Vasagyi Mária
Aus der Tiefen fliege ich nach Höhe zu dir
Profán kantáta e-mollban

Már akkor döntöttem, amint fölébredtem és meghallottam a sűrülő susogást a kórterem steril sötétjében, és megláttam a hullámvonalakat a pusmogó gépen, és ráfüleltem a hullámhegy-serregésre megsejtvén a tenger közelét, és ajkadra a nagy víz hivalkodóan kék ízeinek kóstolgatásánál is százszorta jobban sóvárgón azonnal zarándoklatra határoztam el magam HOZZÁD a vízen át, csak meglazuljon a föl-fölszisszenő géphez kénytető kötelék, melynek végei puha kis lemezekkel tapadtak bőrömhöz ernyedten, akár a táplálkozásban megfáradt piócák a mocsárba tévedt lábhoz.

Elérkezett az a reggel, a szökés perce. A hegytarajak alighogy átengedték a Napot, az eukaliptuszok ligetének magasában vérpiros fényt szűrtek a kihegyezett levelek, s az egyre lejjebb kúszó pír a mór teraszokon burjánzó gárig, és a bodorrózsa sötétkék világát is elérte önszínét lassan eleven sárgára váltva, de fenn, a lombokban a makkszemek még parázslottak, és gyorshirtelen lobot vetett minden. Akkor oldottam el a csónakot. Könnyű volt ellökni a Fehér Parttól oda, ahol a víz már sárga volt és sima, akár a tisztaszoba friss mázolása, csendje jóízű, és jóízű volt a levegő is, és amikor már beteltem véle, akkor néztem vissza, és elcsodálkoztam, hogy a Mal Pas fövenyén túl, a mirtuszbokrok közé ültetett villák fehérjének helyén az odahagyott lakok szürke kőfalát véltem sejteni, s hogy a tengerjárás kivetette halakon prédázó sirályok vijjogása alig hallatszott az ordítástól, „...átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék...”, és az ordítást máris üvöltések követték, sikítás és jajveszékelés, de mindegyre ment a könyörgés, égő hús szagával émelyített a szél, sziklára, fenyőre sűrűn fröccsent a lemoshatatlan eretnek vér, ó, drága anyaföld, sztyeppés pusztaság, tenger acélkékje, a Calle Neptun és az Ariadnéról és Herculesről, meg más mitológiai hősökről elnevezett utcák helyén régi ösvényeket, macchiát és szúrós cserjét rőtté festve, egészen a kis hegy csúcsáig fröccsent az a vér, és a csúcson egyetlen olajfa árvállott, vérbe borult lombját láttam utoljára a földi létből, ezzel indultam HOZZÁD, bocsásd meg!

Jössz már végre?, ölelt át Thetisz, az Ezüstlábú, és széles leplére vette a csónakot. Most átszeljük világom maradékát, szólalt meg kisvártatva, hangja rekedt volt, akár a dizőzöké ilyenkor, hajnal után. Mi szándék hozott tulajdonképpen, faggatózott, miközben torkát köszörülte. Nem feleltem. Sértődött arccal evezett tovább a porceláncsipkés vízen, és többet nem szólt hozzám. A Paseo de Las Estrellason most sétáltatják a kutyákat, nyitottam szóra a szám, csakhogy mondjak valamit. Vállat vont, és elfordult tőlem. Nincs visszatérés, próbáltam szót váltani véle, megosztani a döbbenetes megváltozhatatlan, a soha többé evilági élményét. Rám se hederített. Tenyérnyit mertem magamnak a nagy vízből, sokáig szürcsölgettem, nem tudtam betelni az ízével, benne a minden vizek és földrésszé domborult szárazulatok illatával, mit a véremben még most is lüktető folyók és monszunok és özönvizek hordtak egybe, mint ahogyan kincsét gyűjti össze egy nagy család. Kellemesen ringott a csónak, csill, csill, cselle, hajtogatta mondókáját a víz, hosszú, mély álomba ringatott, miközben az időtlenség végtelenje felé tartottunk, s én félelem nélkül hunytam le szemem, egészen rábíztam magam a Szépfürtűre, mi mást tehettem volna minden partoktól távol, jóllehet biztos voltam, hogy kérdése a szándékom felől csak úgy, a szokás kedvéért hagyta el istennői ajkát, utam célját nagyon is jól tudta, bizonyára nem az első voltam, akit világának ragyogásába fogadott.

És az a zafírkék ragyogás volt, ami fölébresztett. Az ajka érintésére vágyom, csak még egyszer, egyetlen egyszer, válaszoltam Thetisznek az utazásunk kezdetén nekem szegezett kérdésre. Felém fordult, elmosolyodott, félig nyitott szájában csorba fogak, egy hiányzott, mint a benidormi hegyről a szikla, amit egy szerelmes óriás a tengerbe hajított, hogy lánykáját késő alkonyatig láthassa a csonkult bércen át. És a Szélesleplű, miután evezőjét messzire vetette, mondani akart valamit, égkék arcának rezdülésén láttam, hogy beszédje lenne vélem, de meggondolta magát, mutatóujját a vízbe merítette és eltűnt benne, azaz egyesült a végtelennel , mert víz és ég addigra eggyé lett, a parttalan hullámok elsimulva olvadtak a magasságba, megszűnt a fent és lent, minden megszűnt, ami a priori volt, így e helyen megkeresésed összes evilági módja megsemmisült, tehát újat kell kiötleni, s tétován a tintakék mélységbe léptem, tenger volt-e vagy ég, mit bántam én, csak megtaláljalak a mérhetetlenségben, ahol az az istennő banya próbára tett, és cserben hagyott, véltem, és kétségbe estem, miközben mind sötétebbre süllyedtem a kékségben, erős szorítással magába fogadott és a mélyébe szívott, és minél feketébb volt, annál jobban szorongatott az az anyagtalanság, amelyben RÁD lelni vágytam. És egyszercsak, mintha barlangmélyből kúszna halványfényű vízre, zsibbadó testem kiszabadult.

Érzékeim egybemosódtak, íz a zenével, illat a tapintással egyesült ama testetlen lebegő fluidumban, a sose látott színű énekké változott énmagamban, és érintésedre földi testet öltve megsemmisültünk.
Érdemes volt ilyen messzire menni?, hajolt fölém egy fehérköpenyes. Ugye belátja, hogy idelenn jobb? Élni idelenn?, próbált szóra bírni. É...,é..., tört fel torkomból, de képtelen voltam folytatni.