Maletaški Krisztina
Atroposz létem

Finomság? Kedvesség? Inkább legyen
kőkemény. Görbe és görcsös, mint
a Rettegett sétabotja. Ha
fekete macska megy előttem vagy
varjú károg fejem felett, én jól belerúgok
vagy parittyámmal agyondobom.
Sok az ellenségem, vagy inkább
irigylőm?! Mint pusztán át, toronyból
nézek le rájuk; mellkasomat védvén
közönyt csatolok már így is súlyos páncélomhoz.
De a szánalom, mindig belém vájja fűrészfogát!
Szuvenírként a húsomat és véremet akarnák!...
Ha nem látnak – elbújtam –, azt hiszik, nem is
hallom áruló szavuk! Undor fog el...
Kezdettől az elfeledett hóbuckák közt állok,
a tél befagyasztja bánatom és emlékeim;
Csak az fáj rettenetesen, mikor vad
szélviharok tépázzák szántatlan lelkemet.
Éjjel sápadt alázatossággal égnek a csillagok,
a házakban szegényes vacsora mellett,
és kopott képek mellett,
amikor már a Bodri nem fülel, az embernek is vége!
Ekkor kelnek a farkasok és védtelen
álmom falujába, ahol a csodák késnek,
portyázni mennek.
Alám a lét születésem után veszett
dögből hét szőrszálat és két fogat vetett,
fekhelyem arannyal kente be és sün-
tüskével díszített pólyába fektetett.
Most hát a ként bélgázban keresem,
köldökszöszben a lét fonalát.
Atroposz létem kétes, nem illek én ide be.
S mind szép lassan megutálnak, mert borzas fejemben,
ha megfogan a gondolat, sértő és kegyetlen lesz.
Nem mernek ezek már hátra nézni!
Pedig kinek nincs múltja, jelene sincs...