Sinkovits Péter
Belépő*

AZ INDIAI TÁNCOSNŐT a cimbalmos vezette az asztaltársasághoz, melynek tagjai felállva üdvözölték. Arca elé emelt összetett kézzel Niguma külön odafordult mindenkihez. Komoly volt, bármiféle érzelem legcsekélyebb jele nélkül. Mindenkinek egyenesen a szemébe nézett, egyedül D. Lázár tekintetét kerülte. Halkan, de határozottan ennyit mondott: namaszté, majd a How are you? mintájára a következőhöz így szólt: Áp kaiszé hain?, aztán a harmadiknál már nyelvet váltott. Legvégül Giuseppe Rossit köszöntötte, aki eddig meggörnyedve az asztalba kapaszkodott, most gerincét nehézkesen meghajlítva színészi pózba vágta magát:

Ön zsendülést, virágzást hord magában,
oly fényes, oly szép, hogy ránézni kellem,
tündöklik egyre, napnál fényesebben –
amíg nem láttam Önt, senkit se láttam.

Férje kabátját enyhén ráncigálva Agnese engesztelően nézett Nigumára, ő finom arcrezdüléssel visszamosolygott, majd leült kijelölt helyére a cimbalmos és R. F. közé. Egy ideig elmélyült, meghitt beszélgetést folytatott a muzsikussal, mígnem a feszengő kassai levéltáros egy rövid szünetet kihasználva a cimbalmoshoz fordult:

– Ha tönkremenne a hangszere, mihez kezdene?

– Vennék egy másikat – vágta rá a muzsikus.

– S ha megtiltanák, hogy nyilvános helyen játsszon?

– Akkor otthon folytatnám.

– S ha az otthoni hangszerét is elvennék?

– Akkor gondolatban muzsikálnék.

Weronika szinte ki sem várva az utolsó mondat elhangzását, izgatottan érdeklődött:

– A szári milyen hosszú?

– Általában meghaladja az öt métert, felvételéhez különleges alsó ruházat szükséges. Meg persze rutin. A blúzra és alsószoknyára felsőruhaként tekerik föl.

– És mostani ruházatának a fekete-bordó színkombinációja? Jelent valamit?

– Éppenséggel semmit. Ma este erre esett a választásom.

R. F. durcásan közbeszólt:

– Nők, ruhák, színek...

A pincér újabb italokkal érkezett, Niguma elé letett egy étlapot is. A táncosnő most D. Lázár felé fordult:

– Tornai Gyula. Mond ez a név Önnek valamit?

– Csupán annyit, hogy az egyik legjobb orientalista festőnk. És járt Indiában is.

– Csaknem négy évet töltött nálunk – vetette közbe Niguma –, a burwai maharadzsa hívta meg.

– Még annyira emlékszem – folytatta a férfi –, hogy egy londoni képaukción óriási összegeket kínáltak a műveiért. De mintha inkább a pompás építészeti emlékeket örökítette volna meg...

Niguma arckifejezése most hirtelen megváltozott.

– Ejnye, ejnye – mondta feddő bizalmassággal –, nálunk közismert, hogy emellett egész sorozatot szentelt az egzotikus női szépségeknek. Nem leplezett büszkeséggel hozzátette: – Az egyik nővéremet is megfestette...

– Még annyi jut eszembe, hogy Benczúr Gyula volt a mestere.

– Tőle sajátította el a mélyen fénylő színvilágot.

– Egy napon mi is fénnyé válhatunk? – lelkendezett Agnese.

Niguma lehajtotta a fejét, majd visszanyerve önuralmát így szólt:

– Hogyne, kedvesem, mindenképpen, porladó létünknek ez az egyik esélye...

D. Lázár egy papírlapot húzott elő, s ráfirkantott néhány mondatot: „Lejársz még reggelente a tengerhez? És megvan még a barlangod az erdőben? Szoktál még a haladdal játszani? Írjál. Írjál”. Végül ráírta Violeta argentínai címét, és átadta az ott ténfergő pincérnek:

– Kérném továbbítani!

Agnese áhítattal rajongó, sugárzó tekintete továbbra is szinte ráragadt Nigumára.

– Tudjuk, hogy Indiában kulcsszereppel bír a nő, de ez természetesen elsősorban az otthonra korlátozódik, a házon kívül már a férfi, a férj a domináns. Viszont a két nem közötti egyensúly a templomokban is megfigyelhető. Például Siva és Párvati. Az istenek amúgy is általában párban jelennek meg. De én inkább a mai India iránt érdeklődnék. A nők építhetnek karriert?

Nigumát kellemetlenül érhette a kérdés, de nem árulta el.

– A nő fő feladata továbbra is a családi tűzhely melegen tartása – mondta kissé kelletlenül –, de egyre többen dolgoznak a közéletben, a gazdaságban. Ám inkább csak a nagyvárosokban. Ugyanakkor továbbra is rendkívül szemérmesek – hangjában volt valami kioktatás –, s jó tudni: senkivel nem fognak kezet.

A TÁRSALGÁS EZZEL ELAKADT. Niguma számára kihozták az ételt, egyedül vacsorázott. A zenekar ismét játszani kezdett, egy éppen divatos slágert, de az asztaltársaság ezúttal a helyén maradt. Giuseppe Rossi továbbra is szorgalmasan töltögetett magának, olykor mintha elszunnyadt volna. Agnese bizalmasan D. Lárárhoz fordult. Hosszasan beszélt, merengéséből a férfit egy megismételt kérdő mondat rázta fel:

– Az élet mégis több, mint az álom?

D. Lázár restellt visszakérdezni, fonalat veszítve új kapcsolódási pontok után kutatott:

– Talán a szabadság princípiumát kellene előzetesen letisztázni, szerintem ebben rejlik a válasz.

– Önnek erről mi a véleménye? – Agnese tágra nyílt szemmel leste D. Lázárt.

– Nos, a tudás kulcsa a szorgalom, a teljesítményé az erő. Értelmes élet pedig nem létezhet képzelet nélkül...

– Tehát mégis az álom?

– Folytatnám, ha megengedi. A képzelet megvalósításának eszköze a tervezés. Ezt követi a megfeledkezés művészete, eldobni az ideákat és a terveket – s akkor a valóság túlnő a képzeleten.

– Ez lenne a szabadság? – Agnese hangjában a csalódottság.

– Kérdezzünk meg másokat is! – indítványozta D. Lázár a társaság többi tagja felé fordulva. – A kérdés tehát: mi jelenti a szabadságot?

– A pénz – csattant fel hirtelen a kassai levéltáros.

– Szerintem a hatalom! – harsogta R. F.

Weronika incselkedve billegtette vállát:

– A hódítás.

A szicíliai borkereskedő felhorkant, kissé idegenül nézett mindenkire, a hódítás szó azonban rabul ejtette.

Ámbár ha Önt egy bízó és szerelmes
szív engesztelné meg, s Önnek se fájna,
úgy kérem Önt: legyen hozzám kegyelmes.

Weronika diadalittas derűvel már éppen válaszolt volna, D. Lázár azonban – a cimbalmoshoz fordulva – gyorsan megismételte a kérdést: Mi tehát a szabadság?

– A család – mondta az.

D. Lázár Agnesére nézett:

– A művészetek – sejtelmes hangja megcsuklott.

D. Lázár ekkor finoman megveregette Giuseppe Rossi vállát.

– Értettem a kérdést – mondta az mélyről. – A válaszom: a tenger.

– Giuseppe ezt másként gondolja – magyarázta Agnese –, ő mindenben a hazáját keresi.

Már csak Niguma maradt hátra.

A táncosnő letette az evőeszközöket, ismét rendkívül komoly volt:

– Az egyensúly. És összhangban a személyes törvényeinkkel. A táncban: amikor a látszat láthatóvá válik. Az értelem pedig mentesül a logikától.

– De hiszen akkor ez a pezsgő! – vigyorodott el Rossi, s újfent tölteni próbált, de Agnese már nem engedte.

– És miért a tenger? – D. Lázár menteni szerette volna a helyzetet. – Ez valamilyen elvágyódás? Menekülés?

Giuseppe Rossi rámeredt, titokban könnyeit törülgette:

Nem volt szó itt szökésről,
csupán a távolságok
tisztes betartásáról.

A zenekar lassú tangóra váltott, eltompulóban a fények. Weronika és a kassai levéltáros a tánctér felé indultak.

– Én harsonákat akarok hallani! – kiáltotta ingerülten R. F. – Ez a gyengék muzsikája.

– Sétáljunk inkább egyet a fedélzeten – invitálta D. Lázár. Felkászálódtak.

Niguma egy rózsaszín levélpapírost halászott ki a retiküljéből, és írni kezdett:

„A tánc: őszinteség és virtuozitás. Ügyelsz a mozdulataidra, figyelsz minden lépésedre, ám voltaképpen védtelen vagy – egyedül a pódiumon. Ekkor válik szükségszerűvé az összpontosított fegyelmezés meglazítása. A belső látomás így alakul át üzenetté; olyan ez, mint amikor a vízparton a kövek maguktól megmozdulnak.
És maga is fénnyé változhat. Csak nyomja meg erősen két ujjával a szemöldökök feletti két pontot a homlokán. Ha nem megy, majd én megmutatom, ma este nincs fellépésem, s talán kihagyhatjuk a vacsorát...

Ui.
Szerződésem van a Pesti Orfeummal, oda utazom. Mesélhetne valamit a városról, alig tudok róla valamit.”

A papírost óvatosan a selymes borítékba helyezte, majd odaintette az egyik pincért:

– Holnap a reggelinél kérném ezt D. Lázárnak átadni – utasította.

Aztán távozott ő is.

Részlet a készülő Orfeum c. regényből.