Kántor Zsolt
Az eukaliptusz félsziget
Reanimáció

A bábok között egy kardvirág fekszik. Miltonkapocs szúródik a sziromhúsába. A gondnok tűzi-fűzi össze ajándékkosarának tartalmát. A tűzőgép alatt egy régi papírpénz. Az egyes számú lakosztályban a bárónő beveszi a piruláját és lefekszik a díványra. A lépcsőházban lámpa gyúl. A házmester szomjas. Nagy kortyokban issza a pincében a hormont. Ha valaki egyszerre látná a házmester torkát és a bárónő nyelvét, egy függőleges segédegyenest húzhatna merőlegesen a fenti lakásból a pince üregéig. És összeköthetné a hölgy nyelvét, amelyen a keserű íz telepedett meg és a férfi garatját, amelybe épp a mézédes energiaital ömlik. Akkor egy megfelelő narrátor bizonyára tudná, hogy mind a két szereplő álmos. És kint a Nap iszonyú erővel veszi birtokba a tájat és szétrágja a forróság a hirdetőoszlopok plakátjait.

Ezer kilométerrel arrébb a szelek sós párája áztatja a kavicsokat az óceán partján, egy fehér szárny úszik be a képernyőbe: griff. Aztán a Naplemente jön barackmagillatú kéményfüsttel, égőarany és vörös tónusú, alkonyi álmokkal. Egy nyugágyban szőke nő. Sörényében óriási csat: fekete pók. Ajkai között szívószál, mintha a nappalt szívná ki a karcsú kristálypohárból. A cigaretta árván füstölög a hamutálban. Fürdőruhás lányok rohangálnak a kikötőben, s egy rózsaszín leplet terítenek egy alvó férfire úgy, hogy az egész arca be lesz takarva. Aztán szétdobálják ruhadarabjaikat, s gyöngéden simogatják a presszó teraszán álldogáló hintalovat. Majd a bárónő felébred és megissza az éjjeliszekrényen hagyott, esti szódát. Bárcsak a tengerpartra repítené a kísértő fantázia, ezt gondolja.

Ahogy az idő mindent összemos, átdarál, a zúzalék egy összetett mondattá köti a meggondolás masszáját. Kimenekítenék néhány ásványt, reflexió-roncsot, hogy elbíbelődjek, babráljak a javításon. De jönnek a tengerparti rendőrnők. Ők próbálgatják a talált szavakat belegyömöszölni különböző színű formaságokba. Egy-egy agyonszívott szóvég, álcázott evidencia elpattan, elrepül! Az álom hálójában tovább rángatózik a textus. Mint egy ponty. Bele van csomagolva az időbe a beszéd. A házmester belenéz a telefonjába, mint egy vérző sebbe. Most éppen az asszony öle jut eszébe arról a háttérképről. Iszonyúan megtépázott rózsaszirmok. Fölzaklatja egy fogadatlan hívás. A bárónő viszont tényleg várja a férfit. Végre megszólal a tenyérnyi képernyő és van remény. A hölgy kisvártatva belebeszél a forgatókönyvbe: „Cselekedni írás által? Most kevés”. „ Az írva levés éles kép”. „Csíkot hagy rajta a kétkedés.” „Ma átjön még?” Így beszélgetnek. Majd a házmestert gerjedelme földobja az események felszínére.