Balogh István
Ajándék
(Gogol 2.)

Nyikolaj keserű éjszaka után arra ébredt, dörömbölnek ajtaján. Indult volna, de megbillent, térdre esett, szerencséjére elérte reszkető keze a serbli fülét, abba zúdult testéből-lelkéből az epe, nem a piszkos szőnyegre. Keservesen ordítozott és nyögött az éjjeliedény fölött. Kínlódása idején nem zörgették ajtaját, ám amint csönd lopózott volna a szobácskába, megdördült az ajtó. Valami erős láb kezdte meg a lövegostromot.

– Várj egy kicsit, te ördög! – súrolt ki torkán hősünknek a védekezés. Valami rongyot markolt fel a félhomályban, szennyes inge volt, törülgetni kezdte arcát, s az ajtóhoz tántorgott.

– Mi van veled? – lépett be röhögve az érkező.

– Alighanem berúgtam egy kissé az este.

– Egy kissé.

A vendég ugyan civilben érkezett, de lépei igencsak katonásam zengtek. Erőteljesen megindult az ablak felé, kifirhangoljon, bele is rúgott az ágy előtt a félhomállyal elmaszkírozott serblibe, ezer darabra robbant a porcelánedény, kegyetlen tartalma szétfröccsent a szutykos szőnyegen.

– Mi volt ez? – kiáltott ijedten a vendég.

– A bili volt, Szásenyka.

– Egye meg a fene!

– Megette.

– Hát ezt meg?

A Szásenykának nevezett vendég csak elvonta az ablakról a sötétítőt, világos tört a szobára, teljes mivoltában láthatóvá lett Nyikolaj morcos-kócos kandúrképe. Társa nevetni kezdett. Kacagása összekeveredett a szurtos pókhálókkal.

– Miért jöttél, Szásenyka?

– Este megbeszéltük, hogy jövök. Jöttem.

– Minek?

– Az ötletem miatt.

– Milyen ötlet?

– A revizoros.

Nyikolaj erőltette agyát, de az irtóztató ürességet, amely befészkelte két füle közé magát, nem volt képes emlékfoszlányokkal benépesíteni.

– Menjünk innen a fenébe! – kiáltott Szása.

– Menjünk?

– De gyorsan! Irtózatosan bűzlik ez a borzlyuk.

– Ha elmegyünk is, büdös marad.

– Ne törődj most ezzel!

Nyikolajt nagy nehezen fölöltöztette társa, indultak volna éppen, köpönyegéért nyúlt a házigazda, amikor görcs állt kinyújtott karjába.

– Kié ez a sinyel?

– A tied.

– Az enyém?

– Bizony. Az este vetted egy vendéglőben tíz rubelért.

– Tíz rubel?

– Meg hat kopejka! – súgta új gazdájának a köpönyeg.

– Akkor nekem semmi pénzem nincs! – botorkált a ruhadarab felé Nyikolaj hangja.

– Vendégem leszel!

– Én ugyan nem veszem magamra más sinyelét! Soha nem viseltem más levetett ruháját!

– Az enyémet viselnéd?

– A tiédet, Szásenyka – nézett szerelmetes szemmel társa felé Nyikolaj –, minden levetett ruhádat boldogan magamra venném! És viselném is az idők végezetéig!

Szása fogasra akasztotta köpönyegét, a vendéglőből vásároltat meg magára vette.

– Nézd csak, Kolja, micsoda köpönyegem van!

– Jól áll rajtad.

– Jól áll? Rám öntötték! – Illegette magát Szása. – Tegnap hozták el a szabótól.

– Pompás munka – bólintott Nyikolaj.

– Neked adom, testvér – vonta le magáról Szása a köpönyeget. – Ajándék. Elfogadod?

– El.

– Járj boldogan ezután a világban!

– Úgy lesz, Szásenyka.

Indultak volna éppen, megzörgették az ajtót. Egy pincér lépett be, karján Nyikolaj elhagyott köpönyegével.

– A sinyelem! – kiáltotta boldogan Nyikolaj.

Szása elvette a legénytől a felöltőt, fogasra akasztotta, zsebébe nyúlt, s néhány pénzdarabot nyomott a kinyújtott marokba. A pincér homloka szinte megérintette a piszkos szőnyeget. Indult volna.

– Várj csak, te legény!

– Nagyságos uram…

– Föltakaríttatnád ezt a szobát?

– Lehetne.

– Két rubel. Aztán estére ragyogjon itt minden!

– Úgy lesz, nagyságos uram!

Szása tuszkolta volna már kifelé Nyikolajt, de a házigazda megkötötte magát.

– Az én sinyelemet akarom!

– Miért? Nem jó az ajándékom?

– Jaj, dehogynem, Szásenyka! De majd akkor kerítem a vállamra, ha nem leszel velem. Akkor csak a tiédet viselem. Most itt vagy, a régi köpönyeg kell, az enyém, így a jó.

– Nem értelek…

– Nem baj, Szásenyka, nem baj. Fontos, hogy én értem.

– Akkor jó.

Végre kiléptek a küszöbön.

– Induljunk hát! – fogta karon Szása Nyikolájt.

– Induljunk, Szásenyka!

2015. február 18.