Tök mindegy, hogy megtörtént-e velem vagy sem: átéltem

Bozsik Péterrel Nagy Abonyi Árpád és Orcsik Roland beszélget

Nagy Abonyi Árpád: Bozsik Pétert körülbelül negyed évszázada ismerem. Az első emlékem az Újvidéki Egyetem Bölcsészkarának a folyosójáról való. Egy jóvágású, világosbarna-szőkés hajú, szakállas fiatalember lebegett át ezen folyosón, valahogy hasonlóképpen, mint Jeff Bridges A nagy Lebowski című filmben. Valamilyen bohémság és jókedv sugárzott róla. Később, amikor megismertem, megtudtam, hogy nem pusztán külsőség ez a haj, a lazaság, a laza elegencia – hogyha fogalmazhatunk így –, hanem emögött nagyon pontosan fölépített karakter áll. Markáns éleslátás, erős kritikai érzék, bátor szókimondás, és ugyanakkor, ami nem mellékes, jellegzetes humorérzék is áthatja a műveit. Elhoztam egy könyvet, Bozsik Péter Visszakézből című kötetét, ami egészen pontosan 1989-ben jelent meg. Verseket tartalmaz. Bozsik Péter pályakezdése egy igen határozott pályakezdés, amivel azonnal felhívta magára a figyelmet, amelyet előkészítettek az azt megelőző folyóiratbeli publikációi. De miért hoztam ezt a kötetet? Nem azért, mert bele van írva, hogy „Nagy Abonyi Árpádnak szeretettel, Újvidék, '89. október 31.”, tehát huszonöt éve és hét napja kaptam tőle ezt a kötetet, hanem mert ennek a kötetnek van egy különlegessége. A kötet 800 példányban jelent meg, de ez a példány valamiben különbözik a többi 799 kötettől. Abban különbözik, hogy szerepel benne egy vers, ami a többiben nincs meg, s talán még a Péter sem emlékszik rá. Egy háromsoros vers. Ezt a kötetet Bozsik Pétertől az Újvidéki Színház Művészklubjában kaptam. Amikor kezembe vettem, ránéztem, az szerepelt rajta: „Bozsik Péter: Visszakézből ”. De hát visszakézből az ember pofonokat szokott leggyakrabban kapni. Aki ismeri Bozsik Pétert, az tudja, hogyha nem jól viselkedik, esetleg kaphat pofonokat is, de kaphat éles, frappáns válaszokat is visszakézből. Föltettem neki a kérdést, hogy miért nem szerepel a versek között „Visszakézből”című vers. Mit mondott erre? Azt mondta, hogy „Add csak ide azt a kötetet!”. Odaadtam, és írt bele valamit. Meg is mutatom, itt, a belső borító mögött található három sor. Felolvashatom?

Bozsik Péter: Fel. Persze.

N.A.Á.: „Visszakézből ha / pofon csattan, versemen / rímbilincs kattan.” Tekintettel arra, hogy itt diákok ülnek, a kezdetekről szeretném faggatni, a meghatározó olvasmányélményekről, esetleg a középiskolás meghatározó élményekről és az íróvá-költővé válás folyamatáról.

B.P.: Én másképp indultam, mint a pályatársaim többsége. Tehát én soha nem voltam az óbecsei Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén. Bár lehettem volna, de valahogy az én tanáraim erre nem hívták föl a figyelmemet. Úgy tizenhét éves koromban írtam az első versemet, határozottan emlékszem, az volt a címe, hogy Agónia, és három részből állt. Ez egy ma már vállalhatatlan szabadvers, amit a szabadkai szakközépiskolába járva írtam, ahol Takács Tiborral, meg még néhány fiatalemberrel volt egy ilyen – mondjuk így! – klubunk. Harmadikban, amikor Szabadkára kerültem, borzalmas magyartanárom volt. Egy olyan figura, aki nem nagyon szerette a gyerekeket, de valami miatt mindig színházba akarta őket zavarni. A színházi előadások későn voltak, vagy elérted az utolsó, fél tizenegyes buszt, vagy nem. Én gondoltam, hogy majd olvasással ki tudom váltani ezt a dolgot. De nem sikerült, úgyhogy félévkor például lezárta egyesre a jegyemet, és mert ha apám megtudja, akkor szíjat hasít a hátamból, és mégis elmentem a színházba. Megnéztem Shakespeare A vihar című darabját, és utána ez a kölcsönös harag megszűnt. Az órái is unalmasak voltak. Arra például határozottan emlékszem, hogy Tolnai Rovarházát olvastam a pad alatt. Az volt az első olyan modern regény, amiben se pont, se vessző nincs, elég nehéz olvasni, amíg az ember rá nem kattan annak a ritmusára. Akkor már ismertem Ginsberget, és tulajdonképpen nekem Ginsberg volt az első igazi, nagy hatás, méghozzá az Üvöltés című verse. Az megismerve támadt az az érzésem, hogy ilyet én is tudok csinálni.

N.A.Á.: Ez volt az első élményed, ami a költői pálya felé orientált.

B.P.: Igen, igen. Az Üvöltés, az egyértelmű. Kosztolányi vagy József Attila vagy Radnóti nem inspiráltak arra, hogy írjak. Ezek olyan tökéletesek és befejezettek. Szóval úgy tizenhét-tizennyolc körül lehettem, amikor elkezdtem verset írni. És utána a katonaságnál. Egyszerűen nem értem, hogy van egy katonának annyi ideje. Ez borzalmas. Ezt az időt azzal töltöd ki, vagyis én azzal töltöttem ki, hogy olvastam. Egy könyvet vittem, Pilinszky Kráterét, és aztán anyámék mindig küldtek. Nyilván alkalomszerűen vagy teljesen esetlegesen küldtek könyveket, és folyamatosan olvastam, és próbáltam rögzíteni azt a, nem is a világot, jobb lett volna hogyha a világot rögzítem, hanem az én szerencsétlenségemet rögzítettem Rögzített gondolatok címen. Borzalmas volt. Még őrzöm, de a halálom előtt azért szeretném megsemmisíteni.

N.A.Á.: Éppen erről szerettelek volna kérdezni. Egy költői pálya indulása kudarcokkal is jár. Volt-e olyan emlékezetes versed vagy próbálkozásod, ami tényleg kudarcot vallott?

B.P.: És közölték?

N.A.Á.: Igen.

B.P.: Igen, de hál'istennek senki nem tudja, és most sem fogom elárulni. Épp most bukkantam rá, annyit elárulok, hogy a Magyar Szóban jelent meg, a Kilátóban. Valamit kerestem mostanság, amit persze nem találtam meg, mindig azt találja meg az ember, amit nem keres. És megláttam ezt a szörnyűséget, és nem is tudtam elolvasni értelemszerűen.

N.A.Á.: Tehát valószínűleg nem is hoztad el ezt a verset.

B.P.: Nem, nem, nem.

N.A.Á.: Viszont arról, amit elhoztál, ha esetleg mondanál néhány szót, és felolvasnád az egyik verset.

B.P.: Mostanában elhagyott engem a vers. Nem tudom, miért. Össze van keveredve, borzasztó, ajjajjaj! Na jó. Kétszer hagyott el tulajdonképpen a versírás, vagy a tágabb értelemben vett költészet, bár én a prózát is, amit írok, inkább ilyen költői prózának gondolom. Amikor emigráltam Magyarországra, akkor gyakorlatilag évekig nem tudtam írni, mert az a világ, az a költészet, amit addig műveltem, ami leginkább talán Sziveri János költészetéhez állt közel, az összeomlott, mert más kérdések kezdtek el foglalkoztatni. Abban az időben például két szarajevói költőt fordítottam, Stevan Tontićot és Josip Ostit. A műfordítás töltötte ki az életem nagy részét. Olyannyira, hogy '89-ben jelent meg az első kötetem, és '99-ben, tehát tíz év múlva a második, aminek Vérpuding a címe. Annak, a Vérpudinnak az utolsó verse az, mondjuk így, én egyfajta meglátásom arról a világról, amiben addig éltem. Az a címe, hogy Dekódolt tartomány és Mircea Dinescunak ajánlottam. Ő egy román ellenzéki költő, aki részt vett a román tévé ostromában, aztán gazdag médiamogul lett, majd eladta a médiabirodalmát és egy utolsó, monarchiabéli, határmenti várost vásárolt föl, és ott csinál mindenféle gasztronómiai kirándulásokat, irodalmi táborokat, színházi táborokat meg ilyesmiket. Gyakorlatilag elhagyta Bukarestet. Tehát „Mircea Dinescunak és kevés vajdasági barátomnak”.

(Bozsik Péter felolvas.)

Orcsik Roland: Szóba került ez, hogy amikor Magyarországra kerültél, akkor egy egészen másfajta közegbe jutottál, mint amiben addig voltál. Eleve nem volt az a többnyelvű közeg, ami körülvett addig, és ez abban az értelemben is más volt, hogy az irodalom is másmilyen volt. Ez a fajta beatköltészet, amihez te vonzódtál, Sziveri vagy Fenyvesi, vagy egyáltalán az Új Symposionon keresztül vagy a délszlávokon keresztül jutott kifejezésre, az Magyarországon kevésbé volt jelen. Mégis azt látni, hogy klasszikus versformákkal is kísérleteztél, illetve nem csak kísérleteztél. Ebben a kötetben egy pszeudo-szonettkoszorú van, amit Slavko Mihalićnak, egy horvát költőnek ajánlottál, de foglalkoztál japán versformákkal is. Az a kérdésem, hogy amikor átkerültél Magyarországra, hogyan történt meg ez a lassú beilleszkedés? Mert ezek szerint lassan kezdtél el újra írni.

B.P.: Írni kezdtem el lassan. Akkor kezdtem el egyébként prózát írni, amikor Magyarországra kerültem, mert úgy éreztem, hogy prózában jobban megfogható az a világ. És különben is olyan alkat vagyok, hogyha benne vagyok valamiben, azt nem tudom megírni, vagy nagyon nehezen vagy másként, tehát inkább úgy, hogy már van egy rálátásom. Ez a haborús világ, sőt a háború előtti világ, azért az elég bonyolult volt ahhoz, hogy belülről átlásd. Ahogy kiléptem ebből a világból, vagy kikényszerültem ebből a világból, akkor kezdtem el ezeknek a folyamatait valahogy megérteni. Ez viszont prózában jobban ment.

O.R.: Prózában tudtad dekódolni azt a tartományt.

B.P.: Igen. Igazából igen. Meg hát amúgy is nagy hatással volt rám több költő mellett például Kavafisz is. Kavafisz alexandriai költő volt, rontott görög nyelven írt. Teljesen véletlenül lett egyébként világhírű. Talán Elioték fedezték fel, lefordították angolra, és így a 20. század elejének egyik népszerű költője lett. Nagyon tömör képeket használ és történelmi allegóriákat. Híres lett pl. a Barbárokra várva című verse, amelyben a barbároktól várják, majd megoldják a város belső problémáit. Ezt a versét nagyon sokat idézték, és metaforaként halad végig a 20. század költészetén, sőt a 21-én is.

O.R.: Most úgy tűnik, mintha a magyarországi költészet nem hatott volna rád, de ez nem igaz. Petri Györgyöt tudnám említeni a lírában, vagy Hajnóczyt a prózában.

B.P.: Petri György mindenképpen. Én Petri Györgyről akartam Borinál szakdolgozatot írni.

O.R.: Miért nem sikerült?

B.P.: Ezer oka volt. Egyrészt trehány vagyok, másrészt elkezdtem dolgozni a Fidelinkában, harmadrészt a Tokaji Írótáborban összevesztem Gerold Lászlóval pont Sziveri költészetén, és utána nem nagyon volt kedvem többet tudni, úgy kimenni vizsgázni, hogy többet tudjak, mint Gerold, és ráadásul a 19. század irodalmából, ami nekem nem a szívem csücske, néhány nagy teljesítményt kivéve. De hát ott főleg népszínműveket kellett olvasni kollokviumra, halálra untam volna magam. Meg hát a Bori azt is mondta, hogy szerezzek neki szamizdatot, de hát szamizdatom nekem is csak egy példányom volt, és a fénymásolás meg rettenetesen drága volt abban az időben, úgyhogy gondoltam, ha eljön az idő, akkor majd megírom. De végül is írtam Bányai tanár úrnál egy öt-hat oldalas szakdolgozat Petriről. Amit nagy fölbuzdulásomban rögtön közölni akartam, és elküldtem Csordás Mihálynak, aki az Üzenet főszerkesztője volt. És ő mondott ezt is, azt is, amazt is, de csak nem közölte. Tudni kell, hogy abban az időben fiatalokat csak a májusi számban közöltek, az a Titónak szentelt szám volt. Ez még a '80-as évek végén is így volt, talán '87-ig, '88-ig. Amikor megkaptam a Sinkó-díjat Beszédes Istvánnal együtt, akkor... Az '88-ban volt, ugye? Na mindegy. Mindenesetre előbb, mint ahogy a kötet megjelent. Akkor örömében, hogy most evvel engem támogasson, vagy mit tudom én, mi az ördög öreganyjáért, a megkérdezésem nélkül leközölte ezt a tanulmányt. De közben eltelt négy év. Négy év alatt, pláne egyetemista korában, annyit változik az ember. Eszembe nem jutott már akkor közölni. Azt gondoltam, hogy ez veszett fejsze nyele. És akkor fölhívtam a titkári irodából, és irgalmatlanul leteremtettem.

O.R.: Szóval így ért véget a tudományos/akadémikus pályafutásod.

B.P.: Igazából nem is nagyon kezdődött el, mert én rettenetesen untam ezeket. Akkor mindent el kell olvasni ötször, hatszor, összehasonlítani, borzalmas, katasztrofálisan unalmas munka szerintem ez, legalábbis nekem. Mert az idő alatt el lehet olvasni három vagy négy könyvet. Ha írtam is recenziókat, akkor sem olvastam el kétszer a könyvet. Hát, nyilván eleve figyelmesebben olvastam, egy recenzióhoz nem feltétlenül kell kétszer elolvasni egy könyvet.

O.R.: Ha megnézzük a verseidet, és szóba került Petri, akkor a te esetedben is a mámor, ami ugye, az ital, illetve a hedonizmus valamiféle fokozataival találkozunk. Ez egyik meghatározó vonása az írásaidnak, már a Gourmandiai partraszállás kötetben is, illetve A pálinka dicsérete kötetben is tulajdonképpen receptek vannak, tehát van egyfajta életimádat, életigenlés, életzabálás, az élet felfalása ezekben a szövegekben. A másik oldala viszont a munkáidnak meg visszafogottabb és meditatívabb, szűkszavúbb, ha a japán versformákat nézzük. Azért is volt érdekes, mert azt mondtad, hogy Pilinszky Krátere az, amit magaddal vittél a katonaságba. Hogy áll össze benned ez a két pólus? Egyfelől ez a hihetetlen életigenlés, ami humorban is megnyilvánul, másfelől a szűkszavúság?

B.P.: Az emberben sok minden megfér.

O.R.: Ez olyan, mintha ezt mondanánk, hogy csirkecomb és, mondjuk, tabletta.

B.P.: A csirkecombot ráadásul kevéssé szeretem, én a csirkemájat szeretem. Ez nem tabletta, hanem akkor inkább valami más. De a dolog lényege az, hogy nem tudom, hogy mikor, azt hiszem, a '80-as évek közepén, elején megalakult a HB-csoport. Az volt a baj, hogy bajosan lehetett megszervezi a találkozókat. Akkor még nem volt telefonja gyakorlatilag senkinek, így az levelezés útján történt. Elhatároztuk, hogy hol itt, hol ott, havonta egyszer találkozunk. Elég gyorsan össze is omlott ez a csoport egyébként. Nem is tudom, hogy kik voltak benne. Ladányi biztos, hogy a tagja volt, egy ideig Bata János is, de ő gyorsan kilépett, Majoros Sándor, nem tudom, még kik… Hász-Fehér Katalin. Elég szedett-vedett volt az a csoport, és nagyon ritkán tudtunk találkozni. Akik nem jártak egyetemre, mint Majoros Sándor, azokkal ritkábban találkoztunk. De mit akartam ezzel megint mondani? Mi volt a kérdés?

O.R.: Hát, hogy van a tabletta.

B.P.: Ja! Varga Szilveszter írt egy haikut, és akkor jelent meg Böndör Pállal egy interjú a Képes Ifjúságban, és ott mindjárt közölt is egy haikut. És ez a két haiku, hogy kevés szóval milyen sokat el lehet mondani, nekem nagyon tetszett. Tehát hogy mennyire terhelhető a nyelv. És ezzel elég sokat foglalkoztam, és '90-ben, amikor az Új Symposionhoz kerültem Beszédes Pista vezérlete alatt, akkor szerkesztettem egy haiku-számot, ami szerintem egészen jól sikerült. Olyannyira, hogy Papp p Tiborra annyira hatott, hogy utána ő, azt hiszem, hogy ebből is diplomált. Akkor elég alaposan beleástam magam a haikuba. Ezt úgy tekintem, mint más a fotózást. Ha verset írok, akkor mindig valamilyen képből indulok ki, aztán néha hosszabb lesz, néha rövidebb, ilyen a haiku és a tanka, ami két sorral hosszabb. A haikut, azt tudják, micsoda? Egy rövid japán versforma: egy képpel indul, aztán van egy második sor, ami kifejti ezt a képet, és egy paradoxonnal a harmadik sor tulajdonképpen megfejeli a verset, és az ellenkezőjét jelenti gyakorlatilag, mint amit kezdetben jelentett. A waka annyiban különbözik, hogy van benne két ugynevezett kifejtő sor, ami kifejti ezt a kezdeti metaforát, vagy lezárja pontosabban.

O.R.: Akkor nyilván a beatversekben, vagy a prózában inkább le tudod írni az étel rituális előkészítését, illetve elfogyasztását, de egy haiku erre ezek szerint alkalmatlanabb.

B.P.: Persze. Más fotózza a naplementét – én utálok fotózni –, én ilyen rövid verseket írok, vagy írtam inkább.

O.R.: A prózád esetében viszont nagyon is fontos számodra, ugye? Ex Symposion szerkesztőként többedmagaddal egy Danilo Kiš- számot is készítettetek. Tehát hogyha a folyamatokat nézzük, hogy melyek voltak a meghatározó folyamatok számodra, az Új Symposion az egyik, és ott egy Hajnóczy-számot is csináltál, illetve a másik az Ex Symposion, ami tulajdonképpen neked a börtönöd, a koporsód és a palotád.

B.P.: És a Nessus-ingem.

O.R.: És az éttermed. És amelyben egy Danilo Kiš-számot is csináltatok, és azt akarom kérdezni, hogy a szerb, az egész ex-jugoszláv borghesiánus próza, pl. Kovač, Filip David is szerepet játszottak-e prózád formálódásában?

B.P.: Igen, tulajdonképpen mindhárman. A Kišben az tetszett, hogy rendkívül precíz és pontos és tömör, így próbáltam megírni a Matuska Szilveszterről készült regényemet. Ez egyfajta kontrája ennek a prózának. Én egy szélsőjobboldali figurát választottam hősének.

O.R.: Azt hittem, hogy te vagy az.

B.P.: Nem, nem nagyon bírom a szélsőségeket, de érdekelt ennek a figurának az élete. Ő csantavéri, sokat hallottam róla gyerekkoromban, meg így próbáltam valamit kezdeni ezzel. Ráadásul a 20. század legnagyobb magyar terroristájának számít, arról nem is beszélve, hogy Amerikából küldtek újságírókat, amikor a bírósági tárgyalása volt. Ő egy egy rövid ideig világsztár volt a maga korában. Akkor valóban ezt a mintát próbáltam követni, nyilván kibillentve meg valamennyit másként csinálva, de akkor fontos volt Kiš prózája. Mirko Kovač prózája egészen más miatt fontos. Ő közelebb van, mondjuk így, az amerikai prózához, lazább figura. Az is meglepett, amikor olvastam a Bevezetés a másik életbent, hogy ebben találkoztam először recepttel. Persze nyilván Balzacnál is található ilyen.

O.R.: Krúdynál is.

B.P.: Tényleg, Krúdynál is van. De akkor még lehet, hogy nem olvastam azokat a Krúdykat vagy Balzacokat, amikor ez a kezembe került, és akkor ott van még, mit tudom én, Pasolini egyik kedvenc receptje, azóta is csinálom azt a tésztaételt. De ott ez szerves része az elbeszélésnek. Magyarországon például nagyon sokan nem szeretik Mirko Kovačot, mert trehánynak és túl lazának tartják, nem elég feszes. Mondjuk, ez se igaz mindegyik könyvére.

N.A.Á.: Én is épp a prózákról szerettelek volna kérdezni. Három versesköteted van, a Visszakézből, 1989-ben jelent meg, a Vérpuding című kötet '99-ben, és a legutóbbi, a Gourmandiai partraszállás, ami Zentán, a zEtna Kiadónál jelent meg 2010-ben, és körülbelül az utóbbi húsz év verseinek egy keresztmetszetét nyújtja. Ugyanakkor három prózakötet is megjelent tőled, az egyik álnéven, az első, amit szintén tőled kaptam, Karácsonyi Petra néven jelent meg, Csantavéri Orlandó címmel. Majd azt követte Az attentátor – Matuska Szilveszter regénye, amiről most hallottunk néhány szót, és A pálinka dicsérete című prózakötet. A beszélgetésből már kiderült, hogy csantavéri származású vagy, Újvidéken jártál egyetemre. Az első két prózakötetnek valamiféleképpen már a címében is visszaköszön a csantavériség. A Csantavéri Orlandó, ami álnéven, kvázi álnéven íródott, de azért ott volt zárójelben, hogy „Bozsik Péter”.

B.P.: A közreadó.

N.A.Á.: Közreadó, így van. Az attentátor – Matuska Szilveszter regénye, ami szintén erősen csantavéri vonatkozású. Nyilvánvaló, hogy egy író számára meghatározó az a vidék, az a környezet, ahonnan származik, ahonnan indul, ahonnan jön.

B.P.: Amikor gyakorlatilag az történt, hogy... Amikor elhagyott engem a költészet, akkor csak pályázatokra írtam. Ha volt egy pályázat, akkor megpróbáltam, és főleg novellapályázatok voltak, nem verspályázatok, akkor megpróbáltam megírni egy novellát. Az első az ÉS és a Westel közös novellapályázata volt. Hát az ember elkezdett gondolkodni, hogy mi az, ami egyébként is foglalkoztatja, ha akarja, ha nem, nyilván az a háborúk, az emigráció, nem tudom, micsoda. És én ezt megpróbáltam ezt egy keretbe belezsúfolni. Ott nyertem egy harmadik díjat, ami nem járt valami sok pénzzel, viszont rengeteg könyvet lehetett vásárolni, mert vásárlási utalványt nyertem. Aztán ez így elkezdett motiválni. De magamtól akkor se nagyon írtam prózát. De abban az időben elég sok pályázat volt. Egy időben pl. Kosztolányi-típusú prózát lehetett írni, vagy mit tudom én, milyen prózát, már nem emlékszem mindegyikre. A végén ebből majdnem egy vékony kötet is összejött. A Csantavéri Orlandóról viszont azt azért tudni kell, hogy az egyszerre levélregény, verses regény és novellafüzér. Egy kicsit bonyolult szerkezetű.

O.R.: Olyan, mint a szerb žitije (szentek élete, középkori műfaj – a szerk.) egyébként. Ez a Csantavéri Orlandó žitijéje. Ott is van próza, vers, minden.

B.P.: Na! Utána még a maradék versrész, ezek egyébként szabadversek, mondhatnám, hogy a Sziveri-hatás után elég sok Tolnait olvastam valami oknál fogva, és ez is így beszűrődött. Meg tudnám mondani, hogy mi a különbség az ő lírája és az én lírám között, de most ebbe ne menjünk bele. Utána ez a maradék versrész is elhagyott igazából. Maradtak a prózák, amiket írogatok több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel. Ezt még a kérdésed előtt elmondanám, hogy most van egy kisregényem, aminek Vándorszakács a címe, és már nyolc kiadót járt meg – többet, mint a Harry Potter, úgyhogy figyelj rá! – és talán most megjelenik.

N.A.Á.: Költő is vagy, prózaíró is vagy egyszemélyben. Hogyan fér meg ez a kettő? Mi határozza meg azt, hogy hogyan reagálsz, hogyan reflektálsz az élet bizonyos eseményeire? Mi hívja elő belőled a költőt, és mi a prózaírót?

B.P.: Mostmár a költőt a prózaíró hívja elő néha, egy-egy metafora erejéig. Bizonyos szempontból én nem vagyok profi író, mint a Grecsó vagy az Esterházy. Én valamiféle amatőr író vagyok, akkor írok, hogyha szükségét érzem, hogy írjak. Ahogy a Danilo Kiš mondta, ő csak akkor tud írni, hogyha van ihlete. Ez nem jelenti azt, hogy néha az ihletet nem lehet elővarázsolni szorgos erőszakkal, de szerintem az sosem lesz olyan, mint amikor olyankor írsz, amikor úgy érzed, hogy nem tehetsz mást.

N.A.Á.: Nem emlékszem rá, melyik író mondta, kérdezték tőle, hogy mi kell a jó íráshoz. Azt mondta, egy jó fenék.

O.R.: Ezek szerint Thomas Mannak jó feneke volt. Nem erotikus értelemben.

N.A.Á.: Prózáról beszéltünk, akkor megkérnélek, hogy a vers második változatát föl tudnád olvasni. És ha magyarázatot fűznél hozzá, hogy mi az egyik változat, mi a másik. Mi hozta ezt a két változatot létre? És melyiket hallottuk most, legutóbb?

B.P.: Legutóbb a – mondjuk így! – déli vagy jugoszláv változatot hallottuk. Nyugodtan mondhatom jugoszláv változatnak. Most pedig a magyar változatát fogjuk ennek meghallgatni. Fogjátok, fogják. Aminek az a címe, hogy Behódolt tartomány, tehát nem Dekódolt tartomány. Az alcíme az, hogy „egy vers magyar ikre”, egy kicsit nagyobbra nőtt ikertestvére az előzőnek.

(Bozsik Péter felolvas.)

O.R.: Egy rövid kommentár ehhez a vershez: „balkáni gerlék mindenütt”. Ez egy halhatatlan klasszikus, akinek igencsak jó a segge, Bozsik Péter tollából származik. Úgy tűnik, hogy a politika foglalkoztat. Tehát az élettársadhoz nem szerelmes verset írnál, hanem politikai verset inkább?

B.P.: Szerintem ezek nem politikai versek. Ezek közérzetversek. Ahol azt érzed, hogy a napi politika egyre jobban belemászik az életedbe, akkor ez nyilván egyfajta önvédelem a politikától is akár. De úgy látom, hogy ezek ilyen történelmi ismétlődések. De akkor azt is lehet mondani, hogy a Kavafisz is politikai verseket ír. Ő is a történelem különféle-fajta meneteire fűzte rá a maga gondolatmenetét. Én is ezt csinálom. Tehát nem azt írom meg, hogy a traktor tönkrement, és most a párttitkár bácsi elment megjavítani...

O.R.: Abból a versből kiindulva, amit most olvastál föl, ami párverse annak az előzőnek, és ha ezeket közérzetverseknek mondod, akkor ugyanolyan a közérzeted Magyarországon most, mint amit Jugoszlávia széthullása előtt-alatt lehetett?

B.P.: Nem. Egyrészt cinikusabbá váltam, másrészt talán valamennyivel bölcsebbé is. Nem ugyanaz, és a helyzet sem ugyanaz, de minden autokráciában ugyanazok az attitűdök jelennek meg. Ha sorbaállítanánk a világ összes diktátorát, akkor nem hiszem, hogy az egyik abban különbözne a másiktól, hogy, mit tudom én, az egyik szeret enni, a másik aszkéta, a harmadik a nőket szereti, a másik emberevő. Tehát habitusukat tekintve, a hatalom akarása olyan mértékben összetartja őket, hogy ebben nem ismernek irgalmat.

O.R.: A műfordításról még nem szóltunk, és engem az is érdekel egy műfordítónál, hogy mi az, amit megrendelésre, és mi az, amit önszántából fordít le. Te csak azt fordítod le, amiről úgy érzed, hogy téged érdekel, vagy dolgoztál megrendelésre is?

B.P.: Én nagyon keveset dolgoztam megrendelésre. Most egy kicsit bánom. Mert annak idején lett volna lehetőségem fordítani „ljubavni vikend roman”-okat. De nagyon kevés pénzért, és én tényleg nem szeretek sokat ülni a számítógép előtt, és az íróasztal előtt se szeretek, én fekve szeretek olvasni, írni viszont nem tudok fekve, tehát muszáj ülni. Én csak azt fordítottam le gyakorlatilag, az esetek, mondjuk, nyolcvan-kilencven százalékában, ami megtetszett, vagy, amit így megtaláltam, vagy valaki fölhívta rá a figyelmemet. Ezeket próbáltam utána ide-oda eladni, nagyrészt sikerült is, kötetben soha nem sikerült kiadni a műfordításaimat.

O.R.: Miért nem? Nem kerestél kiadót?

B.P.: Nem is nagyon kerestem kiadót. Egyszer volt róla szó, talán épp a zEtnával, de nem sikerült pénzt szerezni rá, és akkor hagytuk a fenébe az egészet. De nem fektettem semmilyen energiát ebbe tulajdonképpen. Annyi, hogy így összeállítottam, hogy mi az, amit így fontosnak tartok. Etikai okokból kidobtam Nebojša Vasovićot, ő egész jó verseket írt ifjúkorában, de most büntiben van. Nagyon rosszat mondott Danilo Kišről, és nem szeretem, hogyha ezt a kártyát egy értelmiségi, és különösen egy költő kijátssza. Most már nem nagyon fordítok. Néha-néha kényszerből, ha nincs más, egy-egy verset még lenyomok. De elhagyott engem a fordítás. Se időm nincs hozzá, türelmem meg pláne.

O.R.: Ady Endre, amikor az Új versek kötetét kiadja, akkor Verlaine illetve Baudelaire verseket is közöl benne, Petőfi esetében volt olyan, hogy Chateaubriand átköltéseit közli a saját kötetében, Fenyvesi Ottó A káosz angyalában Branko Maleš verset ír át saját verssé. Téged megkísértett ez?

B.P.: Az Orlandó versciklus, de ezt tényleg nem akarom részletezni, az utolsó vers, az mindig egy fordítás Tontić tól illetve Ostitól. Mert úgy gondoltam, hogy én, aki nem veszek konkrétan részt a háborúban, viszont a háború megkerülhetetlen, akkor olyan költőktől veszem át ezt az anyagot, akik mégiscsak szarajevóiak, és amikor én ezt elkezdtem írni, akkor Szarajevó nevét értelemszerűen kivettem, hogy ne legyen túl konkrét. Már amelyik versben benne volt Szarajevó város neve. Arra a borzalomra nekem valahogy szükségem volt, viszont nem akartam én hiteltelenül megírni, amikor meg van írva hitelesen. De hát ezeket lenyúltam, hogy úgy mondjam.

O.R.: Épp azt akartam kérdezni, hogy akkor ezek szerint Csantavéri Orlandó az, aki ellopja a háborúba belevesző költők élményeit, háborús élményeit. Akkor a háborús élmény ellopható ezek szerint.

B.P.: Nem tudom, hogy ellopható-e, én tettem rá egy kísérletet. A szöveg ellopható, az élmény az nem. De én így éreztem hitelesnek, mondom még egyszer. Életemben nem voltam háborúban, nyilván átélhető minden. A Jakobson idéz valakit A költészet grammatikájában, nagyon jó könyv egyébként, ajánlom a figyelmükbe, abban idéz egy szerzőt. Egy élmény megtörténik egy versben, és akkor azt mondja, hogy az veled nem történt meg, erre a válasz, hogy tök mindegy, hogy megtörtént-e velem, vagy sem: átéltem. Valószínűleg én is át tudtam volna élni, de mivel amúgy is benne voltam ezek fordításában, egyszerűbbnek gondoltam, meg hát a költészet végül is játék, meg az irodalom is az, egymásra épülnek a dolgok. Ahogy Illyés mondta: „Aki nagyon eredeti, az már eleve gyanús.” Tehát nincsenek skrupulusaim azzal szemben, hogyha egy szöveget el kell tulajdonítani, akkor azokat átírva, vagy nem átírva szépen beépítem.

O.R.: Akkor egy formula: egy háború átélhető, de nem biztos, hogy túlélhető.

N.A.Á.: Ebből az előbb felolvasott két versből számomra az is látszott, véleményem szerint azt is pontosan illusztrálta, amit a bevezetőben elmondtam: az éleslátást, a kritikai élet, talán mondhatni, hogy társadalomkritika is van ebben a két versben, noha lehet, hogy nem szándékosan, de így interpretációként értelmezhető társadalomkritika. Az én utolsó kérdésem Péterhez arra a könyvre vonatkozik, ami most készül, a négyötödös könyv, ahogy ő említette, a „Képzett beteg”, nem képzelt beteg, hanem képzett beteg. Hogyha erről szólnál néhány szót. Mi is ez a téma, amiről nem sokat tudunk? Hogyan jutottál el eddig a könyvig és mi található benne, noha tudom, hogy azt szokták mondani, hogy olyan könyvet nem érdemes megírni, amit négy-öt mondatban el lehet mesélni.

B.P.: Nagyon rövid leszek. Tulajdonképpen a kedvesem mondta egyszer, hogy miért nem írom meg a betegségeim történetét, hiszen már annyi volt. Ezek nem halálos betegségek még – hál'istennek –, hanem például csak folyamatosan ízületi gyulladás gyötör... Ez nem önéletrajz, hozzáteszem, ezeket kikerekítem, hozzáírok, ellopok, kiegészítem más emberek betegségeivel, elolvasok egy csomó dolgot a neten. Nincs túl sok gyébként, azt hiszem, hogy tíz lesz, hogyha a fogat megírom, és erre intő jelek vannak, hogy el kell kezdeni megírni. Tegnap fogorvosnál voltam, kihúzták az egyébként betömött bölcsességfogamat, nem is tudom, melyik fogorvos vett rá, hogy betömjék, hiszen bölcsességfogat nem is szoktak betömni, azonnal kidobják, amint az első probléma jelentkezik. Na mindegy. Azért is pöszítek néha. Külön elnézést kér a bölcsességfogam, a néhai. Szóval egy csomó betegségről szól ez a novellafüzér. Én szeretem, hogyha egy könyv úgy van megcsinálva, megszerkesztve, még hogyha látszólag nem is egy, de úgy tűnjön, mintha egy lenne, ha már ugyanazon fedelek közé került. Ez egy novellaciklus lesz. Nem is tudom, hogy hány szöveg készült el, hét vagy nyolc vagy kilenc vagy tíz. Sok. Betegségnek sok, könyvnek kevés.

N.A.Á.: Fölolvasnál egy ízelítőt, néhány sort ebből a készülő műből?

(Bozsik Péter felolvas.)

A 2014. november 7-én, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Gimnázium dísztermében készült beszélgetés hangfelvételét feldolgozta: Döme Szabolcs. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.