Döme Szabolcs
Odakinn havazik
A tetőszoba egyetlen, égre néző ablakát teljesen beborította a reáhulló hó. Zöldesszürke homály nehezedett a pici szobára. Norton ébredés utáni mély, lassú nyugalomban feküdt ágyában: nyitott szemekkel és tompa érzékekkel a paplan melegébe burkolózott. Éjszaka átélt álmait igyekezett felidézni.
Az első helyszín, mely felderengett Nortonban, egy hatalmas, vakító fénnyel megvilágított csarnok volt, amelyben mindenhol, ameddig a szem ellátott, összekötözött szárnyú és lábú, oldalukra dőlt, élő kacsák hevertek.
Lassan lehajolt az egyik padlón vergődő baromfihoz, és a térdével lenyomta, hogy ne izegjen-mozogjon. Ekkor egyik kezével megszorította és tartotta az állat nyakát, míg a másikkal egy kukoricaszemet gyömöszölt hüvelykujjával a csőrök közé, be a nyelőcsőbe, majd megismételte a mozdulatot. Norton kacsát tömött. Amikor elfogytak markából a kukoricaszemek, egy piros, műanyag lavórból, mely valahogyan a keze ügyébe került, kivett még egy marékkal, és folytatta. Mindenfelé szárnyasok kínlódtak lekötözve, és mintha mindegyiket neki kellett volna valamilyen nyomasztó kényszer miatt megtömnie. Szorongva nézett szét: szerencsétlen kacsák ezreit látta a tenyésztelepen körös-körül.
Ami ezt az álmot illeti, ennyire tudott visszaemlékezni.
– Még tizennyolc dinárt kérek – mondta neki egy kék egyenruhás férfi a következő jelenetben, ami felvillant emlékezetében. Postásfélének tűnt az illető. – Tizennyolc dinárt, vagy lelövöm – fenyegetőzött. Erre ő, Norton elkezdte tapogatni a zsebeit félelemtől remegő ujjakkal. Érthető módon megrémült, és szerette volna mihamarabb átadni a pénzt. De a kék ruhás türelmetlen volt, szó nélkül előrántotta, és elsütötte kézifegyverét. Az eldördülő lövésre pattantak szét hirtelen a szemei, riadt fel, s ez most tudatosodott benne.
– A többit elfelejtettem – gondolta Norton. Kihúzta karját a paplan alól, megdörgölte szemeit, miközben ásított egyet.
Szinte éjjeli sötétben, a szoba legalacsonyabb belső harmadában, egy pontosan ugyanolyan ágyon, mint Nortoné, nagyokat fújtatva aludt Iginiklas, Norton szobatársa. Iginiklas átható, jellegzetes testszagot árasztott minden évszak minden napszakában, melyhez Norton – amennyire lehetett – fokozatos hozzászokott. Viszont ha nem esett eső vagy más csapadék, mégis résnyire nyitott ablaknál aludtak. Most, amikor a havazás miatt az ablak egész éjjel zárva maradt, bántotta orrát a szobában rekedt fülledt, párás levegő ; önkéntelenül is a behavazott tetőablakra pillantott.
Az oldalára fordult, a feje és a párna alá húzta a karját. Iginiklas digitális órájára nézett, mert a sajátja mutatóit nem látta jól. – Fel kellene kelni – gondolta. – Az előadás. Még öt perc, és felkelek. – Bizonytalan sejtelem bujkált Norton fejében, olyasmi, hogy az előbbieken kívül még egyebet is álmodott. De hiába erőltette, hiába próbált visszaemlékezni, nem jutott eszébe semmi új. Hamarosan kibújt a paplan alól, és beledugta lábait a papucsába. A kezeire nézett: – Ezekkel tömtem álmomban a kacsákat – gondolta. – Nagy hülyeség az egész – mondta magában, míg az ágy szélén üldögélt álmosan, és vakargatta magát. Nem volt több idő az álmokon rágódni. Az iménti lappangó sejtelem azonban Nortonba fészkelte magát, mint egy könnyű, szürke árnyék, mely a gondolatokra vetülve átitatja azokat.
Felkapcsolta az íróasztalán álló olvasólámpát, és a félhomályban felöltözött. Indulnia kellett. Amikor behúzta maga mögött az ajtót, még egyszer az alvó Iginiklas felé pillantott, de igazából csak egy domború sötét halmot látott a szürke homályban ázó szobácska belsejében.
Az egyetem egyik első emeleti tanterme szolgáltatta a helyszínt az előadáshoz, amelyen Nortonnak mindenképpen jelen kellett lennie. Hiányzásért ugyanis pontlevonás járt, amit minden valamirevaló egyetemista igyekezett elkerülni.
Hatalmas ablakai voltak a teremnek, pontosabban: az egyik falat teljes hosszában egy üvegfal, és az egyetemépület belső udvarára néző ablakok képezték. Sűrű pelyhekben, kavarogva hullt a hó, mintha tollpihék örvénylenének az egymásba csavarodó fürge széltölcsérekben. Norton jegyzeteket készített egy füzetbe az előadást vezető tanárnő által elmondottak, és a táblára felírt kulcsfogalmak alapján, de figyelmét sokkal jobban vonzotta a havazás látványa, mint az írás tevékenysége.
A lány, aki Norton mellett foglalt helyet a teremben – Mona Katalinnak hívták – feszes, világoskék farmernadrágot viselt. Ez a nadrág pedig kitűnő idomokról tanúskodott a rendre elkalandozó, bágyadt Norton számára.
De elhessegette a bizsergető gondolatokat, és igyekezett feladatára összpontosítani. A tanárnőre nézett, s míg a hangját hallgatta, a közöny és a szellemi tompaság ismerős, statikus ürességébe süllyedt. Néha elfordította a fejét, kinézett az ablakon, vagy társait figyelte. Ők is jegyzeteltek. A havazás magától értetődő szépsége szöges ellentétben állott az előadás evilági, utálatos szólamaival. A tanárnő bejelentése húzta ki Nortont a keserves unalom iszapjából:
– Mára ennyi. Ne feledjék: a jövő heti órára el kell olvasniuk Volodimir Kvá tanulmányát, melyre az imént hívtam fel szíves figyelmüket – zárta mondandóját a tanárnő. – Viszontlátásra ! – köszönt el végül. Egy röpke pillantás erejéig mintha ő is kinézett volna az ablakon a hóesésre, de aztán csakhamar kiment az előadóteremből.
Norton kiegyenesítette hátát, felsóhajtott. Összeroskadt mellkasát különösen megviselte a hosszú, változatlan testhelyzet: eleinte apró szúrásokat érzett minden lélegzetvételnél. Időérzéke – bár ez már ismerős volt számára – kellemetlenül összezavarodott. Ha nem tudta volna, hogy szabály szerint egy három órás előadáson vett részt, nehezen lett volna képes megbecsülni, mégis meddig tarthatott. Különben hosszabban nem ért rá efféle elmélkedésekkel bíbelődni. Napjának még korántsem volt vége.
Ugyan néhány rövidebb-hosszabb szünet több részre tagolta az előadások és szakmai gyakorlatok sorozatát, s ezeket pihenésre és gyors felfrissülésre használta – evett néhány falatot, elnézte a havazást, vagy vonalakat és furcsa ábrákat rajzolgatott füzetborítókra – Norton végeredményben az egész napját az egyetemen és annak környékén töltötte. Nehéz tagokkal, kimerülten csak kora este tért vissza a kollégiumba. A bejárati ajtó előtt megállt, elkezdte lerázni kabátjáról és bakancsáról a havat. Furcsa, szokatlan hangok ütötték meg a fülét odabentről.
Bement, majd fel a lépcsőn. Viktor Siket, a kollégium gondnoka ekkor már ülőpárnákat rakosgatott a könyvtárteremben felállított, és sorokba rendezett műanyag székekre. Nagyon úgy tűnt: egy társas összejövetel előkészületeinek utolsó szakasza zajlik. Sőt, amikor Norton alaposabban szétnézett, ismeretlen fiatalokat látott álldogálni a könyvtárterem bejáratában.
– Viktor, mi történik itt? – érdeklődött. – Mire készültök?
– Ünnepség lesz – mondta Viktor Siket. – Mindjárt kezdődik. Éppen időben érkeztél – tette hozzá, és sietve dobálta az ülőpárnákat székről székre tovább.
– Mit ünnepelünk? – kérdezte Norton.
Viktor Siketnek egyáltalán nem volt kedve ehhez a beszélgetéshez. Elfoglalt volt, nehezére esett válaszolni.
– Lesz egy kis műsor – mondta. – Úgyis meglátod – zárta le a választ Viktor. Nortonra pillantott, majd kiment a könyvtárteremből, lesietett a lépcsőn, és eltűnt.
Norton visszatért emeleti szobájába. Először egy kis lépcsőn kellett felmennie, majd egy rövid folyosón megtennie néhány lépést. Átöltözött, s míg a nadrágszíjával pepecselt, megjelent Iginiklas, és így szólt:
– Le kell mennünk az ünnepi műsorra – mondta. És minthogy egy további ismeret birtokában is volt, szavai fontossága tudatában még hozzáfűzte: – Kötelező.
– Hallottam róla – mondta Norton. – Tőlem már mehetünk is.
– Nem vacsorázol? – kérdezte Iginiklas.
– Nem vagyok éhes – mondta Norton. Ez persze nem volt teljesen igaz. Egyszerűen nem akarta húzni az időt az evéssel.
Norton és Iginiklas nagy sürgés-forgásba csöppent, amikor lesétáltak a szobák közötti folyosóról az első emeletre. A környék egyetemistái megtöltötték a két, egymástól elhúzható válaszfallal elválasztott helyiséget, a nappalit és a könyvtártermet is. Amennyire ebben a hirtelen támadt nyüzsgésben lehetséges volt, Norton sebtében szemügyre vette a többi fiatalt. Kisebb csoportokban folyamatosan érkeztek az ünnepség résztvevői.
Nortonék helyet kerestek a könyvtárteremben, és az egyik hátsó széksor szélén egymás mellé leültek. Ekkor vette észre Norton, hogy a padlótól a mennyezetig magasodó, hosszú könyvespolc mellett egy aprólékosan feldíszített számítógép áll. Egy asztalon volt, újnak látszott, és színes szalagok lógtak róla. Az előtérben várakozók lassan mind bejöttek, helyet foglaltak, és elcsendesedtek.
– Kezdődik – mondta Iginiklas Nortonnak.
Egy kopaszodó, idős hölgy nyitotta meg rövid köszöntőjével az ünnepséget. A számítógép egyetemes jelentőségére emlékeztette a hallgatóságot. Kifejezte reményét, hogy mindenki hálaérzéssel a szívében gondol a számítógépre, és mindazokra a meghitt, lélekemelő élményekre, melyeket neki köszönhetünk. Egy fiatalember ezután felolvasott egy terjedelmesebb részletet A számítógép eljövetele és térhódítása című könyvből.
Az első sorokból lányok emelkedtek fel, majd ünnepélyesen a nézők elé léptek. Nagyjából százan lehettek a teremben. Szavalatok hangzottak el, majd visszaültek a szereplők, és másoknak adták át a helyüket. Dalok zengtek, lányok és fiúk előadásában versek keltek életre – mind-mind a számítógép nagyszerűségéről szólt. A közönség csattogó tapssal kísérte az ünnepi műsor előadásait.
Tapsolt ugyan Norton is, de elege volt már az egész felhajtásból. Hosszúkat pislogott, aludni vágyott. Iginiklasnak is szemet szúrt mindez, könyökével néha finoman oldalba bökte Nortont: nehogy baj legyen abból, hogy Norton arcára kiül az érdektelenség.
– Hé – mondta fojtott hangon Iginiklas. – Figyelj már egy kicsit.
– Figyelek – mondta Norton.
Ám ahogy egyre álmosabb lett, úgy kerítette hatalmába az érzés, mely egész napján árnyékként kísérte bármerre járt, bárhol is volt. A sejtelem, hogy álmodott valamit a kacsatömésen és a lövöldözős jeleneten kívül, amit képtelen előcsalogatni az emlékezetéből.
Az ünnepség még eltartott egy fél órát. Amikor véget ért, és mindenki felkelt, hogy induljon, Norton úgy maradt, mozdulatlanul, a távolba bámulva. A könyvtárterem egyik ablakát nézte, melyben lilásfekete függönyként lógott a decemberi éjszaka. Odakinn még mindig havazott.
– Gyere – mondta Iginiklas. – Vége. – Kezével megérintette Norton vállát, aki felélénkült.
– Kicsit elgondolkodtam – mondta Norton. – Észre se vettem. – Kezeit a lila műanyag székre tette, felemelkedett. – Mintha valamit elfelejtettem volna – mondta.
– Ha fontos, majd eszedbe jut – vágta rá Iginiklas, és otthagyta Nortont az üres terem tágas csendjében.