Fekete J. József
A kerékpározás ritmusa

A kerékpározásnak, vagy ahogy felénk mondják, a biciklizésnek valóban van egy adott ritmusa, ez kétségtelen, hiszen a pedáltekerés üteme nélkül maga a kerékpározás, mint cselekvés nem létezne. Kicsit sarkított a gondolat, hiszen a kerékpárt lehet tolni, miként egyik székelykevei hallgatómtól megtudtam, lehet taszajtani, ami, ugyebár ugyanaz, lehet egylábazni vele, mondjuk, ha leesett a fogaskerekekről a lánc, vagy ha éppen ehhez van kedvünk. A mozgás, amire a kerékpározás ráhangolja az embert, ütem, ritmus, ismétlődő nyomatékváltás, lendület, a valahonnét valahová tartás andalgó tekerése vagy ziháló irama.

Ugyanakkor a kerékpárt beállíthatjuk az állványba, odaláncolhatjuk egy lámpaoszlophoz, vagy nekitámaszthatjuk a kocsma falának, hogy onnét kifelé tartva nyomban fölpattanhassunk a drótszamárra, és akkor a fal adja az első pofont. Viszont a vasoszlophoz láncolt biciklinek is van ritmusa, ugyanúgy, mint az elkötött biciklinek, pedáljaival a tolvaj talpa alatt.

Nem csupán ritmusa van, hanem jelenvalósága, Szajkó István alkotásain bizonyosan. S ott az a misztikus sárga és emésztő szürkébe lebomló kék, ami rányitja a kerékpárra és a kerékpározóra az időtlenség ritmusát. A vadászeb úgy pózol a bicikli előtt, mint ahogy szinte az ősidőktől a falra erősített sárga postaláda nyomatékosítja jelenvalóságát, ám a kerékpárnak van árnyéka, ami valamit megőriz a kép befejezetlenséget tükröző hátterében, mintha valami varázstükör túloldalára billent volna ez a csodajármű, és nem tudná, a tükör melyik oldala is a valóság. A befejezetlenség eme nyitottsága rántja át a képet szemlélőt egy tudaton túli valóságba, ahol a képzőművészet eszközeivel leképzett állókép visszanyeri saját motorisztikáját, dinamikáját, ritmusát. A ritmus visszaszerzése pedig új meg- és felismerések felé vezeti Szajkó István műveinek szemlélőit.

(Elhangzott Adán, 2014. május 4., az Angyalok rozettája c. kötet bemutatója keretében, Szajkó István kiállításának megnyitójaként)