Kalász István
Az idnig
Zémann kiszállt az autóból, nézte az utcát, a töppedt, falusi házat, nézte az eget, a felhőket a távoli hegyek fölött. Kutyák ugattak, tavasszal talál állást, erre gondolt, kis lakást a városban, a felesége megnyugszik, az egész rohadt világ rendbe jön, és ő mehet vissza. Haza.
Zémann negyvennégy éves lett, gyereke nem volt, a kocsiját, az öreg kombit azért vette, mert hitte, egyszer a gyereke, a kislánya hátul énekel majd az autóban. Mert kislányt szeretett volna mindig. És házat falun.
Odaviszi a feleségét, gyerekét. Ássa a kertet, fát fog metszeni. De nem, Zémann felesége dobálta a padlóra az ingeit, házad sem lett, gyereket sem tudsz csinálni, érzékelten ember vagy..., Zémann nézte a nőt, igazad van, mondta, ezért csaltál meg, igaz? A nő felnevetett, ő pedig életében először megütötte. Négyszer? Ötször? Vér került a falra. Elmegyek, mondta Zémann, a felesége sírt a fürdőszobában.
És most ez a falusi ház: alacsony, homályos helyiségek: szoba, konyha, fürdőszoba, az ablakon túl drótkerítés, sufni, fakó fű.
Este átment a szomszédba. Itt fog lakni egy ideig, mondta, a tulajdonosnő, a doktornő elment, ezentúl északi emberek szájából fogakat tép ki. Nem jön ide többé, ő meg elkérte a házát. Kölcsön. Majd tavasszal megy vissza, a városba. A vénasszony mosolygott, jó, hogy férfi jött ide, és pálinkát tett Zémann elé.
Másnap reggelre eltűnt a kocsija a ház elől, Zémann telefonált a rendőrségre. Az zsákfalu, mondta a rendőr, ott is lopnak? Menjen be D.-be, az ottani rendőrségre, tegyen feljelentést. Zémann dühös lett, nem jár itt sem busz, sem vonat, hogyan? Este jött egy rendőr, leült a konyhában, kérdezte, milyen autó volt? Kérdezte még, Zémann mit keres itt? Meddig marad? Miért jött ide? A felesége, így hazudott Zémann, korábban ért haza, ő meg egy nővel..., na, ezért jött ide. Ebbe a határ melletti faluba, és a kocsi hiányzik. A rendőr biccentett, nagy az összevisszaság, sóhajtott, elment.
Másnap Zémann rendet tett a házban, kinn levágta a gazt, este elment a kocsmába, ült magában, ivott, nézte a falon a tévét, részegen ment haza a sötétben.
Férfi jött utána. Az úr biztonságban érzi magát a faluban? Zémann nem értette. Nem olyan békés itt az élet, mondta a férfi, jobb, ha az úr felkészül. Zémann bólintott, eszébe jutottak a bezárt kapuk, a rácsos ablakok. Tényleg, jobb, ha az ember felkészül, mondta halkan. A pisztolyt tár tölténnyel adta el a férfi, Zémann másnap kerékpárra ült, az erdőben leadott néhány lövést, és erősnek érezte magát.
Péntek éjjel zúgást, dübörgést hallott, emberek szaladnak az utcán, gondolta kábán, majd másnap reggel látta, a ház előtt összetaposták a bokrot, a kerítés dróthálóján lyuk volt. Elment a kocsmába, a férfi, akitől a pisztolyt vette, zárás előtt jött, éjjel behatoltak a kertjébe, mondta Zémann.
Közel a határ, jön a tél, mondta a férfi, én figyelmeztettem... Zémann kért még töltényt, a férfi kérdezte, puska kell-e? Vagy géppisztoly? A faluban szinte mindenkinek van, abban van erő, csak a géppisztolyt el kell rejteni, és ha baj van nehéz elővenni. Van olyan, hogy pillanatokon múlik az élet, mosolyogott a férfi. Zémann sok-sok töltényt vett, éjjel felhívta az orvosnőt, a nő mondta, kifizeti a költséget, csak legyen biztonság. Náluk is baj van, nincs messze a határ, egyre jönnek. Zémann kérdezte, kik jönnek? Az orvosnő mondta, északról, a fennsíkról a sarki hiénák. Felborítják a kukákat, megölik a kutyákat, a rénszarvasokat megsebesítik. Egy öregembert napok óta keresnek, félő..., semmit sem tudni.
Estére hideg lett, hó szemerkélt, éjfél körül Zémann lármát hallott, kiment kezében a pisztollyal figyelt a sötétbe. A távoli ugatás, kiabálás lassan elhalt, csönd lett, minden rendbe jön, a felesége megnyugszik, erre gondolt, visszaköltözhet, elmehet innen.
Amikor másnap reggel kilépett a házból törölközőt látott a ház előtt, strandtörülköző volt, a földön feküdt, alvadt, fekete vér borította. A vénasszony nem hallott semmit, valaki megsérülhetett, és havazni is fog, tette hozzá, mostantól vigyázni kell.
Zémann aznap este megvette a puskát. A véres törülközőt a kerti padra fektette, a padot jól láthatta a szobaablakból, ott feküdt a véres törülköző, Zémann két éjszakán át várt ölében a puskával, de semmi sem történt, pedig fagyosabb éjszakák jöttek, a nap erőtlenedett keleten, és a hegyek fölött sötét felhők lebegtek.
Aztán egy hajnalban sikoltozás, kiabálás hallatszott, Zémann kiment, két házzal odébb idős házaspárt és unokájukat támadták meg éjjel. Az öreg tűzifáért ment hátra a kertbe, ekkor estek neki, a feleségét a ház előtt, az unokát az előtérben... Jött a rendőrség, jött a mentő, a kislányt hozták ki a házból, a hordágyon sírt, arca viaszfehér volt, a teste reszketetett, az emberek kiabáltak, hogy ezek a rohadt ragadozók.
Este a kocsmában sokan voltak, nők ültek a fal mellett, arról beszéltek, hogy az öregek semmit sem láttak, a kislány sokkot kapott, talán megtébolyodott.
Kérdezte Zémann, miért nem tesznek semmit? Mindenki nézett rá, könnyű a városból jönni, okoskodni, mondta valaki, maga nem él itt. Meg különben is, csak annyit tudni, ezek a ragadozók, az idnigek a folyó, a határ túloldalán élnek, a hegyekben. Télen éhesek, jönnek át folyón, ha havazik. Mert eddig csak akkor jöttek, ha lehullott a hó. De valami megváltozott, most korábban jönnek. Zémann kérdezte, milyen lények ezek? Rókák? Férgek? Sárkányok? Senki sem nevetett, egy kisfiú látta a ragadozókat, de egyszer ezt, másszor azt mondott... Nagy, sötét, gyors, csupasz, magas, hosszúkás, alacsony... Mindig mást. Rendben, mondta Zémann, ő átmegy a határon, megkeresi az idnigeket, lő egyet, lefényképezi, elhozza, megmutatja képet, és többé nem kell félni. Velem jön valaki? Kérdezte. Senki sem szólt, legyintettek, felhangosították a tévét.
Éjjel erősen havazott, hajnalban Zémann átgázolt a folyón, elindult. A határ mögött kihalt lett a táj, utak nem voltak, csak itt-ott állt egy ház, itt-ott kérdezték, hová tart, Zémann mutatta a puskát, vadászni megy, az emberek mondták, alig vannak nyulak, a fácán ritka, farkast, medvét évek óta nem láttak, talán feljebb, a hegyekben... Zémann ment tovább, taposta a havat, figyelte a nyomokat a hóban, a magasban rikoltó madarakat, az árnyakat a bokrok tövében, a fagyos, sötét fákat. De semmi sem történt. A második napon is átment a határon, eljutott a hegyekig, kint töltötte az éjszakát. Egy mélyedés aljára, fagyökerek közé húzódott, ott várt, hátha megjelennek a csapáson a ragadozók. De semmi. Nem adta fel, folytatta a keresést, megint átment a folyón, vitt sátrat, feljebb kapaszkodott a hegyekbe, várt, lapult a tisztás szélén, bottal ütötte a fatörzseket, hátha felriaszt egy idniget. És közben töprengett, hová rejtőzne, ha ragadozó volna, talán barlangba..., talán a sziklák réseibe? Így telt el egy hét, aztán egy este hóvihar lepte meg, viharos szél fújt a hegy felől, nem látta az utat, bekéredzkedett egy házba a hegy lábánál. Idős házaspár lakott a házban, iszonyatos szegénységben. Sem áram, sem folyóvíz nem volt, bútor is alig, csak poros lom, kacat. A két öreg kérdezte, honnan jön, Zémann mondta, az idnigek miatt van itt, a határ túloldalán egy kislányt megtámadtak, súlyosan megsebesítettek. Ezért le akarja lőni azokat. Mert elég volt.
A két öreg ettől kezdve nem szólt hozzá, csak mutatták, hova fekhet, majd hajnalban kitették a házból.
Zémann hazament, ült a házban, gondolkodott. Tudta, az idnigek valójában nem léteznek, de azt is tudta, micsoda világot pusztít el, ha azt mondja, nincsenek. Micsoda gazdagság ez a hit. Micsoda erő.
Elment a kocsmába, megkérdezte a csapostól, mi lett a kislánnyal? Igen, akit megtámadtak az idnigek. A kislányt szülei visszavitték a városba. Zémann a puskát, a pisztolyt beledobta a folyóba, utazott a városba, megkereste a kislány szüleit. Mondta, hogy abból a faluból jön, és kérdezte, láthatná-e a gyereket? A szülők vonakodva, de megengedték. Zémann ült a kislány szobájában, a gyerek karján vöröslött a seb, a keze bekötve, az ágy szélén gubbasztott.
Végül megkérdezte, Zémann látott idniget? A férfi hallgatott, csak később mondta halkan, ezt mindenki maga dönti el. Hogy létezik-e? A kislány nem értette, csak nézett Zémannra, ő pedig azt mondta, majd..., később érteni fogja. De nem kell félni. És ekkor a kislány halkan dúdolni kezdett.
Amúgy pedig, ha bárki kérdezte, mi volt a hegyekben, Zémann azt válaszolta, az idnigek a hóhatár felett élnek nagy szükségben, éhesek, fáznak, szomorúak. Ezért jönnek télen le a hegyekből, kelnek át folyón, hordákban a határon, tépik szét a kutyákat, támadják meg a falvakat, hatolnak be olykor a házainkba is akár.