A kis dadaista mikroklímában léterjött reneszánsz attitűdnek mély a tradíciója

DrMáriással Fekete J. József beszélget

Fekete J. József: Szép jó estét kívánok! Már jól benne járunk az estében, de mi ezt nagyon szeretjük. Mindjárt itt az éjszaka, hamarosan a hajnal is ránk köszönt. Én drMáriás vagyok, illetve szeretnék az lenni.

drMáriás: Én meg Fekete J. József.

F. J. J.: Akkor kölcsönösen megosztottuk a szerepeket. Valaki valakivel beszél majd az este folyamán. Elöljáróban annyit szeretnék elmondani, hogy ez a mostani hétvége leginkább az identitásról, az identitáskeresésről szólt, és erről nekem eszembe jutott egy verssor, amit még apró nyuszifüles gyerekként olvastam. Úgy szól, hogy: „Kimondatott végre, / váratott soká, / van honnét szökni, / de nincs hová.” Ezt a négysorost Gulyás József barátunk írta le, nem tudom pontosan, mikor, talán 1972-ben jelent meg a Pirossal, feketével c. kötetében. Gulyás Jóska az elmúlt hónap utolsó napján elhunyt. Drága jó ember volt, aki módszeresen igyekezte kapargatni identitásunk felszínét. Az idei zEtna fesztiválon is erről szól minden, a kiállításmegnyitótól kezdve, a filmvetítésen keresztül, a beszélgetéseken át. Drága jó Jóska barátommal mi is erről próbálunk majd beszélgetni.

Még elmondanék egy viccet is, mert ide tartozik. A tanítónő feladja a fogalmazás témáját egy mai iskolában. A címnek „Harmincöt év Tito árnyékában” kell lennie. Hozzá is kezdenek a gyerekek az íráshoz, az egyik srác fél perc alatt befejezi a dolgozatot, kiviszi a tanító néninek, aki rácsodálkozik a fiúra, átveszi tőle a papírlapot, és a következőt olvassa fel róla: „Baszom én azt, aki felgyújtotta Tito után a villanyt.” Szerintem a mai este során mi is eljutunk majd odáig Jóskával, hogy a milosevići villanygyújtás is napirendre kerüljön. Egyelőre azonban onnan indulnék, hogy történt egyszer egy eset, valamikor a '80-as évek elején, amikor megjelent nálam Bada Dada meg drMáriás. Az Új Symposion körül mozogtunk mi mindannyian, néha összejártunk, beszélgettünk, és ezen a jeles találkozónkon Bada Dadától kaptam egy krétarajzot, amelynek az volt a címe, hogy Három görény a szardarabok között . Azt hiszem, nem kell ragoznom, hogy ki volt a három görény.

drM.: És a szardarabokat?

F. J. J.: A szardarabokat te mondd el! Hogyan éltétek ti meg azt az időszakot?

drM.: Ez valahol tényleg a '80-as évek első felében lehetett. Utakat és identitást kerestünk, kutattuk az élet értelmét, s ezeket különböző vegyületek formájában, átmenetileg meg is találtuk. Aztán folytattuk a keresést, és érdekes, előre nem látott módon olyan emberekhez is eljutottunk, akik hozzánk hasonlóan vélekedtek a világról, mint például Jóskához Zomborba, ahová egy mindössze négyórás út vezetett. A sínbusszal valamikor reggel hét óra táján indultunk útnak, aztán Verbászon átszálltunk mondjuk fél kilenckor, majd tizenegyre megérkeztünk a mínusz tíz fokos téli hidegben. Ott aztán beszélgettünk, örültünk egymásnak, majd visszautaztunk, és nem is tudom, hogyan értünk haza.

F. J. J.: Némi megvilágosodás is társult ehhez.

Jódal Kálmán: Ez nem akkor volt, amikor az emberek kólóztak a sínbuszban, mert fáztak?

drM.: Lehet, hogy mi voltunk ezek az emberek, csak már nem tudtuk, hogy éppen kólózunk vagy ugrálunk, mert annyira kellett vizelni. Elég dadaista és abszurd helyzet volt, és milyen csodálatos romantikaként fogtuk fel, hogy el kell menni Zomborba, és találkozni kell Jóskával, és beszélni kell az élet nagy dolgairól.

F. J. J.: Csodálatos élmények ezek.

drM.: Erről eszembe jut egy másik történet, amely hasonlóan drámai. Kálmánnal Budára utaztunk. A várban léptünk fel hármasban, Bada, Kálmán, meg én, valamilyen teljesen elképesztő szervezésben. Egyfajta magyarországi–vajdasági csere lehetett ez, egy irodalmi esten vettünk részt. Annyira emlékszem, hogy én valamilyen deszkákat használtam a produkciómhoz, amelyek szárnyként funkcionáltak, és emellett verseltem is valamiket, Kálmán és Bada szintén felolvasott Mátyás király udvarán.

J. K.: Én magnóról szóltam, mert azt mondták, hogy raccsolok, és azt itt nem lehet.

drM.: Szóval egy újabb sikeres kulturális csereprogram és piacorientált műsorszám valósult meg. Még arra is emlékszem, hogy volt egy nagyon rossz étterem a Keleti Pályaudvarnál, Olimpiának hívták. Az este után oda ültünk be, és ott hosszasan vitatkoztunk szokás szerint az élet értelmével kapcsolatban, hármasban, és ez valahogy annyira szép volt, egyfajta luxus, amit megengedhettük magunknak. Persze később elsodortak bennünket egymás mellől a különböző vonatjáratok, számok és adatok, de ez az emlék megmaradt, mint egy kis hab egy hullám tetején.

F. J. J.: Bevezetőként még valamit el szerettem volna mondani, illetve idézni akartam egy gondolatodat, fel is írtam magamnak. Úgy tartom, hogy drMáriás az optimisták optimistája. Hiszen, ahogy valahol mondja, „Kevés dolog fordulhatna még rosszabbra.” Ez egy abszolút optimista hozzáállás. De mostmár valahogyan induljunk el a kályhától. Például a kezdeti képzőművészeti alkotásaidtól, melyek annak lenyomatai, hogyan rothad szét az egész világ, hogyan veszítjük el az értékeinket, hogyan veszünk ki a kulturális történésekből. A pálcikaemberektől eljutottál odáig, hogy mostmár monográfiák szólnak a festészetedről, és mostanra már a közéletbe is belepofázol (de erről majd kicsit később essen szó). Hogyan nézett ki ez a képzőművészeti indulás?

drM.: Hát valahol ezekben az években, amiről már az előbb is beszéltünk, tehát a '80-as évek elejétől ugyanezen évtized közepéig összeverődtünk Újvidéken mi, különböző élet értelmét kutató fiatalok, akik a helyüket is keresték a világban. Nem nagyon tudtuk megtalálni. A Bada család pincéjében kialakítottunk egy kis klubot, amit elneveztünk Május 1. Galériának, hogy a hatalom se gondoljon gyanúsnak bennünket. Teljesen konszolidáltak voltunk, látszott, hogy komolyan gondoljuk az egészet, és hogy a munka ünnepét akarjuk ünnepelni az év minden egyes napján minden tettünkkel. Az volt a szép ebben a gyülekezésben, hogy olyan különc, furcsa és kreatív figurák jöttek itt össze, akik egymást inspirálták. A zenész megtanította a festőt énekelni, vagy legalábbis bíztatta arra, hogy énekeljen, a festő a zenészt arra, hogy fessen, a zenész a mozgássérültet, hogy írjon, az pedig a munkanélkülit, vagy a reménytelent, hogy csináljon valamit, bármit, zenéljen, citerázzon, alkosson. Ennek a kis dadaista mikroklímában léterjött reneszánsz attitűdnek egyébként mély tradíciója van Vajdaságban. Ahhoz, hogy túléljünk, szükségünk van arra, hogy többfajta műfajban meg tudjunk nyilvánulni, hogy ilyen módon tudjunk kommunikálni, elképzeléseinket, gondolatainkat tudjuk ütköztetni, másokkal megvitatni. Gondoljunk itt például Ladik Katalintól Király Ernőn át a ma este már említett Domonkosig, vagy másokig. Ebbe a kis közösségbe én alapvetően zenészként érkeztem, később festőként is működtem, azután írtam is. Bada inkább festett, aztán zenésszé avanzsálódott, később énekesi karriert is befutott. Sokmindenre bátorítottuk egymást, s így kezdtem el festeni valahol a '80-as évek elején. Eleinte a képekben is a saját helyünket kerestük. Volt olyan is, hogy ürülékkel festettünk, de festék és vászon is volt néha, például iskolából lopott térképek, vagy mindenféle összehordott cuccok. Az így készült alkotásokat kiállítottuk, többek között a legendás temerini TAKT-on, vagy a később még legendásabb muzslai biennálén. Fantasztikus utazás volt ez a világ végén, a teljes értelmetlenség kellős közepén (nem mintha ez azóta változott volna). Úgy éreztük, hogy fontos, amit csinálunk, és az alkotásaink által lett valamiféle értelme az életünknek, vagy legalábbis jobban éreztük magunkat a bőrünkben. Az indulatainkat festettük meg és szórtuk rá a vászonra, papírra, azzal büntettük a világot, hogy a saját fájdalmunkat, őrületünket, vidámságunkat kivetítettük bizonyos felületekre. Később, a '80-as évek végén, ami engem illet, egy kontenplatívabb irány felé fordultam. Ekkor jöttek létre például a fekete alapú papírcsipkés vizes képeim, amelyek egyfajta súlytalanságot, kilátástalanságot, metafizikus szorongást képviseltek.

Most ugrok egy nagyot az időben, mert Jóska siettet a beszélgetéssel, hogy ki ne hűljön a vacsora, úgyhogy rátérek arra, mi történt akkor, amikor beláttam, hogy nincs már itt kultúra, és senkinek sincs szüksége rá a klasszikusan vett értelemben. A 2000-es évek elején jött divatba a bulvár, a politika is kezdte szép lassan elönteni és elrákosítani a társadalom minden sejtjét, ezért úgy gondoltam, hogy egyfajta magándiverzánsként elkezdek valamiféle párbeszédet folytatni a társadalommal. Megpróbáltam a körülöttem lévő anyagból gyúrni valamit. Egy olyan léthelyzetből kellett kiindulnom, amelyben a művész egyszerűen csak egy mitesszer volt a társadalom valagán, s olyan dialógust próbáltam kezdeményezni, amelyre a társadalom kénytelen válaszolni, s amelyet az emberek képesek egyfajta kontextusban értelmezni. Igyekeztem kifordítva, kibillentve, groteszk módon, akár ellentétes jelentéssel láttatni a dolgokat, azzal a céllal, hogy az emberek elkezdjenek gondolkodni, máshogyan értékelni, bizonyos dolgokat demitizálni, átértelmezni, hogy ne úgy fogadjanak el mindent, ahogyan például a média, vagy a politika tálal számukra, s hogy megpróbáljanak elvonatkoztatni, a kelet-európaiak nyelvén értelmezni, ahol csak úgy tudunk túlélni, ha félreértelmezzük a dolgokat.

F. J. J.: Felolvasnám egy alkotásod címét. Nem muszáj rá reagálnod, de biztos, hogy lesz hozzáfűznivalód.

drM.: Parancsolj!

F. J. J.: A cím a következő: „Kelemen Anna farkából négy méteres Torgyán József szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudszman”.

drM.: Arra kérlek, hogy még vagy háromszor olvasd fel a címet, mert nem értettem.

F. J. J.: De legalább megfestetted! Akkor mégegyszer mondanám: „Kelemen Anna farkából négy méteres Torgyán József szerű aranyhalat operált ki a közadakozásból felfüggesztett ombudszman” .

drM.: Ez is egyfajta költészet, bulvárköltészet, amelyben tulajdonképpen a hülyeségek hülyeségének a hülyesége átnemesedik egyfajta közérzetté, amely olyan, mint a '80-as évek diszkózenéje: simogat, és nem fontos, hogy igazából mit akar mondani, mert jól vagyunk.

F. J. J.: A kezdetekben megjelent egy Szép a puszta címet viselő könyved. Ennek kapcsán a recenzensed Dada Petőfiként említ téged.

drM.: Igen, mint az utolsó sorban ülő, öklével hadonászó, ceruzát törve rajzolgató Dada Petőfit.

F. J. J.: Parti Nagy Lajos mondta ezt, nem?

drM.: Parti Nagy Lajos, igen. Parti Nagy Lajosnak gyönyörű a teste. Másrészt nagyon hálás vagyok ezért az igazán szép szövegért, amit írt. Egyébként ez volt az első hivatalos értelemben vehető kötetem. Azelőtt csak különféle asszamblázsokban, meg kisebb képzőművészeti, irodalmi kiadványokban jelentem meg, például abban, amit a Laza Lapok adott ki Budapesten, vagy a Demizson kiadványokban, amit még mi indítottunk el sulis tinédzserekként Tomán Tiborral (akinek az édesapja, Tamán László, úgy tudom hosszú ideig volt a Forum Kiadó vezetője) és más osztálytársaimmal.

A Szép a puszta háttértörténete, hogy egy szép napon 1997-ben felhívott valaki, akit Nyírő Andrásnak hívnak. A bemutatkozás után elmondta, hogy ő az egyetlen magyar internetes hírportál, az   iNteRNeTTo főszerkesztője, és mivel hallotta a zenémet, szeretné, ha írnék a portálra. Azt feleltem, hogy de hát én nem tudok írni. Nem baj, mondta, próbáld meg, írj valamit, írj, amit csak akarsz, és küldd el nekünk. Mivel egy kis honoráriumot is felajánlottak, úgy gondoltam, hogy abban a helyzetben nem tehetek mást, mint hogy ennek a nagyon megtisztelő felékérésnek megpróbálok eleget tenni. Beszereztem egy rettenetes számítógépet, és minden nap küldtem nekik valamit, jobbára egy verset, vagy egy kisprózát. Az így született szövegek válogatásából lett később a Szép a puszta , azt hiszem 1999-ben. Elmentünk Szigeti Lacihoz, ő meg azt mondta, hogy tetszik neki, érdekesnek találja, hát legyen ebből egy könyv. Ők kérték fel akkor Parti Nagy Lajost, hogy írjon a könyvről valamit, azóta köszönünk egymásnak, előrébb nem jutottunk.

F. J. J.: Ne is beszéljünk a Szép a pusztáról tovább, mert szerintem utána következett egy erős váltás, amikor a képzőművészeti koncepciód, és valószínűleg a zenei koncepciód is belevágott az elbeszélő prózába, és akkoriban kezdtél el gondolkodni arról, amit már az előbb is fejtegettél, hogy létezik egy olyan kulturális elvárás, amit mi nem tudunk elfogadni, hiszen eltörli a hagyományainkat, eltörli az ízlésünket, eltörli az emberségbe vetett hitünket is, tehát legyaláz maximálisan. Ekkor jött a Lomtalanítás című kötet 2004-ben, tíz éve.

drM.: Igazából nem tudom, hogyan jött létre ez a kisregény. Beköltöztünk egy bérházba, amelynek a lakásáról azonnal kiderült, hogy a lakásmaffia tulajdona, és egy rettenetes mókuskerékbe kerültünk. Akkor már megszületett az egyik gyerekünk, a másik pedig útban volt erre a világra, és annyira hihetetlen világba csöppentünk a furcsa szomszédokkal, meg a nem mindennapi történésekkel, hogy úgy gondoltam, meg kellene írni a bérház különböző történeteit.

F. J. J.: Ami abszolút filmszerűre sikeredett.

drM.: Igen? Bennem is felmerült, hogy egyszer készíthetnék egy szappanopera sorozatot, vagy anti-szappanopera sorozatot belőle. Egyébként idén kaptam egy e-mailt Kínából, hogy szerenék kiadni a Lomtalanítást, amin nagyon megdöbbentem. Már szerződés is van rá, de szerintem le fogják ezt fújni még időben. Viszont ami a regényt illeti, lényege, hogy egyfajta keresztmetszetét adja annak a kilátástalan magyarországi helyzetnek, amit nem szoktunk látni a híradóban. Sokszor gondoljuk azt, hogy itt Vajdaságban a legrosszabb, a legkilátástalanabb az élet, pedig egyáltalán nem biztos, hogy ez így van. Hőseim, ahogy Keresztury Tibor mondta, a rendszerváltás vesztesei. Ez egy szép poetikus megfogalmazás, de hűen ábrázolja az állapotokat. Amikor az ember belelát az élet szövetébe, sok érdekes dolgot talál, rájön, hogy nem nehéz kikötni egy zárt osztályon, és nagyon kemény a hétköznapi folklór részévé válni. Én ezt a hétköznapi folklórt próbáltam megénekelni úgy, ahogyan a különböző szintek ölelik át egymást egy bérház testén belül.

F. J. J.: Ezt szebben én sem tudnám elmondani, nem is akarom. Egy halott naplója.

drM.: Még annyit hadd mondjak el a Lomtalanítás ról, hogy négyezer példányban nyomtatta ki az egyébként elég naiv kiadó, de ebből nagy nehezen azért elfogyott mind. Persze végül kétszáz forintos áron, de azt azért elárulhatom, hogy bizonyos értelemben kultuszkötetté vált. Nagyon sokan olvasták, a Tilos Rádió pedig sorozatos adást készített belőle. Olyan dimenziót bolygatott meg, ami addig a tabu volt, olyan hétköznapi szörnyűségeket írtam le, amit addig nem volt senki sem annyira hülye, hogy megtegyen. Na ezután következett egy gyönyörű, habkönnyű bécsi keringő, mégpedig az Egy halott naplója című kötet, amelynek az első mondata az, hogy „Ma reggel meghaltam.”. Tulajdonképpen egy ilyen túlvilági kirándulás az egész mű, ahol a fogyasztói társadalom végtelen áruházában rabszolgaként leélhetjük az életünket...

F. J. J.: Illetve a halálunkat.

drM.: ...a halálunkat. Nem lehetünk öngyilkosok, mert akkor még több terhet veszünk magunkra, és még kilátástalanabbá válik a helyzetünk. Az egyetlenegy kiút, hogy minél többet eladjunk, és minél több hülyeségről győzzük meg a másikat. Időnként vannak előléptetési lehetőségek a kedves főnöknőkkel való egyeztetések során, akik különböző változatokban, akár zöldséges bódék eladóasszonyaiként, vagy Holstein teheneket menedzselő menedzserasszonyokként, de alapvetően a termékenység jegyében jelennek meg, mindaddig, míg végül össze nem omlik ez az egész kitalált rendszer, és vissza nem menekül az ember az életbe.

F. J. J.: Ebben a regényben megjelenik az Atya Úristen, aki egy játékfüggő ürge, és aki tulajdonképpen rabszolgaként tartja a halottakat. Előtte van egy piros reset-gomb, ha megnyomja, újraindítja az egész világot. Te nem indítottad újra az egész világot, hanem egy újabb traumát próbáltál meg feltárni a következő regényeddel, a Lipót cíművel.

drM.: Te írtad a Lipót ról valahol, hogy az egy vígeposz. Az Egy halott naplója után nem egész egy évvel került megjelentetésre a Lipót című kisregény, amelynek az volt az apropója, hogy kitalálták, be kell zárni a Lipótot, azaz az országos elmegyógyintézetet, amelyet a Monarchiában alapítottak. Rengetegen megfordultak az intézet falai között, például Csáth és Kosztolányi is járt ott kezelésen. A nemzeti álom és rémálom, a kívülállás, a gyógyulásba vetett hit, az angyali szféra megjelenítője ez az intézmény, amely alapvetően jól működött, majd egyszer csak jött egy rendelet a külvilágtól, hogy az egészet el kell adni, fel kell számolni. Idő közben édesapámat is rendszeresen vittem az ottani memóriaklinikára, egy orvost egy másik orvoshoz, és ezek a látogatások állandó gondolkodásra, újraértelmezésre, szembesülésre késztettek. Később olyan szinten elkezdett érdekelni ez a téma, hogy az egyik orvost megkértem, vezessen körbe, hogy részletesebben megismerhessem a kórház lakóit és működését. Így egy bizonyos pillanatban fehér köpenyben, végzettség nélküli illegális doktorként egy kilinccsel a zsebemben találtam magam, mert ott, ugye, nincsenek felszerelve kilincsek, csak az orvosok tudják nyitni-zárni az ajtókat. Többször is végig tudtam járni ezt a bizonyos közösséget, láthattam, miről szólnak az álmaik, és a rémálmaik. Az a kiszolgáltatottság, amiben ők éltek, és amit ők megjelenítettek, szerintem az egész társadalomra jellemző volt akkoriban. Így írtam meg az én kis történetemet, amelyben egy beteg elmondja, hogy majdan hogyan fogják privatizálni ezt a kórházat, és akkor hogyan lesz belőle, mondjuk, filmforgatások helyszíne, vagy kupleráj. Végül mindenki otthagyja az épületet, romba dől az egész, és hamarosan elfelejtik. Ez a könyv még azelőtt megjelent, hogy bezárták volna a Lipótot, sőt, sikerült bemutatni a Lipót közepén lévő kis kápolnában is.

F. J. J.: Aminek nagyon fontos szerepe van a regényben.

drM.: A regényben is, meg egyébként is. A szentségnek, a tisztaságnak központi szerepe van ebben az egész történetben. Egyébként a lipóti bemutatón az egyik kezelt olvasott fel néhány nappal a bezárás előtt ebből a kötetből, valamint furulyázott is mellé. Nagyon megrendítő volt. Érdekes, hogy körülbelül tényleg az történt meg a későbbiekben, amit leírtam. Az elmegyógyintézet lakóit elűzték, akik hajléktalanként, szerencsétlen figurákként élték tovább életüket. Egy csomó művész is nagyon hasonló szerepet tölt be a mai magyar társadalomban. Mindazon művészek, akik nem hajlandóak kiszolgálni a szórakoztatás, a politika, a hatalom bizonyos érdekeit, ugyanilyen őrültként élik az életüket, keresik saját igazságukat, és szolgálnak egyfajta megtisztulást a rendszeren belül, miközben a legkisebb fény sem derül rájuk. Ez a kis vígeposz erről szól. Egy mondat az egész. Végül az egykori betegek bekerülnek a parlamentbe, a politikusok pedig elbújnak a Lipóton. Nem kizárt, hogy ez körülbelül így is van egyébként.

F. J. J.: Azt hiszem, hogy nemcsak az eseményeket előzted meg ezzel a regénnyel, hanem elébe mentél azoknak a dolgoknak is, amelyeket le kell nyelnie egy társadalomnak. És eljutunk a Szabadkőműves szexig. Ez is egy érdekes dolog. Hogy is van ez?

drM.: Egy olyan világban élünk, amelyben a banalitás és a szakralitás a legbrutálisabb szinten ütközik minden téren. Pontosabban a banalitás jóformán teljesen kinyírja a szakralitást. Próbáltam egy olyan szöveget írni, vagy egyáltalán egy olyan szöveget felépíteni, amelyben a banalitás, a pornográfia és a brutalitás azzal a nélkülözhetetlen intimitással és szentséggel ütközik, amely nélkül nem léteznénk. Ezt eleinte passióként akartam megírni, amit valószínűleg senki sem adot volna ki (meg az is lehet, hogy tényleg lelőttek volna miatta), úgyhogy végül egy olyan kiszerelésbe öntöttem a mondandómat, amely a szakralitás egyfajta gyűjtőhalmaza, a szabadkőművesség elmélete. A holtak világát vegyítem a hétköznapi pornográfia elemeivel. Egy csávó beköltözik egy gyönyörű sírba, és onnan jár ki a világba addig a pontig, ameddig az érdekli. Felfedez egyfajta felszín feletti világot, amely a belsőjévé válik, és megpróbál minél mélyebben magába ásni. Elég nehéz szöveg lett a végére, amelyben radikális képek vannak szembeállítva egymással. Például egy mozgássérült arra kéri a potenciális jótevőt, hogy elégítse ki őt. Nyilvánvalóan ezek az abszurd helyzetek is az életből fakadnak, a kérdés csak az, hogy mennyire kellemes velük szembesülni, mennyire akarunk ezekről beszélni, mennyire tudjuk egy ilyen helyzetben is meglátni akár a szakralitást, akár a banalitást. Erről szól ez a könyv.

F. J. J.: És jöjjön is rögtön a következő. A balkáni tahó. Ebben a regényben az eddigiektől eltérő társadalomkritikát fogalmazol meg, amelyben Európát élesen szembeállítod a Balkánnal. Hangsúlyos szerepe van benne a balkáni háborúnak is, hiszen tragikus körülményekből kezded felépíteni a regényt. Egy tömegsírból kimászik egy srác, visszakúszik a szülőfalujába, ahol egy állatorvos meggyógyítja, majd ezek után elhatározza, hogy Elvis imitátorként világjáró körútra indul. De hadd ne részletezzem, te meséld tovább!

drM.: Nagyon jó, hogy te mondod, mert én már el is felejtettem.

F. J. J.: Jó, akkor mondom tovább. A történet minden bizonnyal Boszniában játszódik, én legalábbis így képzeltem el, de egyébként ez lényegtelen. A főhős egy rokonon keresztül ismerkedik meg Elvis Presley dalaival, énekli őket, attól függetlenül, hogy nem tudja, mit jelentenek a szavak. Nagyon érdekes neve van ennek a főhős srácnak, Denis Pelis, vagy valami ilyesmi.

drM.: Az eredeti neve Denis Prekadini.

F. J. J.: Na jó, maradjunk ennyiben. Szóval a srác útnak indul, megpróbálja megvalósítani önmagát, de ahelyett, hogy eljutna a vágyott Amerikába, belekerül egy nyugat-európai közösségbe. Közben mindenféle kalamajkába keveredik, de a balkáni tudatos, célratörő gondolkodása mit sem változik. Most már tényleg te jössz!

drM.: Van egy mítosz, amely szerint a balkáni embernek mindig feláll a farka, sőt, itt mindig mindenkinek feláll a farka, és ez az ágaskodó farok olyan hosszú, mint ide Lacháza. Még akkor is ezt gondolják, ha nem így van, az a fontos, hogy a képzeletben ez éljen. Az utóbbi tíz-húsz évben mítoszok és utópiák különböző formáival találkoztam akarva-akaratlanul, Európa-szerte különböző helyekre utazva. Például Szlovéniában ismertem meg azt a bosnyák menekültként ott élő embert, aki tényleg a srebrenicai sírba belelőve, onnan kimászva, tizenöt kilométert kúszva eljutott egy faluig, ahonnan orvosi kezelés után valahogyan eljutott Szlovéniába. Ugyanakkor például a budapesti otthonunkban egy napon megjelent egy Denis Prekadini nevű furcsa fejformájú csávó, aki azzal állt elő, hogy hallotta, hogy rendelkezem egy zenei stúdióval, ő pedig szeretne népdalénekes lenni, ezért vegyek fel számára dalokat. Elbeszélgettünk, és kiderült, hogy igazából egy koszovói albán gengszterrel állok szemben, aki éppen Olaszországból utazgat erre-arra, és egy Elvis-típusú sztár szeretne lenni. Így vált Denis Prekadini ennek a kis történetnek az összefogó mottójává, aki időnként, átmenetileg az én testemben utazva, a Tudósok zenekar tagjaként bejárt többek között olyan különféle anarchista, független kulturális központokat és egyebeket Európa-szerte, ahol ugyanúgy, ahogy például a Balkánon az ősi törzsi rendszerben, egyfajta közösséget építő, mitikus társadalmat megvalósító emberek szervezkednek, hasonlóan azokhoz az emberekhez, akik Nyugaton a nagy kapitalizmus közepette megpróbálnak attól függetlenedni, s anarchista, szabad és egyéb központokat, közösségeket létrehozni. Ők persze azt gondolják, hogy egyikük a másikuk teljes ellentéte, miközben tulajdonképpen valahol hasonlóak is lehetnének. Mindez azért érdekes, mert Magyarországon három Kusturica filmet leszámítva igazából semmit sem tudnak a Balkánról. Nagyjából azt sem tudják, hogy kik azok a vajdasági magyarok, néhányuknak van némi fogalma az itteniekről a Symposionnak, néhány költőnek, írónak köszönhetően, de alapvetően fogalmuk sincs, hogy milyen is ez a világ, és hogyan működik. Vannak olyan mítoszok, hogy itt gyönyörű, hatalmas férfiak élnek, erős a vízipóló csapat, szeretnek trombitálni az emberek, a nőket is talán életben hagyják, sőt, lehet, hogy azok is időnként vonzóak, de hogy ezen túlmenően itt mi van, az teljes sötétség számukra. Ugyanígy a Nyugattal kapcsolatban is iszonyú kevés a tudás Magyarországon, de hát honnan is tudnának róla, hiszen évtizedeken át nem utazhattak, és most is más bajuk van. Tehát alapvetően nincs benyomásuk, képük arról, hogy mik a nyugati, keleti, déli hatások. Ezért próbáltam egy olyan könyvet írni, ahol ezek az ősi mitikus tradíciók, szokások ütköznek a Nyugat hipermodern, jövőbe mutató utópiáival. Ez a könyv alapvetően az utópiákról szól, arról, hogy hogyan hiszünk ezekben különböző utópiákban Jézustól a szabadságon, a demokrácián, az anarchián át a macsóizmusig vagy a vérbosszúig.

Egyébként négy évig jártam a belgrádi zeneakadémiára, ahol népzenekutatást, antropológiát, néphagyományokat és egyebeket is volt szerencsém, vagy szerencsétlenségem tanulni (alapvetően szerencsém, mert ez egy fantasztikusan új világ volt a számomra). Itt találkoztam ezen ősi szokások viszonyulási módjaival is, lehetőségem volt átlátni, mennyire mozgatják ezek a tradíciók a mai embereket egy társadalmon (akár szerbiai társadalmon) belül, hogyan határozzák meg a macsó attitűdöt, vagy hogy miként működik a nyugati társadalom saját mítoszaival, a békével, az egyenlőség eszméjével, vagy az erőszakmentességel, amely általában bombázásokban nyilvánul meg. Ezek a kulturális mítoszok ütköztek a koszovói hegyekben született nagyszerű Denis Prekadini küldetésében, kalandozásaiban, és visszatérésében a szülőföldjére, ahol ő már nem Denis Prekadini volt többé, hanem Denis az áruló, és ezért őt a sajátjai ki is nyírták. Ám neki még holtában is felállt a farka. Legalábbis ezt mesélik a szerettei, na meg az ellenségei is.

F. J. J.: Ilyenkor már kellene beszélni valamit a munkásságod esztétikai értékeiről is. De ezúttal mégsem fogunk beszélüni róla. Inkább azt javasolnám mindenkinek, hogy olvassa el ezeket a könyveket! Még egy mondat erejéig visszakapcsolnék a Balkáni tahóhoz. Ez a Denis nevű balkán boy ugyanis alapított egy zenekart, amit úgy hívtak, hogy „A hegyi szatír hagyományőrző és népi zenekar”. A Tudósok viszont nem egy ilyen jellegű zenekar. Beszéljünk róla! Ráadásul van neked egy Nem élhetek Milošević nélkül nevezetű regényed is, amely elég provokatív címet visel.

drM.: Szerintem realista. Hát tudunk mi élni nélküle?

F. J. J.: Most már próbálunk.

drM.: Próbálunk, igen, bocsánat.

F. J. J.: Szóval a Tudósok.

drM.: Egy szép napon jött egy furcsa ötlet, vagy nevezzük inkább ihletnek, hogy egy bizonyos értelemben vett önéletrajzi kötetet kell írnom. Ennek lehet, hogy az volt az egyik motivációja, hogy olyan vajdaságiakként, akik a háború ideje alatt költöztünk át Magyarországra, annyi örömben, kedvességben, és szép élményben volt részünk, hogy kár lett volna ezeket a történeteket nem megénekelni. Másrészt ennek egyfajta művészeti, zenei, társadalmi, szociális, kreatív és egyéb párhuzamaként az egész zenekaros históriát, a probálkozásokat és kalandozásokat is szerettem volna ezzel együtt megeleveníteni. Így jött létre ez a Nem élhetek Milošević nélkül című kis kötet, amely egyrészt a Tudósok zenekar tevékenységét, huszonöt év kalandozását, belső, leginkább személyes történetét is elmondja, másrészt háttérként (vagy előtérként) rávilágít tevékenységünk kontextusaira, elmondja az egész korszak történetiségét.

F. J. J.: Még csak egyet kérdeznék. Az este folyamán felmutattál néhány kötetet, és itt van a közönség soraiban a feleséged is. A nejed hogyan járult hozzá ezeknek a köteteknek a megalkotásához?

drM.: Csilla – aki a nejem, a feleségem, és a szerelmem – tervezte ezeket a köteteket. Neki köszönhetem a borítókat, a könyvek grafikai szerkesztését, valamint a Tudósok CD-k javát is ő tervezte.

F. J. J.: Úgy tűnik, jól működik ez a családi vállalkozás! A Tudósok összedugják a fejüket, és lesz belőle egy kötet, egy CD, vagy sokmillió festmény. A mai esti programunk azzal zárul, hogy te itt most egy fergeteges koncertet adsz nekünk.

drM.: Tényleg? Én erről eddig nem értesültem.

F. J. J.: Itt már nem vállalom a névcserét!

drM.: Előtte annyit még hozzátennék, hogy Csilla, aki a nejem, és a feleségem és a szerelmem, azért is tud nagyon jó borítókat készíteni, mert ismeri behatóan és mélyrehatóan azt a világot, ahonnan ezek a szerencsétlen szövegek és hangjegyek jönnek és származnak, és azt is tudja, hova tartanak. A nagyszerű esztétikai megoldások mellett tehát át kell élni azt a tragédiát, azt a mély nehézséget is, hogy velem együtt kell élni, hogy ezeket a dolgokat meg kell élni mellettem, és beszélni kell róluk.

Végezetül szeretném megköszönni ezt a lehetőséget, hogy életemben először Zentán lehetek, s hogy ugyancsak először részt vehetek a zEtna irodalmi fesztiválján. Szeretnélek benneteket meghívni egy irodalmi diszkózásra, ami azt feltételezi, hogy hagyjuk magunkból feltörni az ördögöt, és tényleg úgy fogunk itt diszkózni, mintha a Boney M érkezett volna a Negotinska Krajinába. Bocsássátok meg azt, hogy csak én állok majd rendelkezésetekre, egyrészt Janika Balázst nem lehet már feltámasztani, másrészt a körülményekhez képest most én vagyok Duran Duran, úgyhogy ezzel kell beérni. Megpróbálok nektek a vajdasági anyanyelvemen szólni, a többi háttérzenét pedig a Tudósok Karaoke Band fogja szolgáltatni. Aki nyitott egy kalandozásra, az táncra perdül, aki nem, az majd a spenótfőzelékből fog csipegetni. De mivel az első szöveg lehet, hogy a spenótfőzelékről szól, ezért érdemes akár még így is maradni. Tudom, hogy a spenótfőzelék erotikus, társadalmi, antropológiai, etikai, metafizikai és más értelemben is vonzóbb lehet, de mondjatok nemet a gonosznak!

A 2014. november 8-án, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóház helyszínén készült beszélgetés hangfelvételét feldolgozta: Mészáros Anikó. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.