Gergely Tamás
Ha jönnek a kutyák…
Ő regénye. Krím

Reggel „óvatosan” ébred, fél meghallgatni a híreket. Hogy mi történt az éjjel, lőttek-e, s ha igen: kiket, hányat, hol?

Hogy beindult-e a háború? – másszóval.

Mert más az elmélet, és más a gyakorlat, ahol Ő elmélkedik, meg ahol ők szenvednek. Nem ismeri a részletet, részleteket, nem érzi például a levesük szagát. Illatát.

Ebben az illatban az isten. Ha már azt keresi következetesen. Vagy a földön rothadó test bűzében?

Autóval rájuk hajtott. A sötétben. Nem gondolta volna, hogy az úton hullák. Keserű dolog, képzeletében halott még nem volt. Az a pillanat, amikor megsejti a véget, hogy az igazságtalan. Hogy megölik, felülkerekedik a rossz, győz az erőszak, úgy képzelte el, hogy Isten világában ez nem történhet meg.

Van másvilág? Ekkor jön rá, miért találták ki a másvilágot.

Keserű mosolyra húzódik a szája, kinéz inkább a kőrisfára, miért sötét az is?!

Mégcsak nincsenek is többségben… Donyeckben az oroszok. Reggel már inkább kíváncsi arra, amit az este hallott, hogy Kerry figyelmeztette Lavrovot. Kérdése: mit értett Kerry a „nagy ár”-on? Amit Oroszország fizet, ha elcsatolja Kelet-Ukrajnát.

Hogy Kerry része lett az életének... Egy amerikai, tőle távol.

Egy nagy ár az orosz birodalom. Pár évvel korábban úgy tűnt neki, hogy elapadt az ereje, hogy szétfolytak, s a „váltás”, a birodalom szétesése még idejében jött, nem sikerült nekik bekebelezni a nem-orosz lakosságot. Annak örvendett, hogy megmenekültek az észtek, lettek, litvánok. Kirgizek, üzbégek. Most viszont mintha megfordult volna a széljárás…

Putyin Szovjetuniót akar.

Újabb beszédeiben hazaáruló, aki nem neki tapsol. Orosz ugyan, de ellenzéki.

Hallgatja a híreket, megborzong.

Hallgatja, mit tehet? Eddig elmondta, mit gondol, bátornak nevezték, lassan őrültnek fogják.

Emlékeiben viszont derű. Tegnap végre megpillantotta a kicsit. Kicsiket? Vagy mindig ugyanazt az öklömnyi nyuszit látja?

Ki-kimerészkedik a fészek szélére, majd menekül is vissza. Különös, nem?

Egyrészt az eső, élete első napjaiban végigszemerkél, szmrkél, vajon szláv szó, szláv eredet? Szmerty, ezt megtanulta, annyi, mint halál.

De hát mit csináljon? Ha beszél, őrült, talán még a hitsorsosai is elfordulnak, amennyiben hallgat, már nem ő. Nem ugyanaz az ember. Lehet meghúzni magad, de mi az – egyszerű túlélés.

Muszáj túlélni? Már kölyökként megtanul félni. Az a túlélés. Lehet, még az se, hanem elkapják a belváros sétáltatott kutyái.

Az „odvasfogúak”!

Az ukránok eddig igen visszafogottak voltak, érezték, hogy nem tudják a Krímen felvenni a harcot az oroszokkal, mert azok óriási fölényben vannak. De tovább nem engedhetnek.

Így összegez. Megírja a barátjának, hogy háború lesz.

Mi érvényes? Az nyer, aki élelmesebb? Vagy aki önmaga marad?

Már megint a morál.

A kutyákra érti. Adják nekik a cukrot, attól megromlik a fogzománc.

Számára a legjobban Fodor fogalmazta meg, hogy a kiszolgáltatottak mellé kell álljon egy politikus.

Szerinte nem az a politikus, de úgy érzi, szépen fogalmaz, emberien.

S akkor már kisebbségben van?

Hát ezt nem tudja maga kibogozni, félreteszi a gondolatot. Elnapolja.

Két napot adtak azoknak, akik megszállták az állami intézmények épületeit. Azután erőszakot alkalmaznak. Attól jönnek be az oroszok. Nyolcvanezer ember beözönöl, nyolcvanezer jól felszerelt katona. Elmehetnének Berlinig is, nem tartóztatná fel őket senki. Ha igaz, az amerikai csapatok Németországban állomásoznak. A volt Nyugaton.

Kutyaszorítóban vannak, ha nem tesznek semmit, ugyan úgy leszakad a három keleti megye, mint a Krím, ha nekimennek a támadóknak, kitör a háború.

Már látja az új miniszterelnököt egy lámpavason lógni.

Keresztet vet, amiért egyáltalán kitalálta az agya.

Valamikor szerette volna tudni, az inger hogyan halad. Lábig-kézig hogyan jut el. Azt mondták, még nem ismeri az ember a folyamatot, nincs tudomása róla. Mostanra viszont megtudta.

A volt kommunista afgán elnökre gondol, felkoncolták.

Kérdi: emlékeznek a kutyára? Amelyiket rúgtak, nem egyébért, csak mert számukra futballabda volt. Labda helyett szolgált… Ha most a csillagvizsgáló dombjával szemben áll, más kutyákra gondol. Nem látja őket, egyelőre, nyuszikat lát. Sokat, másokat is, nemcsak a kicsit. Hogy megállt az eső, kimerészkedtek. Először is a fekete, a régi, a két héttel ezelőtt észrevett, mellette egy fiatalabb süldő, legelnek.

Nyugtalankodik: nem fog-e megártani nekik a még szikkadó fű? Nem puffadnak-e fel tőle?

Azután a „páholyban”, vagyis a színházi páholyra emlékeztető fészekben ül két kisebb, „király és királyné”, onnan néznek széjjel, kérdése: el tudnak-e bújni, ha jönnek a kutyák?

Mert jönnek, érezzék csak meg a szagukat…

Jönnek az oroszok is, vagy mégse?