénység számított nagyobb bűnnek, nem annyira a... most nem jut eszembe a szó....
– Írja körül.
– A helyzet, amelybe születtél, azt hogyan fejeznéd ki?
– Ország?
– Nem, nem...
– Esetleg nemzet?
– Nem, az sem, az valahogy... szűk... vagy túl sok... – hirtelen szerbül sem jutott
eszembe a szó, mintha kilúgoztak volna, végül csak legyintettem. – De nem is ez fájt nekik elsősorban, hanem az, hogy semmi vagyonunk nem volt.

A lány kissé csalódottan nézett rám, látszott, hogy valami másra számított, nem ilyen
hétköznapi magyarázatra. Ismét harapdálni kezdte az ajkát, mintha mondani akarna valamit, amikor pedig észrevette, hogy fürkészem, félrepillantott. Jobb kezét az állának támasztva könyökölt az asztalra, unottan nézett rám. Most én jöttem zavarba, félretoltam a szemem elé csúszó hajtincset, majd ujjammal tekergetni kezdtem, belefeledkezve a mozdulatba, így egérutat nyertem a kínos csend elől.

– Irigyelte volna a fiát? – zökkentett vissza Petra.

Kinéztem az ablakon, Petit figyeltem, a férfias mozdulatait, majd visszafordultam a
lány felé.

– A nagymama is idegenkedett magától? – kérdezte Petra fojtottabb hangon.

Keserédes emlékek ízét éreztem, mintha megpuhult, barna foltos almába haraptam volna.

– A végén már egészen megszeretett.
– Akkor maga tudja, mi a szeretet.
– Hullafáradtan érkeztem haza a munkából, majd azonnal tovább segíteni Gyuri
szüleinek a háztartásban. Nem mondhattam nemet.

Hirtelen valami megmagyarázhatatlan, megnevezhetetlen érzetem támadt.
Semmilyen szó nem állt közel ahhoz az érzelmi csomóhoz, amit sem magyarul, sem szerbül nem tudtam feloldani, kibogozni.

– Én döntöttem úgy, hogy ezt a helyzetet elfogadom. Innentől kezdve, senkit sem hibáztathatok – válaszoltam gépiesen. Újra kinéztem az ablakon, de mintha elmosódott volna a kinti udvar.
– Tudod, én mindig is... beszélni akartam valakivel erről. De sohasem...

Kértem egy pohár vizet, de Petra nem kelt fel, ismét harapdálta az ajkát, hol lassabban, hol gyorsabban, amikor pedig látta, hogy észrevettem, hirtelen abbahagyta. Segíteni akartam neki, hogy megformálja a szavakat, alakot adjon a magába fojtott, nyers kiáltásnak.

– Hol vannak a szüleid?
– Nincsenek – válaszolta Petra, s beleharapott az ajkába.
– Meghaltak?
– Nem.
– Eltűntek?
– Nem – mondta kurtán a lány, majd felállt az asztaltól és elfordult tőlem. Halkan énekelni kezdett, elsőre gyerekdalnak tűnt:

Ha kettévágjuk a körtét,
a piros hajú kislány
nem fog sírni többé.

Majd felém fordult, hangja eltorzult:

Ha kettévágjuk a kislányt,
a piros hajú körte
nem fog sírni többé.