Döme Szabolcs
Ha jobban meggondolom

– Mire visszajövök, ezeket rakd meg – mondta nekem két fonott kosár felé bökve a fejével egy barna szemű, bajszos férfi. Térdig érő kék nadrágot, piszkos, szürke, Camel feliratú pólót és napellenzős sapkát viselt. – Mire vársz még? Csipkedd magad – hadarta indulatosan. Határozottan úgy éreztem, hogy bizonyos felsőbbségtudat motoszkál a hangjában.

Az üres kosarakat feldobtam a góréba a kukoricahalomra, majd felkapaszkodtam. Térdemet kellemetlenül törték-nyomták a kemény kukoricacsövek. A környező épületeket, fákat csak a góré oldalfalát képező, vízszintes lécek szürke rácsozatán keresztül láttam.

Egymás mellé állítottam a kosarakat, úgy, hogy odakintről is el lehessen őket érni. Elkezdtem beléjük dobálni a kukoricát. Egyszerre négy, esetleg öt cső kukorica fért a markomba; az egérrágta vagy penészes csöveket félrehajítottam. Gyorsan haladtam, sitty-sutty megtelt mindkét kosár. Lemásztam a góréból.

Amikor szilárd talajt éreztem a talpam alatt, leporoltam a ruhámat és szétnéztem. Az udvarban leghátul, mint óriási, kékesfehér hernyók, fóliasátrak álltak, három vagy négy, ahogy ekkora távolságból kivehettem. Közelebb egy nyitott istálló, melyben három tehén farát és tőgyét láttam: bojtos végű farkukkal csapkodták magukról a legyeket. Az istálló előtt nagy, barna trágyadomb, melyből szalmaszálak ágaskodtak. Vékony erecskékben szivárgott belőle a barnásvörös trágyalé.

A góré mellett bálás szalmából rakott, megroggyant kazal magasodott. Az esőtől megbarnult, szétcsúszott, leomlott bálák miatt a kazal valamiképpen egy ókori piramisromot juttatott eszembe. Különféle földműveléshez használatos gépek, traktorhoz csatlakoztatható eszközök sorakoztak a kukoricatároló túloldalán: eke, kaparó, borona, permetező, vetőgép, kukoricarakodó-gép, s egy fából készült utánfutó. Kisebb, eldobált tárgyak hevertek a földön: egy fél fazék, egy rozsdás patkó, cserépdarabkák, egy-egy elnyűtt gumiabroncs. Házi szárnyasokat láttam ténferegni mindenfelé: tyúkok, kacsák, gyöngyösök, krédlik népesítették be az udvart.

– Fogd meg a fülét, emeljük le – utasított a bajszos.

Lábujjhegyre álltam, nyújtózkodtam, de így is alig értem el a kukoricától púposodó kosár fülét. Megmozdítani pedig végképp nem bírtam.

– Ezt sem lehet rádbízni – mondta gúnyosan. – Eredj odébb! – mordult rám aztán, amiért ott maradtam, és tovább erőlködtem.

Odébb mentem hát, ő pedig leemelte a kosarakat. A morzsolósba kellett vinni őket. Ketten két felől fogtuk a kosarakat, a bajszos egy, én két kézzel emeltem. Néhány lépés után zsibbadásszerű, tompa fájdalmat éreztem a karjaimban. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor a második kosár kukorica is megérkezett a morzsolósba.

A morzsolós egy apró, homályos, poros és ellenszenves helyiség volt a padlásfeljáró mellett. Rendkívül finom, sárgásszürke porréteg borított itt mindent.

Fogai között szűrve a szavakat úgyszólván állandóan káromkodott a bajszos. Pedig én igyekeztem engedelmeskedni neki, sőt, még alázatos arckifejezést is erőltettem magamra, hogy szolgálatkésznek tűnjek fel előtte.

– Az anyja istenit a morzsolásnak ! Hogy ezt is nekem kell! – Rövid szünet után felém fordulva folytatta: – Legközelebb az egészet te csinálod! Ja, de persze azt nem lehet! – mondta tovább gúnyos fintorok közepette. – Mert mihez is lehet akkor veled kezdeni? – Ezen vádakra és sértésekre természetesen nem szóltam semmit.

Beindította az elektromos kukoricamorzsolót, a fogaskerekek fülsiketítő hangon felnyüszítettek. A dolgom az volt, hogy a lemeztelenedő kukoricacsövek után megmaradó és a morzsoló alján kipottyanó csutkát a kukoricaszemek közül összegyűjtsem egy lisztes zsákba.

Nem volt fárasztó munka, viszont annál több kellemetlenséggel járt. Miközben a csutkáért nyúltam, a gyorsan pergő, röpködő kukoricaszemek undok módon, fájón rendre a körmeimhez ütődtek, a por pedig minduntalan köhögésre ingerelt. Ráadásul sietnem is kellett.

Mire kiürült a két kosár, már szinte fuldokoltam a portól, mely a szemembe szállt, megtelepedett a hajamon és megült a ruhán. A csutkászsákot ezután egy kerékpár csomagtartójára kötözte a bajszos, és elindultunk.

Szótlanul ballagtunk, örültem, hogy társam, vagy inkább felettesem legalább nem becsmérel: talán elszállt a mérge, talán magába fojtotta. Ő ment elöl, én mögötte nézelődtem az utcán. Ezután már semmi érdekes nem történt útközben, hacsak nem az, hogy észrevettem valamit egy fán, amiről nem tudtam eldönteni, micsoda: vajon egy nejlonzacskó vagy inkább egy döglött medúza.

Medúzát viszont korábban még nem láttam akácfán. Zacskót viszont számtalanszor. Később, miután ezeken újra, komolyan eltöprengtem, egyre bizonyosabbá vált bennem a meggyőződés, hogy nem egy nejlonzacskóra hasonlító medúzát, hanem egy medúzára hasonlító nejlonzacskót láthattam. Bár ennek – ha jobban meggondolom – nincsen különösebb jelentősége.