Balázs Attila
Magyar Fauszt
(az ördögi színjátékból)

Gyakran mesélik emberek, hogy látták. Legsűrűbben természetesen Debrecenben tűnik fel, de találkoztak már vele Szegeden is, Sopronban, Miskolcon, Baján, Békéscsabán, Ózdon, Ondódon, Keszthelyen, hovatovább egy ízben Kelebián, kétszer Zentán. Budapesten ugyancsak gyakori „kedves” vendég. Egyesek tudni vélik, hogy a fővárosban a Bimbó utca elején rögtön balra található libazöld paneltömbben húzódik meg, de erre nincs szilárd bizonyíték. Csak pár csipkés káposztafoszlány a lépcsőházban, ennyi utalna arra, hogy ott kotyvasztaná titkos varázsitalait, gyógyleveseit a maga rejtett laborjában. Egyik csengőn, egyik postaládán, egyik elszórt levélen, drámai mozdulattal elhajított befizetési felszólításon sincs hasonló név, neki tulajdonítható álnév, persze, attól még ő valahol ott bújhat meg időnként. Ami viszont jelenéseinek időpontját illeti: leginkább úgy éjfél előtt, tizenegy és tizenkettő között szokott feltűnni valamelyik kihalt utcán – főleg akkor, amikor a felhők a hold elé tolulnak, a város hangulata megváltozik, s a harangok kondulni készülnek –, ösztövér teste hosszú, sötét, malaclopóra emlékeztető kabátban, úgy vágtat felhúzott vállakkal, hóna alatt kerek fej káposztával. Előretolt homlokkal, loboncos hajjal igyekszik valahová, mint aki se lát, se hall, annyira lefoglalják a saját gondolatai. Annyira befelé néz, hogy nem egyszer megbotlik, majdnem orra esik, de hogy közben rágógumizik-e, vagy csak varázsszavakat mormol rezgő ajakkal, illetve mindkettőt egyszerre teszi, azt felettébb nehéz lenne a bármire is őszintén megesküvők csodálatra méltó bizonyságával állítani, ellenben tény, hogy mozog. Ezzel együtt az egész ember lendületben van, ahogy az az örök életre kárhozottak esetében szinte kivétel nélkül megfigyelhető.
Ez hát a helyzet manapság a mi híres jó öreg dr-prof. Hatvani Istvánunkkal, akiről itt tulajdonképpen szó van (nem nehéz kitalálni), s akiről az a kósza hír járja, hogy réges-rég lepaktált, szakszerű nemzetközi jogi kifejezéssel élve: ratifikálta szerződését az ördöggel, ezért képtelen meghalni. Pontosabban egyszer már elhunyt, méghozzá súlyos eperohamban 1786. november 16-án délután négykor a saját házában, eltemették, de feltámadt, pusmogják, a Sátán segedelmével, és azóta járja homályos útjait. Hajózik játszi könnyedséggel a józan ész és az azon túliak felségvizein egyaránt, mint egy jó magyar Bolygó Hollandi. Olyan eleganciával, mintha a kettő között nem vargabetűzne ijesztő szakadék. Siet, mindig valami megoldatlan kérdésen töprengve, fizikai és szellemi határokra fittyet hányva, tárt karokkal siklik az újabbnál újabb tudományos, ugyanakkor misztikus, annál kevésbé politikus kalandok, felfedezések felé. (Bár a politikum se teljesen kizárt.)
TOVÁBBI SZEREPLŐK: dr. Johann Faust (az átkozott örök ellenfél), továbbá a szintén nagy tudású orvos kollégák, ápolók, betegek, látogatók, portások stb. Így például a fiatalabb nemzedék szépségét, üdeségét és pardont nem ismerő lendületét megtestesítő lélekgyógyász: dr. Berkes Beatrix (háta mögött Pszyché), vagy a töretlen istenhitű Crescencia főnővér (polgári nevén Ágnes). Nem utolsósorban magyar történelmi hírességek egész sora, világsztárok, „históriai celebek” színes csokra. Ködből jöttek és égből pottyantak. Mint például a Mennyek Országából nagy villanással visszavágott Nikola Tesla. (Megj.: a hangeffektus betörte a becsapódáshoz közeli ablakokat.)
Helyszín: egy kis kórház a város szélén, ahol megállt az idő, s néha csak a vastüdők monoton fújtatása hallik, az erdőben pedig tombolnak az énekesmadarak.
Szélesebben „helyszín” az egész bolygónk a maga ködként gomolygó, sokhelyütt vérgőzös, másutt frivol, akár fafej történelmével.
Cselekmény: főleg a két egymásra féltékeny polihisztor időnként kegyetlenségbe hajló (szellemi) párbajozása a többiek előtt. Szó van hitről, hitetlenségről, sportról, tudományról, művészetekről, filozófiáról, lottóról, sorsról stb., nem utolsósorban gyógyászatról; Ég és Föld állásáról. Szív és Ész kapcsolatáról. Pokolról és Paradicsomkertről. Az ezek apropóján történő utazások kalandos cselekedetei is szórakoztató módon a művelt közönség elé tárva.
Összesítésben: természetesen a Jó győz. És megszólal az Angyalok Kara.

HŐLÉGKAMRA, ZSÍROSBÖDÖN

Derekuk körül törülközővel (dr. Hatvanié lila, Tesláé sárga virágmintás) két lelkesen barátkozó derék hősünk a kórház keretén belül működő vízgyógyászati központ gőzfürdőjének padján üldögél. A négy lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő, lelátószerű fapadok másodikán, papucsaikat odalenn hagyták, a kis tribün alján. Csatakos testüket néha letörlik a kezükkel. Legtöbbször a homlokukat, vállukat és karjukat azzal a sajátos nehézmunka-arckifejezéssel, ami a gőzfürdőzőket jellemzi. Köröttük forró ködbe vesző alakok üldögélnek szerte, de nem szólnak Hatvaniékhoz abban a sistergő-klepetyelő muzsikában, ami a hasonló, gőzképzést igénylő helyeket kíséri. Így ülnek jó ideig, akkor dr. Hatvani István odahajol Nikola Teslához, hogy mondjon valamit, eszmecsere közben a többiek szépecskén el is szivárognak, mert lassan záróra. Ki úszni indul, ki haza. Ki innen kevésbé látható cél felé. Esetleg a jéghideg medencécskébe. (Különösen üdvös egy hangosabb civil társaság távozása, melynek derék tagjai nyilván jól berúgtak az éjjel, és még tart bennük a spiritusz, csak nem sok értelem lelhető fel idegborzoló üvöltözésükben, meg a kollektív fel-felnyerítésükben. De nyilván úgy gondolják, ha már egyszer élünk és ők fizettek is… mások mehetnek a pokolba.)

DR. HATVANI: Később, miután mártóztunk egyet, átmehetünk a hőlégkamrába. Kevésbé megterhelő. Még nyitva van egy darabig. Vagy mindegy, ahogy akarja. Mindenféle csemege iszappakolás vár bennünket a balneoterápia lápvidékén, amennyiben kicsit kényeztetni akarjuk magunkat. Csak sietnünk kellene. Van itt minden. Még thai-masszázs is. Dr. Faust szokott így szójátékzani, hogy tájbor és tájmasszázs.
TESLA: Azt látom, hogy pazar a kínálat. Valódi kis földi Paradicsom. Igazi élmény itt minden. Csak éppen óriáscsúszda nincs.
DR. HATVANI: Nem hiszi el, hogy még majdnem az is lett. Valódi élményfürdő, csalogató, csúszós kígyó módjára tekeredő lesiklóval a fürdőzők Mennyországában. A központ igazgatója egy nagyon ambiciózus, görbe lábú kirgiz gyerek, aki itt végezte az egyetemet. Nagyon nagy lendülettel látott neki egy rendes élményfürdő kiépítésnek, mindenféle pénzeket is szerzett hozzá, sajnos, főleg ígéretek formájában, aztán amikor a legújabb választásokon fordult a kocka, ígértnek-pénznek nyoma veszett. A pártok csak egymásra mutogatnak, az Úr meg, úgy látszik, nem akar ebbe beleavatkozni.
TESLA: Nem csodálom.
DR. HATVANI: Kár, hogy így lett. Mindannyian bíztunk benne, hogy nyitott kapukkal a befektetés gyorsan megtérül, és a bevétel segítségünkre lesz majd a kórház felújításában. Egyáltalán az üzemeltetésében. Kár, tényleg, mert termálvízben gazdag ez a régió. Nem messze innen buzognak a kénforrások, amikor erre fúj a szél, érezni lehet a szagot. Olyannyira, hogy be kell csukni az ablakokat.
TESLA: Óriásszellentés.
DR. HATVANI (aki dr. Fauston már megedződött, rezzenéstelenül): Pontosan. Megvizsgálták, és az jött ki, hogy a székelyföldi Büdösfürdővel hasonlítható össze a víz tartalma és gyógyminősége.
TESLA: Záptojás.
DR. HATVANI: Pontosan, olyan a szaga.
TESLA: Nem csak arra gondolok, hanem arra, ahogy a szerb mondja azt, ami magyarul így hangzik: mutyak. Azt jelenti, hogy záp. És arra is mondja, amikor egy vállalkozás nem sikerül. Záp volt, így fejezi ki magát.
DR. HATVANI: Találó, nagyon. Mint az a hasonlat, amelyet az imént alkalmazott. Ám mi mindennap imát mondunk, hogy álmaink valóra váljanak. Crescencia nővér reggeltől estélig többet is, aztán fáradtan elalszik.
TESLA: Miről álmodhat? (Nevet) Persze, a fürdőt leszámítva.
DR. HATVANI: Nem tudom, sosem avatott be. Azonban, ha már itt a víznél tartunk, egyszer elmesélte, hogy álmában szemtanúja volt annak, ahogy az óriáshal szó szerint kiokádta a partra a bibliai Jónást. Aztán keresztet vetett, és bevallotta, hogy egy rendszámtáblát is kiböffentett Jónás mellé ez a tengeri rém, csak a betűkre és a számokra nem emlékszik pontosan.
TESLA: Na, ez is sok költőt-írót megihletett, Jónás barátunk épületes sztorija. Crescencia milyennek találta a cet akcióját?
DR. HATVANI: Részben degutánsnak, részben felemelőnek. Nem tudta eldönteni. Egyébként nem biztos, hogy cet volt, mert többféle fordításban többféleképp jelenik meg, például…

(Mint amikor említett Crescencia keze tele van tálcával-tányérral, s lábbal rúgja be, kivágódik az ajtó, ezt követően a kitóduló gőzben, akár valami füstfelhőben: „fenyegetőn” kirajzolódik dr. Faust alakja.)

DR. FAUST: Uraim, zavarok?
DR: HATVANI: Dehogy, kolléga, dehogy. Tessék csak helyet foglalni mellettünk.
TESLA: Falra festettük, megjelent.
DR. FAUST: Megéreztem, hogy hiányzom.
TESLA: Hallottuk, valami a minap megülte a gyomrát. Hát, jöjjön csak, kicsit kúrálódhat.
DR. FAUST (egy speciálisan erre a célra – bár inkább szaunai használatra – kialakított kis kanálszerű eszközzel máris buzgón kaparászva telt idomait, a megjegyzést elereszti a füle mellett): No, ha szabad bekapcsolódnom, akkor árulják már el nekem is, miről folyik a terefere?
DR. HATVANI: Gondoltam, szakítok egy pici időt, s megmutatom Tesla úrnak ezt a félbemaradt csodát itt. És rövid magyarázatot is fűzök hozzá a reményeinkről. Illetve, hát, a majdnem szertefoszlásról. Utána meg hogy is? Valahogy a bibliai Jónásra terelődött a szó.
DR. FAUST: A balneológiában nem pillantani meg a bálnát? Vétek lenne. Miként a Bibliában se nem látni meg a Nagy Mesekönyvet, botor elvakultság. Vagy szándékos elkendőzés.
DR. HATVANI (kedvetlen grimasszal, ami azonban nem érződik a hangján): Jónás története a ninivei prófétálástól való ódzkodásával, illetve esete a büntető Úrral a Szentírás egyik legszebb, egyben legtanulságosabb példázata. Szándékosan és hangsúlyosan használom ezt a kifejezést. De mondhatok akár tanmesét is. Olyannyira jelentős, hogy a gyermekeinkkel is már korán meg kell értetni az üzenetét.
DR. FAUST: Nevezetesen mit?
DR. HATVANI: Nevezetesen azt, hogy sose indulj el az ördög sugallatára a másik irányba. Nem szökj meg a feladat elől, akkor megtalálod azt az utat, amelynek végén tárt karokkal a Teremtőd vár rád.
DR: FAUST: Azt a futótökkel szegélyezett utat kell meglelni?
DR. HATVANI: Inkább azt mondanám, hogy ricinusbokorral.
DR. FAUST: Na, attól futunk, tényleg.
TESLA: Nem kell megenni.

(Csend.)

TESLA: Pardon, elnézést az alacsony színvonalért.
DR. HATVANI: Ez a lényege, amit mondtam, és ebben az értelemben akár rokonnak is nézhető Saullal…
DR. FAUST: Jó, jó, ezt tényleg hagyjuk meg csemetéinknek, mert még én is ismerem. Ellenben kár ebben a sztoriban az ördögöt látni. Jónás egy közönséges, lusta, gyáva féreg volt.
DR. HATVANI: Épp ez az! Ha félsz, meríts bátorságot Istenedből. És végül Jónás nem marad lusta, gyáva féreg.
DR. FAUST: Fafej. Eléggé sok időbe telik neki, hogy a melléje ültetett tökből is – maradjunk a töknél – levonja a tanulságot. Ergo: tökfej. Hogy ne mondjak vízfejet.
DR. HATVANI: De levonja, és megtér az Úrhoz.
DR. FAUST: Rendben, de maga a történet mára megérdemelten találta meg a helyét a színes, illusztrált gyermekkönyvekben. Mert hadd ne legyek ünneprontó, alpári földhözragadt bunkó, de ma már – sokat tapasztalt orvosokként – azt, ugye, nem gondoljuk komolyan, hogy ha valakit lenyelt egy ilyen tengeri bestia, legyen az akár százszorta nagyobb a Hemingway kolléga vizionálta halnál, ezáltal komfortosabb, túléli e méltatlanságot. Mind a bennmaradást, mind a kiokádást.
DR. HATVANI: Úgy látszik, a Mindenható segedelmével igen. Egyébként Hemingway hala nem nyelt le senkit.
DR. FAUST: Csak a horgot. Ellenben ő is, hamm, bekapta ezzel együtt: az olvasót.
TESLA: Szabad megjegyeznem, odafenn, vagy hogy ne használjam ezt a helyhatározót ellentmondva régebbi kijelentésemnek: a Menny előszobájában, ott találkoztam egy rég nyugdíjazott tengerésszel, aki önéletírással foglalta le magát. Azzal az alkalommal mesélte el azt az epizódot a maga kalandjaiból, melyben egyszer lenyelte egy óriási cápa, de sikerült kiszabadulnia.
DR. FAUST: Íme, egy másik mese. Meg még egy Münchausen-szindrómás eset.
TESLA: Az a vicc, hogy miután több szavahihető ismerős is megerősítette, kénytelen voltam elhinni. Tehát nem mese.
DR. FAUST: No, akkor bábáskodnék még egy poén megszületésénél. Hogy történt ez a dolog? Meg mikor?
TESLA: Az ezerhétszázas években a nyílt tengeri hajózás közben. Ennek az embernek a lába belegabalyodott a kötélbe, miáltal kalimpálva felemelkedett, majd beleesett a vízbe. Ám még szinte bele se ért, amikor ott termett egy behemót, bő torkú cápa, és ezt a boldogtalant legott lenyelte. Ám alig ment le a gyomrába a szegény emberpária – aki ráadásul árván nőtt föl, tehát eleve rosszul álltak a csillagai –, a kapitány, fülét befogva, ágyút süttetett el a torzszülött állatlényre, ahogy a tengerész írta, és szerencsére úgy találta el, hogy az a hajóslegényt tüstént kiokádta, kit aztán minden sérelem nélkül kihalásztak. Ő volt az, szőröstül-bőröstül a túlélő, ugye, tehát megesküdhet rá. Az élő Atyaúristen színe előtt akár, tenyerével a Biblián. Hogy aztán magával Istennel mire jutott az esetleg már lezajlott négyszemközti dialógusban a szerencse eme – végül is – rendkívüli kegyeltje, nincs tudomásom, ellenben úgy mesélte, hogy a cápát végül a fedélzetre emelték. Nagy nehézségek árán, persze, mert több ezernyi fontot nyomott, felvagdalták, kibelezték, eldunsztolták vagy mi…, ami használható, de a farkát odaadták neki emlékbe. Sokáig őrizte, aztán végül hátra kellett hagynia, amidőn ütött az utolsó óra. Eljött a végső perc. Úgy tudja, az özvegye aztán kidobta a szent ereklyét. De nincs harag, ő nem hibáztatja. Hovatovább nagyon gyorsan szeretné látni újra az asszonyt. Nem neheztel rá.
DR. FAUST: Akkor hát mégiscsak a dögölj meg, galambom, minél előbb.
TESLA (határtalan nyugalommal): Nocsak, akkor ki is itt a fő poénrontó Jancsika?

(Semmi, csak a gőz jön kifele, valakiben meg megy felfele.)

DR. HATVANI: Uraim, uraim, nyugalom. Engem érdekelne, hogy hol történt ez a cápával meg azzal a matrózzal.
TESLA: Írország partjainál.
DR. FAUST: Ott minden megtörténhet. Rákérdezhetek?
TESLA: Természetesen.
DR. FAUST: Ez egy ír tengerész, ugye?
TESLA: Igen.
DR. FAUST: Nos, az mindent megmagyaráz. Az egyik legszínesebb fantáziavilággal megvert nép ezen a földtekén. Hol volt, hol nem volt, így esett tehát az ír mesevilág határvidékén.
TESLA: Egyébként igen.

(Csak a gőz.)

TESLA: A szirének meg másutt történtek. Van ilyen.
DR. FAUST (próbálja nyugodt fölénnyel folytatni a konverzációt, bár már eléggé ideges): Jó, tényleg, értelmetlen vita megint.
DR. HATVANI: Nem vettem észre. Mindenesetre lazítani jöttünk ide. Mit tudunk a szirének daláról, apropó? Az is pentaton? Jól jönne egy kis szívhez szóló, fülünknek is tetsző muzsika. Ejh’, hol is az a buzuki?
TESLA: Amikor még a mágneses jelenségekkel bíbelődtem, sokat foglalkoztam ezzel. Nem konkrétan a pentatóniával, de belefér, gondolom. Nem sokra jutottam, viszont tudják-e, hogy Berkes doktornő Amerikában az egyetemi nőkórusban énekel? Mint egyetlen valaki a Harvard pszichológiai szakáról. Nem akarom bemószerolni szegénykét, ám aki oda bekerül, nem egykönnyen jön haza. Az a kórus nem enged. A csajok szorítják egymás kezét. Nagyon összetartanak. (Dr. Fausthoz) Mint például Pussy Galore leszbikus légtornász társasága fenn a magasban, ugye?
DR. FAUST: Honnan tudja ezt Berkes doktornőről?
TESLA: Onnan, hogy kommunikálunk minden áldott nap. Fix pontjává lettem itthon.
DR. FAUST: Maga?
TESLA: Szerénységem, Manó.
DR. HATVANI: Csakugyan? És hogyan?
TESLA: Hát úgy, hogy szkájpolunk, amikor én itt kissé előrébb vagyok, amikor hátracsúszunk az időben, akkor marad a telepátia. Tudják, minden földrengés és gazdasági fiaskó ellenére az USA egyelőre még eléggé szilárd pont, mi vagyunk itt egy kicsit lucidus, vagy ahogy Tónikám tudta mondani: iringáló helyzetben, de meg kell kapaszkodni. Szívesen segítenék is, épp erről van szó. Ezért tépem a szám annyit erről a teleportálásról is. Azonban látom, itt annyira régi történet az újjal való szembenállás. Szinte önműködő.
DR. HATVANI: Erről sokat tudnék mesélni. Sajnos.
TESLA: Pusztaszer, mondta sokszor Tónikám.
DR. FAUST: Én meg nem hiszek ebben. Hiszek az újban, ahogy mindig is hittem. És ezt nem veheti el tőlem senki. (Dobbant a lábával) Itt sem!
TESLA: Csak egy jól irányult agyvérzés, ha nem csillapítja indulatát. Saját tapasztalatomból tudom, hogy az a Mennyek országában is nehezen kezelhető állapot, de valahogy helyrepofozzák, ha nem is maradéktalanul. Tartós nyomok nélkül nem múlik el.
DR. HATVANI: De az Úrnak arra is van áfiuma, nem?
TESLA: Az Úrnak majdnem mindenre van. Csak léteznek nagyon súlyos esetek, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni a legfelső rehabilitációs központban sem, csak tárogathatják kezüket-karjukat.
DR. FAUST: Maga sík hülye!
TESLA: Miért? Nem olyan hegyes-dombos ország ez.
DR. FAUST: Tudja mit, legyen átkozott, de örökre! Nincs más mondandóm.
TESLA. Oké.

(Dr. Faust felpattan, ismét nagy dérrel-dúrral el. [Ezúttal nincs pingponglabda az útjában].)

DR. HATVANI: Akkor most: kellett ez?
TESLA: Nem. De nem tudtam visszafogni magam. Elnézést. Ez egy nagyon kicsinyes, rosszhiszemű kövér és csúnya ember. Egy zsírosbödön, és mintha az ördög lakna benne. Tényleg nem egy leányálom. Ám félreértés ne essék, nem a Hanzik ellen beszélek.
DR. HATVANI: Hiába minden, ej,ej, nem ismeri fel a lelkét!
TESLA: Úgy látszik, nem. De nincs is neki. Olyan korlátolt a rettenetes nagy tudásával együtt, hogy megáll tőle az ész. Ugyanakkor elviselhetetlenül rátarti, mint Thomas Alva Edison.
DR. HATVANI: Jó, akkor maradjunk ennyiben.