Kántor Zsolt
A hús-vér könyvtest

A könyv, mint megtartó toposz. Az értelem, mint logosz.
A melegben is hidegen okos. Olasz, német és orosz.
Akkor is, ott is: olvasni fogsz.
Persze, vihog a gonosz. Most a nyomtató recseg-ropog.
Van út! Mélyen befelé építkezik, aki lobog.
Nagyobb irgalommal bír egy-két konyhai robot.
Mint a képviseleti „Legek – csúcsok – toposz!”
A jelszó embere agyonmosott zászlói kopott
tribünjein, B-középek kulisszái mögött zokog.
És a jelszó jajszó lett, a parlament klozet.
És a libacomb helyett jön a sólet.
Mert csoportok tűnnek el, nagy eszmék: megint.
Az idő túllép. A tömeg újfent beint.
S talán hét, nyolc csalódás után
jön egy rokonszenves orángután, aki a könyvet
kinyitja, mint kétezer évnyi bekötött könnyet.
Lehet, hogy lecsúszott költő lesz, operatív tiszt.
De világosan érvel majd és hisz.
Talán végre, a könyv reneszánsza jön el.
A kitörő öröm ezüst filléreivel. („Jaj. Ne!”)
Minden szilárd hit naiv üzenetként kódoltatik előbb.
Azután az is feláll majd, aki ledőlt.
Egy valódi Isten áll elénk, az Úr előtt.

És felhangzik majd a Nagyon fáj: s a Levegőt!