Sinkovits Péter
Zendülők

VAK ÉS SÓVÁRGÓ tengerhullámok tömege csapódott ütemes rángatózással a hajó bal oldalához, akárha alaktalan szörnyek futkosnának lenn erőlködve, nyögve, minduntalan elmerülve; körös-körül, a távolban – amerre a szem kémlelne – a vigasztalan sötétség áttörhetetlen szövevénye. A gyéren megvilágított fedélzeten alig néhányan.
D. Lázár meglobogtatta R. F. orra előtt a magával hozott, 1933. június 14-i keltezésű napilapot.
– A kapitány megteheti, hogy bizarr ötletét ránk, szabad polgárokra erőszakolja? – a kérdő mondat minden egyes szavát külön nyomatékosította.
R. F. gyorsan válaszolt:
– Akiket most összezár ez a hajó, már nem igazán önálló elhatározású személyek. Egyszerűen: utasok. Azonfelül ez nem pusztán a kapitány döntése. A magatartásminták pedig mindenki számára hozzáférhetőek lesznek.
– És ki állítja össze a viselkedési kódexet?
– Többen. Írók, újságírók, megbízható művészek, akadémikusok. Egy egész csoport. Filippo Tommaso Marinetti szövegeit is felhasználjuk.
– Az utasítások honnan érkeznek?
R. F. kitért a válasz elől. Végül megjegyezte:
– Az anyagot rövidesen kinyomtatják.
D. Lázár nem hagyta annyiban:
– Ezek szerint a hajó nyomdával is rendelkezik?
R. F. hosszú percekig csak a sötétlő hullámokat nézte. Aztán hirtelen – hétköznapi hangnemre váltva – megszólalt:
– Szimpatizánsainkkal holnap összejövetelt szervezünk, amolyan alakuló közgyűlést, jelenlétével megtisztelne bennünket.
D. Lázár azonban továbbra sem tágított:
– Ön valóban úgy gondolja, hogy a történelem a jövőben megismétlődhet?
R. F. arcáról önbizalom sugárzott, a határozottságot nem is leplező kedélyesség, másfelől pedig a könyörtelenség és a kíméletlenség egyfajta konok hűvössége. Merően D. Lázárra nézve lassan beszélni kezdett:
– Elérkezett az idő, hogy végleg bezárjuk a szellemi világ téves kapuit. Abban bizonyára Ön is egyetért velem, hogy akik képtelenek megoldást találni a saját problémáikra, nincs joguk nagy horderejű mozgalmat indítani. Erre csak azoknak lesz felhatalmazása, akik cselekvően döntőképesek. A folyamat kibontakozása most már megállíthatatlan, s biztosíthatom, az emberiség nem fogja átaludni ezt az eseményt. Ismét színre léphetnek például a villogó szemű, lenszőke hajú ifjak; végig kell tehát harcolni a régi háborúkat is, s meglátja, előbújnak rövidesen a rókalyukakból mindazok, akik így gondolkodnak. Egyébként is: a háború a legnagyszerűbb tulajdonságokat hozza ki az emberekből, férfiakból, nőkből egyaránt. S amíg harcol az ember, nem érheti vereség. És nem hallgathatjuk unos-untalan a régi rágalmakat, a szűnni nem akaró igazságtalan vádak szennyáradatát! Ha ismét végigmasírozunk az országokon, földrészeken, az a bosszú beteljesülése lesz. De így is mondhatnám: az egészséges népösztönből fakadó küldetésünk maga az elégtétel. És reméljük, álmainkba bámulva üzenetünket értik a halottak és a még meg sem születettek is.
Az étteremből vidám zene szólt, meg valami kapkodó kopogás, bizonyára sokan ismét táncoltak.
– A hajón rövidesen átvesszük a hatalmat – mondta még R. F. –, egyébként megkérem, a tőlem kapott információkat kezelje bizalmasan. – Cinkos mosollyal megveregette D. Lázár vállát, majd távozott.

MÁSNAP REGGEL a hajó utasai a folyosókon meg az étkező bejárati ajtaján plakátok, falragaszok sokaságával találkoztak, a felhívó hirdetmény egy esedékes nagygyűlésről tudósított, hely, időpont megjelölésével. D. Lázár nyugodtan megreggelizett, a pincértől átvette a neki szóló levelet. Az indiai táncosnő, a cimbalmos és R. F. széke üresen maradt, Rossiék szótlanul fogyasztották a vajas zsemléjüket, Weronika csak a teáját itta meg, a kassai levéltáros is gyorsan búcsút intett.
D. Lázár az órájára pillantott, még egy darabig várt, nézelődött, belelapozott két újságba, majd pontosan tíz órakor felsétált a fedélzetre. Elhaladt a padsorok és a már kihelyezett nyugágyak mellett, megkerülte a lágyan csobogó úszómedencét, odaköszönt két ismerősnek, majd ezt követően vette észre, a fedélzet orrában már gyülekeztek néhányan, a hatalmas, bordó abrosszal leterített asztal mögött ülők papírlapokat rakosgatva készülődtek, az ácsorgók pedig egymás között beszélgetve várták az ülés elkezdését. D. Lázár lelassította lépteit, majd leült egy padra, onnan is nyugodtan szemlélhette a történéseket. Az asztalnál ülők szürke egyenruhát viseltek, vörös karszalaggal, a mögöttük állók szintén. R. F. is köztük volt, pontosabban most érkezett, és a középen ülő személy elé friss nyomtatványokat helyezett el. Az ekkor felállt és beszélni kezdett; D. Lázárhoz a távolság miatt csak szófoszlányok érkeztek, annyi azonban mindenképpen kivehető volt, hogy a szónok valamilyen elégedetlenkedők csoportjának nevében tesz javaslatokat, mind hevesebben gesztikulálva, olykor a hátul állók ütemes tapsától kísérve. A bámészkodók közül a legtöbben lassan eltávoztak, néhányan viszont az asztalhoz járulva átvették a nyomtatvány egy-egy példányát, majd beírták a nevüket egy testes füzetbe. Az egész talán mindössze negyedóráig tartott. A szürke zubbonyosok még tanácskoztak, R. F. mintha intett volna feléje, D. Lázár azonban nem vett róla tudomást, majd komótosan megindult a kabinja felé.
Elszunnyadhatott, tülekvő emberek hangoskodása riasztotta fel, nagy mozgolódás a folyosón. Az órájára nézve meglepődve tapasztalta, amennyiben nem igyekszik, lekési az ebédet. A zajongás erősödött, valami érthetetlen nyelven szabályos időközönként kórusban üvöltöztek bizonyos szavakat. D. Lázár megvárta, hogy lecsillapodjon a helyzet, majd amikor megbizonyosodott arról, hogy kiürült a folyosó, óvatosan kinyitotta az ajtót. Néhány kabinból riadt tekintetek meredtek rá, a sarok felől futva érkező hajóinas csak ennyit mondott: „Valami történik a fedélzeten”. D. Lázár az ebédlő felé igyekezett, ott már sokan álltak, a teremajtón hatalmas betűkkel ez állt: „Karhatalmi Bizottság”, előtte őrségben marcona alakok, a megszeppent pincérek pedig ebéd helyett becsomagolt szendvicseket osztogattak a hajó utasainak. D. Lázár azonnal a fedélzetre sietett. Gyűrött arcú, gondozatlan, fáradt emberek tömege vette körül az asztalt, amelyet immár egy emelvényen helyeztek el, a szürke zubbonyos, piros karszalagos személyek fegyelmezett sora előtt egy fekete ruhás férfi méretes tölcsérből intézett harsány szózatot. A hullámzó tömeg gyakorta üdvrivalgásban tört ki, hatalmas transzparensek emelkedtek a magasba, ilyesféle jelszavakkal: „A hajó a miénk”; „Irányt kell változtatni”; „Nem akarunk másokkal együtt utazni!”; „Le a kapitánnyal!”; „Hatalomátvétel – azonnal”. Majd valami furcsa dalt énekeltek.
– Meglehet, a hajó gyomrában voltak mindeddig – szólalt meg halkan egy idős úriember, közben óvatosan még hátrább húzódott. A szaladgáló pincérek pálinkával, sörrel kínálták a borostás, gondozatlan küllemű férfiakat, üdítővel a hozzájuk tartozó nőket és gyerekeket, miközben a szónok már azt harsogta, hogy át kell venni a hajó irányítását, egyben javaslatot tett, kik tartozzanak a vezérkarba. A tömeg minden elhangzó név után tapsolt, ujjongott, a pincérek újabb rakomány pálinkával és söröshordókkal érkeztek, közben néhány tettre kész férfi a felső emeleten már a kapitány irányítóterme felé nyomakodott, de a felfegyverzett matrózok visszalökdösték őket. D. Lázár tekintete e minutumban találkozott R. F. büszke és szúrós pillantásával, ott állt, közvetlenül a szónok mögött. Aztán az utasokat figyelte, közülük néhányan virágot dobtak a tömegbe vagy a szónok irányába, a legtöbben viszont igyekeztek elosonni.

VALAMIVEL KÉSŐBB a szónok szünetet rendelt el, hogy tanácskozzon az újonnan kinevezett vezérkar tagjaival. A legtöbben leheveredtek, néhányan tovább rázogatták a transzparenseket, a megriadt pincérek távirányított robotokként szorgalmasan kínálták az italt. Egy csoport győzelmi mámorában ütemesen ezt kiáltozta: „Fegyvert akarunk!”. D. Lázár figyelmét nem kerülte el, hogy R. F. ekkor elhagyja a pódiumot, s eltűnik a hátsó lejáratnál. Rövidre rá az égboltot szinte elborították az érkező helikopterek, állig felfegyverzett kommandósok ugráltak ki a fedélzetre, letartóztatták előbb a szónokot, majd mind a szürke zubbonyosokat, egy-két figyelmeztető lövés is eldördült, a tüntetőket két oldalról körülvették, majd egy felnyitott hatalmas csapóajtó felé terelték őket, a lépcsők az alagsor felé vezettek. Az akció gyorsan lezajlott, a fedélzeten csak a sörösüveghegyek meg az eldobált transzparensek halmai – de már érkeztek is a takarítóasszonyok. Egy katona az asztalról összeszedett nyomtatványokat gondosan egy táskába helyezte.
A fedélzeten alig néhányan maradtak. D. Lázár az idős úriember felé fordult. Az merően nézett maga elé, majd mindössze ennyit mondott:
– Filmet láttunk, vagy ez a valóság volt?
A folyosókról eltávolították a röpiratokat, a vacsorát már a szokott helyen, a nagyteremben szolgálták fel. A cimbalom épen maradt, de a zongorából húrok lógtak ki, néhány függöny leszakítva, a bejárati díszes tükrön sávokban repedések, több szék összetörve, az oldalsó kisteremben a biliárdasztal zöld szövete felhasítva.
Utóbb minden rendeződött. A hajóút még két napig tartott, a búcsúesten a zenekar is felléphetett (a zongorista harmonikára váltott), ám a táncparkett üresen maradt. A pultokról pedig eltűntek az 1933-as kiadványok. R. F. és Niguma már nem jelent meg az étkezőben, s a kassai levéltáros is csak egyszer mutatkozott. A kikötőbe érkezve D. Lázár Rossiékkal együtt hagyta el a hajót.

(Részlet a szerző megjelenés előtt álló regényéből)