T. Kiss Tamás
Samu sejti
(Részlet)

A suliból pontban 12:45-kor csöngetnek ki. Ilyenkor rendszerint az elsők közt hagyom el az osztálytermet, mert alig tizenöt percem van odaérni angol különórára a város másik végébe. Ez persze nem azt jelenti, mint Tokyoban, hisz az angoltanárnő nem egész három kilométerre lakik a sulitól, és ha tizenöt kilométer per órás sebességgel tekerek, akkor is nagyjából tizenkét perc kell odáig. Ez azt jelenti, hogy a csengetés után van még három percem megvárni a tanár utolsó mondatát és a házi feladat kiosztását, majd összepakolni, felöltözni, elszaladni pisálni, kezet mosni, inni egy kortyot, elhagyni az épületet, kilakatolni a bicajt, és nyeregbe pattanni. Három perc. Másnak ennyi időbe telik kipiszkálni egy darab szőlőhéjat a fogai közül. Vagy megvárni, amíg a pohár fenekén maradt utolsó csepp joghurt is lecsordogáljon a szájukig. Nekem meg közben persze olyan útvonalat kell választanom, ahol nincsenek piros lámpák, lehet gyorsan bicajozni, és elhalad a piac mellett is. Ha odáig minden jól megy, a piacon nagyjából huszonhét másodpercem lesz, hogy kérjek egy almát, meg egy zabos-banános energiaszeletet, és két-három mondat erejéig udvariasan elcsevegjek Ribizlivel, a gyümölcsárus lánnyal, aki minden nap pontban 12.55-kor veszi át az anyukájától a délutáni műszakot. Utána nullkezezve kell elfogyasztanom az energiaszeletet, áthajtanom a fél városon, és lelakatolni a biciklim az angoltanárnő házánál.

És még anya jön mindig azzal, hogy nagy rajta a nyomás.

Meg, hogy állandóan rohannia kell mindenhová.

Meg, hogy annyi a dolga, hogy azt sem tudja, hol áll a feje.

Én angol külünóra után gitártanfolyamra rohanok a zeneiskolába, azután pedig gyerekjógára a hármas oviba. Az utóbbinak pontban ötkor lesz vége. Ebédelni addig nemigen tudok, csak az almát megenni még az angol- és a gitáróra közt, mert jóga előtt kilencven perccel már semmit nem lehet fogyasztani, üres hassal kell menni. Tehát az ebédem lesz a vacsorám, a vacsorám az ebédem, az estém a délutánom, a különórákra járás pedig a szabadidőm. Csak az otthon töltött pár órámban tudok fogyasztani kiadósabb táplálékot, tisztálkodni, készülni a másnapi órákra (hála az égnek, hogy eltörölték a házi feladatokat!), és ha szerencsém van, egy-két órát annak szentelni, ami valóban érdekel. Költészet, tudományok és egy-két kisebb ügy felgöngyölítése. Ez egy szerda.

És anya azt mondja, örüljek, hogy ilyen gondtalan gyermekéletem van.

Azt mondja, egyszer visszasírom én még ezt a korszakot. A legszebb éveimet.

12.45: csengetés. Mióta felszámolták az diákügyeletet, és a csengőt időzítőre szerelte a gondnok, ennek a pontosságában legalább maximálisan megbízhatok. Én már 12.43-kor elmentettem a fontosabb dokumentumokat, és bezártam a futó alkalmazásokat a táblagépemen. Az írószereket, és a képzőművészeti foglalkozáshoz szükséges eszközöket hangtalanul a táskámba csúsztattam, mire eltelt egy újabb perc. A hátramaradt időt pedig arra fordítottam, hogy leellenőrizzem, minden a helyén van-e. Áttapogattam a zsebeimet, leellenőriztem a dzsekim és a táskám cipzárait, megnéztem van-e elegendő víz a kulacsomban. Minden a helyén volt, csupán a víztartalékaim szorultak utánpótlásra.

Abban a percben, amint Leó tanár úr elbúcsúzott, és megadta a jelet a távozásra, felpattantam, hogy a tömeget megelőzve, a tolakodást elkerülve elsőként hagyhassam el az osztálytermet. Szaladtam a fiúrészlegbe vécézni meg vizet tölteni. Utána gyors kézmosás felületes szappanhasználattal, és a kezeim is már csak akkor lettek újra szárazak, mire a nadrágomat tapiskolván, sietve az utcára értem. Rutinos mozdulatokkal, oda sem nézve nyitottam ki a négy számból álló U alakú biciklizáram, majd nyeregbe pattanván rögvest átváltottam tizedik sebességbe, hogy felvegyem a kellő lendületet egy alig három kilométeres futam első harmadához.

A tizedik sebesség után néhány másodperccel tizenkettedikbe kapcsoltam, majd tizennegyedikbe. Utána, ahogy gyorsultam, egyre rövidebb időközönként váltottam feljebb, de csakis párossával, mert valamiért nem szeretem a páratlan számokat. Azután, amikor elértem egy viszonylag gyors állandó sebességet, megnyomtam a biciklim kormányának közepén elhelyezett, titkosított védőborítással ellátott indítógombot, ami működésbe hozta a lézertranszform-szájbergenerátort, melynek segítségével a bicajom extra-aerodinamikus plazmaborítást kapott, a sebessége megtöbbszöröződött, én magam egy apró pilótafülkébe csöppentem, elém pedig hirtelen egy hologrampanel vetült mindenféle mutatókkal és számokkal, amelyek a sebesség mellett mutatták a jármű légellenállását és a tapadó felületek pillanatnyi állását, a külső hőmérsékletet és a légnyomást, valamint egy csúcsmodern algoritmussal ellátott számítógép által előre kiszámolt valamennyi közlekedési változót, és azok bekövetkezési esélyeit az előttem álló egykilométeres szakaszon.

Ezúttal miközben száguldottam keresztül a főutcán, észrevettem, hogy mögöttem a kanyarban, amely ráfordul a korzóra, ott ahol egy néni kis tologatós vándorbüféből pirított napraforgót, pattogatott kukoricát és cukormentes rágót szokott árulni, egy jókora, böhöm T-Rex jelent meg, és egyenesen rám vetette apró, diónyi szemeit. Tudtam jól, hogy engem nézett ki magának, mégsem estem pánikba. A gép hátuljába épített infraérzékelővel letapogattam a teremtmény paramétereit, bár szabad szemmel is könnyen megállapítható volt, hogy a dög nagyjából fele akkora lehetett, mint az utca bal oldalán magasodó szerb templom. Tüstént aktiváltam egy hőérzékelővel ellátott védelmi rakétát, amely a járművem hátuljából robbant ki, viszont az néhány méterrel a T-Rex előtt egy napkollektor-sorba csapódott egyik közeli tetőn. Gázt adtam. A szörnyeteg zihálva törte át magán a robbanás okozta füstfelhőn, a tetőcserepek, tégladarabok és cementpor alkotta törmelékzáporon. Éles hanggal suhantam el a fagyizó, majd a papírbolt előtt. A bestia közben útszélen parkoló autókat taposott rommá, és üvöltve szedte négyméteres lábait. Igyekeztem megtartani uralmam a gép fölött, miközben faleveleket, kavicsokat és kisebb ágakat kerülgettem. A következő pillanatban gyorsan lehívtam egy várostérképet, és azon agyaltam, hol és hogyan is szabadulhatnék meg legkönnyebben a fenevadtól, miközben az vészjóslón közeledett felém, s egyre a sarkamban volt. Figyelmetlenségemben áthajtottam egy csatornarácson, amitől megdobódott a járgányom, és épp a T-Rex elé sodródtam, ami kurta kezei helyett hatalmas állkapcsával próbálta szétmarcangolni a hátsó kereket. Újabb gázt adtam, amitől a gépem kissé megingatta a farát, de néhány méter után ismét fogást talált az aszfalton, és sikerült némi előnyre szert tennem. Az útról felpattantam egy felhajtóra, majd onnan be a járdára. A szenzorok szerint a jármű még ép és sértetlen volt. Újra a visszapillantóra néztem. A dög épp egy kínai üzlet kirakatát tarolta el a farkával. A járdára pecabotok, játékkamionok, tarka napszemüvegek és hitvány minőségű kéziszerszámok potyogtak. Az omladozó kirakat mögül alacsony kínai emberke káromkodott az anyanyelvén, miközben az öklét lengette a levegőben. Az a rohadék nagyon el akart csípni. Áthuppantam pár elmozdult járdakövön, kicseleztem egy szatyros nénikét és egy kék munkharuhás férfit, majd amikor a női butik előtt süvítettem el, arra lettem figyelmes, hogy a számítógépem egy, a térképen nem ábrázolt, úttorlaszra hívja fel a figyelmem intenzív pittyegéssel és vörös villogással. A valamivel feljebb vittem a tekintetem a hologrampanelről, és nagyjából húsz méterre előttem megpillantottam az állásokat, amelyek az épp felujítás alatt lévő ifi otthon mellett sorakoztak, rajtuk olyan kék munkaruhás kőművesekkel, amelyek egyikét épp az imént hagytam magam mögött a nénivel egyetemben. A másodperc tört része alatt jött a megoldás. Apró gázlöketet adtam, majd egy erőteljeset fékeztem, és épp az ifi otthon előtt álltam meg az állássor alatt. Visszanéztem, és még láttam, amint a T-Rex átlép a néni felett, bal lábával szétlapítja a sárga sörösládát cipelő kőművest, és arra ügyet sem vetve, üvöltve, fogvicsorgatva rohan felém. Csak ültem az ülésében, és vártam. A gép motorja türelmesen duruzsolt, indulásra várva. A számítógép megbolondult. A kijelzőn a „T-REX VESZÉLY” felirat alatt egy egyre csökkenő számsor jelezte a dög közeledtét méterekben megadva. Vártam. Nem féltem, legalább száz efféle akciófilmet láttam már. A számsor egyre csak csökkent. A kijelző vadul villogott. A T-Rex egyre hatalmasabb lett. Fejével egymás után sodorta le az épületek rozsdás esőcsatornáit. Vártam. Jobb kezem a gázkaron nyugodott, a bal a gránátkioldó gombon. Egészen addig kivártam, amíg meg nem pillantottam a szörnyeteg szájában a legutolsó fogat. A számítógépem már a dinoszaurusz gyomorsavának összetételét is kiszámította a valószínűsített emésztési idővel egyetemben. Megvártam, amíg a távolság tíz méter alá esik. Amikor ez megtörtént, bal mutató ujjammal megnyomtam azt a bizonyos gombot, a jobbal gázt adtam, a gépem hátsó kerékre emelkedett, majd kivágódott az útra. A hidrogéngránát pontosan oda érkezett, ahová számítottam, az ifi otthon bejáratához, ahol a leggyengébb az épület szerkezete. Egy másodpercnyi elnyújtott csend után hatalmas robajjal szakadtak fel a falak, és robbantak ki az ablakok. Az egész épület, az állássor és rajta valamennyi kőműves egyetlen hatalmas csapdaként zúdult le, és temette maga alá a Tyrannosaurus Rexet.

Ezután visszakapcsoltam normál üzemmódba, beszereztem az uzsonnámat (az almát és a zabos-banános energiaszeletet) Ribizlitől, majd a város széle felé vettem az irányt. Tekerés közben figyeltem a fákat, a galambokat és a verebeket a villanydrótokon, és azt próbáltam kitalálni, hogy vajon hova tarthatnak az utcán éppen szembejövő emberek.

A harmadik tóparti köznél, a Remény utcánál például találkoztam egy bácsival, aki fekete zakóban és nadrágban, fekete kalappal és napszemüveggel a fején, valamint fehér ingben gyalogolt a járdán jobb vállán egy ásóval, bal kezében pedig egy csokor vörös rózsával, mire én rögtön elméleteket kezdtem gyártani. Első sejtésem az volt, hogy a férfi valószínűleg munkából mehet hazafelé, a csokor virágot pedig a feleségének viszi meglepetésből. Viszont ezzel az feltevéssel teljes mértékben összeegyeztethetetlen a patyolat tiszta ruha, és az élére vasalt nadrág, hiszen ilyen viseletben senki nem jár fizikai munkát végezni. Szóval ezek után már az ásó nem illett a képbe, így újabb elmélettel kellett előállnom. A következő sejtésem az lett, hogy a férfi alighanem a temetőbe tart, a virágot egy elhunyt családtagjának viszi, az ásóval pedig vagy a rózsákat szeretné ott elültetni, vagy csupán a sírt szeretné vele rendbe tenni. Ez már sokkal jobban tetszett, viszont a későbbi spekulációim során ezt az eshetőséget is elvetettem, mivel az ásó már eleve használtnak tűnt a rászáradt fekete földtől, ahogy a bácsi cipőjének oldala is feketéllett a sártól. Így a végső következtetésem az lett, hogy a férfi vélhetően a néhány közzel kijjebb lévő szerb temetőből jött, és ott áshatta ki a rózsákat, amelyekkel most haza, vagy netán épp a nagytemetőbe igyekezett. Ebbe az elméletbe tökéletesen beleillett a bácsi ruházata is, mivel a temetőbe kegyeleti vagy épp figyelemelterelési okokból is járhat valaki feketébe öltözve. Meg is volt hát az aznapi első bűnesetem! A vád rózsatolvajlás. Az indíték ismeretlen, talán haszonszerzés, esetleg romantikus szerelemhajhászat. A vádlott a feketeruhás férfi.

Mivel azonban ezen elméletemet puszta spekulációkra alapoztam, úgymond „gyerekes fantáziálgatásokra” (ahogyan anya fogalmaz), valamint szemtanúkkal sem rendelkeztem, a bácsit konkrét bizonyítékok hiányában futni hagytam. Az esetet mindenesetre később lejegyzeteltem a táblagépembe, az ügyet pedig a lezáratlan esetek közé mentettem el.

12.59-re, vagyis egy perccel korábban értem az angoltanárnő házához. Kicsit lihegősen, kissé ziláltan, de időben. Viszont ahhoz képest egész jó időt futottam, hogy közben a csengetés óta vécén is voltam, egy T-Rexszel is elbántam, meg félig-meddig egy bűnesetet is megoldottam.

A tanárnő a tizenhetedik tóparti közben lakott egy régimódi, ám szépen felújított, halvány barakcszínű, földszintes házban. Két utcára néző ablakát fehér zsalugáterek díszítették, amelyek közepébe virág alakú lyukak voltak vágva díszítés gyanánt. A kapu szintén fehérre festett fából volt összeállítva, a közepén található hosszúkás nyílás felett pedig a következő volt olvasható: Virág Györgyi. A nyílás véleményem szerint a postaládát volt hivatott jelképezni, mivel azonban már évek óta megszüntették a papír alapú számlázást, és betiltották a szórólapok és egyéb reklámanyagok terjesztését, meglehetősen romantikus elképzelésnek véltem azt, hogy valaki még manapság is rendelkezik postaládával, a hagyományos kézzel és tintával írott levélküldemények fogadásának reményében.

Lepattantam a bicajomról, majd anélkül, hogy kitámasztottam volna, a kapuhoz toltam, és míg fél kézzel a kormányt tartottam, a másik fél kezemmel lenyomtam a kilincset. Amilyen gyorsan csak tudtam, betoltam bicajt az udvarba, és már csuktam is be magam mögött az ajtót, mert Lutri már szaladt is volna az utcára. (Lutri az angoltanárnő kiskutyája volt. Nem tudom, miféle. Nem vagyok túl jó kutyákban. Csak a basset houndot ismerem, meg az angol dogot. Ezeket is csak azért, mert híres detektívek és bűnüldözők kedvenc ebei voltak, úgy mint Columbo felügyelő Kutya nevű kutyája, illetve Scooby Doo, aki hát végül is maga is nyomozó volt. Ez kutya meg kicsi volt, fehér, közepesen hosszú szőrű, és tudtommal semmilyen híres nyomozót nem segített még hozzá egyetlen eset megoldásához sem.)

Szóval a tanárnőtől két új szót is tanultam, amikor elmondta, hogy mindig ügyesen csukjam be magam mögött a kaput, mert a Lutri nagyon „szeleburdi” és „csintalan” kiskutya, aki nem tudja még, hogy neki bent a helye, és hogy az utcán csak elveszne, vagy elrabolnák. Gondoltam is, hogy mondom neki, hogy ha a Lutri egyszer véletlenül tényleg elveszne vagy netán elrabolnák, rám számíthatna, mert nekem specialitásom az efféle ügyek felgöngyölítése. Ezt aztán mégsem mondtam, mert egyrészt nem szerettem volna semmiféle ördögöt sem a falra festeni, másrészt a felnőttek az ilyen és ehhez hasonló eseteknél úgy értelmeznék a szavaim, hogy én akkor biztosan nem is nagyon figyelnék oda, hogy gyorsan csukom-e be a kaput magam mögött, vagy sem. Mert ha csak annyit mondanék, hogy „Ha elveszne a Lutri, én biztosan gyorsan megtalálnám”, akkor az angoltanárnő erre tutira valami olyasmit mondana, hogy „de azért te csak csukd be szépen mindig a kaput, hogy ilyen véletlenül se történjék meg”. Még akkor is, ha én egyáltalán nem mondtam olyat, hogy a bármit is változtatnék a kapubecsukási szokásaimon, sőt konkrétan arra sem utaltam, hogy a Lutri feltételezett eltűnésének oka az én lassított kapubecsukásom egyenes következménye, csupán felajánlottam volna segítségemet egy házikedvenc felkutatásában, a felnőttek azonban hajlamosak az efféle mondatokba mindenféle mögöttes tartalmakat beleképzelni, mivel szerintem ők egyáltalán nem bíznak meg bennünk, és azt gondolják, hogy mi igencsak felelőtlenek vagyunk.

És igen, tisztában vagyok a „mögöttes tartalom” és a „felelőtlen” szavak jelentéseivel még akkor is, ha néha nem tudok elmenni a felnőtteken, akik szájából nap mint nap ilyesmiket hallok.

A tanárnő udvara különben nagyon-nagyon szép volt. Telis-tele volt ültetve virággal és mindenféle növénnyel, amelyeket nem ismertem, viszont gyönyörködni azért tudtam bennük. Na jó, a rózsabokrokat azért felismertem, amelyek körbevették a kiskertet, és végighúzódtak a fal mentén a kerti csaptól egészen a szomszéd ház faláig. A kert másik végében egy kisebb üvegház állott, amelynek homályos tejüveg falain nagyobb, sötétzöld növények sejlettek át piros labdacsokkal. Vélhetően paradicsomok. Az üvegház mellett házi komposztáló. A kiskertet és a téglával lerakott kis feljárót, ahol én is álltam a bicajommal, egy alig negyven centiméter magas kerítésecske választotta el egymástól, alighanem abból a célból, hogy a Lutri ne tudjon csak úgy bejárogatni a kiskertbe, és ott mindenféle kaparászásba és ramazurizásba kezdeni. A kerti csaptól nem messze egy jó kétméteres karóra egy kisebb házikó volt erősítve. Ebben a házikóban laktak telente a kismadarak, és gondolom, ide jártak eszegetni meg bandázni, ha nem volt jobb dolguk, vagy már híján voltak az utcák eleségnek.

Volt egy olyan szokásom, hogy amikor jöttem angolozni, és beléptem ebbe az udvarba, próbáltam mindent a legtüzetesebben megfigyelni, és a különböző jelekből kitalálni, hogy a tanárnő, vajon mit csinálhatott itt az elmúlt huszonnégy órában.

Ezúttal a rendetlenség keltette fel az érdeklődésemet. A megszokott rendtől eltérően ugyanis jóval nagyobb volt a rumli, nem volt felsöpörve a sok levél, üres sörösüvegek sorakoztak az udvarra néző ablak párkányán, és a sötétzöld szemetes szája is tátogott már a temérdek szeméttől. A kuka mellett üres pizzás dobozok sorakoztak, a teraszon összegöngyölt szőnyeg volt a falnak támasztva, és egy-két kisebb bútor is kikerült a folyosóról a hullámtető alá. A kisasztalon álló vázában is jócskán kókadozott már a vágott virág, mellette ismeretlen hamutál feküdt benne jónéhány cigarettacsikkel. Emellett a ruhaszárító is felkeltette a figyelmem, amely a terasz alatt állt teleaggatva mindenféle fehérneművel, zoknival és egyszerűbb otthoni ruhadarabbal. Igen ám, csakhogy a szokásos, egyszerű és meglehetősen egyhangú ruhadarabok között megcsillant egy flitteres (azt hiszem, úgy mondják) koktélruha is, ami egyáltalán nem illett a többi közé. Emellett Lutri tálkájába furcsa mód kutyaeledel volt szórva, ami szintén egyáltalán nem illett a képbe.

Ezekből a jelekből az alábbi következtetést sikerült levonnom:

– A tanárnő nem főzött az elmúlt napokban, különben Lutri a szokásos módon ételmaradékot kapott volna ebédre, és pizzás dobozok sem lennének mindenfelé.

– Valamiféle házibuli lehetett itt, netán kisebb baráti italozgatás, amely igazi nagykorú kisvárosi partizásba torkollhatott.

– A tanárnőnek az elmúlt napokban nem volt ideje, alkalma, lehetősége ellátni a ház körüli alapvető teendőket.

Végső konklúzió:

– A tanárnő mindennapi rutinja ezen a héten a feje tetejére állt, s ehhez köze lehet egy váratlan vendégseregnek, amely a jelek szerint több napot is a házában tartózkodhatott.

Ezen okfejtésemet alátámasztja az is, hogy a tanárnő egyedülálló, fiatal nő, aki eddigi feltevéseim alapján szereti a társasági életet, és az úgynevezett szingli életmódot. Lásd: biokert, házikedvenc, pilates heti ötször, valamint egyéni ízléssel kialakított, (általában) minden más befolyástól mentes, háborítatlan élettér.

A bicajomat kitámasztottam a falnál, Lutri fejét megvakartam fültőtájt, majd felléptem a teraszra, levetettem a csukámat, és a többi közé rugdostam a lábtörlő mellé. A jin-jang szélcsengő lágy tavaszi hangokkal kísérte csendes motoszkálásom.

Kitártam a szúnyoghálós kerti ajtót, majd bekopogtam egy másikon. Nem vártam meg, hogy bárki is kiszóljon, lassan benyitottam, beléptem a folyosóra, és köszöntem egyet a háznak:

– Jóó napoot! Jöttem!

Abban a percben, ahogy beléptem, minden világossá vált. Egyetlen másodperc alatt lepergett előttem a jelenet, amelyben elhervad a vázányi virág, megtelítődik a kuka, sőt még az is, amint fehér foltok pöttyezte férfikezek cigarettacsikkeket nyomnak el a külön a számukra kikészített hamutálban, ahogy az is megjelent lelki nyomozószemeim előtt, amint a tanárnő kutyaeledelt bont recés élű konyhakéssel, hogy abból jó két maréknyi adagot Lutri tálkájába döntsön.

– Gyere csak Samukám, kerülj beljebb! Nehogy levesd a cipőt, csak gyere a konyhába úgy, ahogy vagy – halottam a tanárnő hangját egy másik helyiségből.

– De már levetettem – néztem le pókemberes lábfejeimre.

Egy szempillantás alatt rádöbbentem, hogy a szőnyeg nem a kilöttyent boroktól vagy elejtett cigarettáktól való félelem okán lett felgöngyölve, ahogy a sörös dobozok sem egy hirtelen felindulásból elkövetett házibuli végtermékei, ahogy a pizzás dobozok sem egy váratlanul betoppant embersereg kiadós élelmezése céljából eszközölt alternatíva bizonyítékai.

– Akkor vedd vissza gyorsan. Látod mekkora a rendetlenség. Ez egyszer vagy kétszer cipőben is lehetünk a házban.

Újra kinyitottam az ajtót, visszaléptem a teraszra, és anélkül, hogy lehajoltam volna, ide-oda forgatott lábfejjel a tornacipőmbe csúsztattam pókhálómintás kék-piros lábam.

Az előszoba bútorai mind hiányoztak a helyükről. A villanykapcsolók ragasztószalaggal voltak lefedve, a padlóra pedig nejlondarabok és világoskék pöttyekkel tarkított kartonpapír-kockák voltak rakosgatva.

– Remélem, nem baj, drágám, hogy ilyen körülmények között fogunk ma tanulni, de tudod, nem halogathattam tovább a meszelést – szólt a tanárnő még mindig a konyhából.

Átléptem a szintén nejlonnal letakart küszöböt, majd beléptem a konyhába. Itt is nagyjából hasonló volt a helyzet. Az összes holmit nejlon, újság- és kartonpapír borított, minden pöttyezetten, festékfoltosan állt, a rend és tisztaság határozott ellentétébe bújtatva. Egyedül a konyhaasztal volt tiszta, vagyis olyan, mint amilyen a normális hétköznapokon lenni szokott.

– Gyere csak, a táskádat leteheted erre a székre, elég nagy a rendetlenség, tudod tegnapelőtt jöttek a mesterek, és azóta így áll az egész lakás.

A konyhapult ősrégi újságokkal volt beborítva, rajta különböző színű festékdobozok sorakoztak. Fehérek, kékek, zöldek, sárgák. A fehér és a kék dobozok oldalára már rászáradt némi festék, a többi egyelőre bontatlan állapotban volt. Az ablak alatti radiátor előtt is sorakoztak dobozok, amelyekben alighanem higítók, lakkok és különböző oldószerek lehettek. Mellettük egy vízzel teli világoszöld plasztikvödörből ecsetnyelek kandikáltak ki, akár egy jó nagy adag spárgalevesből. Ezenkívül az egész házat átjárta a semmivel sem összetéveszthető, hamisítatlan festék- és higítóillat, amelyet jólesően szagolgattam, mint valami spéci, műhelyszagot imitáló légfrissítőt.

A tanárnő kihúzta nekem az egyik széket, és hellyel kínált. Eltűntetett egy ottmaradt sörnyitót, egy ollót és egy karikányi ragasztószalagot, majd törlőronggyal átfutotta az asztalt.

– Gyorsan megteremtem magunknak a tanuláshoz megfelelő környezetet, és már kezdhetjük is. Pakold ki nyugodtan a holmidat, addig én hozom a könyveket és a többit – mondta a tanárnő, majd fatalpú papucsában kiszaladt a konyhából. Kopogó léptei alatt hangosan kongott a megüresedett, bútortalan folyosó.

Miközben vártam rá, csak figyeltem a konyhát, és megpróbáltam felidézni, mi minden volt itt mielőtt még mindent teljesen beborított volna a nejlon és a nyomtatott sajtó. Igyekeztem minden emlékezetemet latba vetni, hogy visszaképzeljem a falakra képeket, a polcokra és a szekrényekre azt a sok dísz- és emléktárgyat, és az összes konyhai eszközt és kiegészítőt, amelyek néhány nappal ezelőtt még benépesítették a megannyi zugot, sarkot és egyenes felületet. Ami először tűnt fel, hogy hiányzik a giccses falióra számlapján a kismacskákkal, és hiányzik a zongorázó kislány fekete-fehér fotója, amely a teraszra nyíló ajtó mellett függött a falon. Hiányoztak a falról a festmények a hangulatos erdei ösvényeikkel, az antik só- és borstartó, a tarka függönyök, a szívkivágású polcocskák, s rajtuk a porcelán fűszeres tégelyek, de hiányoztak a szárított-virágokból készült fali díszek is, az égetett agyagállatkák a kis szalmakalapjukban, a recepteskönyvek, a gyógykristályok, a lakberendezési magazinok és még az a kedvenc indián-bölcsességem is a spájzajtóról. Hiányzott az asztalról a fonott gyümölcskosár, és hiányzott a falról az a fotó is, amelyen a tanárnő csíkos blúzban, napszemüvegben, mosolyogva próbálja fél kézzel megtartani a pisai ferde tornyot. Hiányoztak a szekrényből a színes üvegtányérok, és hiányoztak a bögrék is, amelyek között még sosem láttam két egyformát. Hiányzott valamennyi fűszernövény az ablakból, és velük együtt az illatuk. Köddé vált a mikrohullámú sütő, és vele együtt megszűnt létezni múltbéli csengése is, amely mindig jelezte, ha elkészült a pattogatott kukorica. Elveszett a konyhából valamennyi szín, és már az otthonosság sem volt sehol. Nyoma veszett a tanárnő egyéniségének, és lába kélt a házból minden melegségnek. Eltűnt a főzésillat, és vele együtt maga az étvágy is. Eltűnt minden, ami régen konyhává tette ezt a helyet, és szépen lassan megszűnt a kíváncsiság is, hogy tovább keresgéljek nemlétező tárgyak után.

A végére már a halvány lila dunsztom sem volt sehol.

A konyha egy nagy hiány volt gondosan becsomagolva, jól leszigetelve. Csak az a néhány vödörnyi színes festék jelezte a változást, valami új kezdetét, s adott némi reményt ennek a steril környezetnek.

Később, miközben még mindig a tanárnőt vártam, furcsa dolog történt.

A széken üldögélve, bámészkodva, nem létező tárgyakat leltárazva, egyszer csak azon kaptam magam, hogy áll a kukim.