Mondjunk el valami lényegtelent is az életről...

Fenyvesi Ottóval Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Vendégünk nemrégiben fontos és kerek évfordulót ünnepelt (60. születésnap – a szerk.), ami alkalmat ad nekünk arra, hogy egy panorámaszerű, expanzív jellegű megközelítésben tárgyaljuk munkásságát: a költészetit, a prózaíróit, a naplóíróit és a képzőművészit. Ám mindezt úgy fogjuk tenni, erre tennék kísérletet, hogy nem elsősorban az életmű jeles darabjaira koncentrálunk, tehát a kötetek sorára, hanem bizonyos helyszínekre, az életutat meghatározó személyekre. Hívószavakként fogok elősorolni ilyen-olyan tételeket, s várom a reakciókat, reflexiókat. Elsőként egy olyan összefüggésről beszélnék, amit kevésszer firtattak eddig. Ez a rokonsági leszármazás, tehát a Balassa-ági nyúlvány, ami esetedben elég komoly összeköttetést jelent Balassi Bálinttal. Mikor eszméltél rá ténylegesen, poétikai értelemben, hogy ez az örökség fontos lehet számodra?

Fenyvesi Ottó: Nem tudom. Bozsik nincs itt? Akkor beszélhetek. Arról van szó, hogy itt, a Vajdaságban évtizedek óta terjed – én a szüleimtől hallottam legelőször erről –, hogy a Balassi családban valamikor 1200 környékén megjelenik egy Dettre nevezetű valaki, királyi nemtudommicsoda, akitől az én anyámig húzódik ez a vonal. A családi legendárium is beszélt róla sokszor, de hát olyan idők voltak, hogy ez nem is igazán volt aktuális, meg ezen inkább nevetett az ember, s nem olyan volt a kontextus, hogy ezt komolyan vegye bárki. A történet ott kezdődik, hogy valamikor az 1700-as években feltűnt egy fekete bárány a Balassa családban. Egy József nevezetű illető, aki nem igazán jól nősült, tehát nem hozzá való hölgyet választott, a család pedig kilökte, s ő eljött ide, a törököktől visszahódított területre juhásznak, szabad embernek. Családot alapított, majd ez a család szerteágazott. Valamikor 2004-ben a Bácsország című honismereti szemlének egy Balassa Rudolf nevezetű ember kutatta fel ezt. Hozzánk, anyámékhoz is eljött. Ebben a Bácsország-számban látható a Balassák családfája is 1200-tól egészen a mai napig, azzal, hogy a magyarországi Balassa-ág kiveszett. Ugye, Balassa Bálintnak született egy fia, de őneki már nem maradt utódja. Voltak azonban virulens ágai is a Balassa családnak, mint ezé a Józsefé, aki nem tisztelte a hagyományokat, rangot stb., és egy egyszerű hölgybe lett szerelmes, akivel elszökött, és ez az ág szintén követhető ezen a családfán egészen ezerhétszázhuszonnemtomhánytól. Akkor folyt a Mária Terézia általi betelepítés itt, a Duna-Tisza közén, és akkor került ide ő is, meg mindenféle más családok is. Az egészről úgy értesültem, hogy a Szegeden élő unokaöcsém felhívott, rögtön vegyem meg ezt a folyóiratot, merthogy benne van a családfa, s a mi családunk is ott van, anyám és a három testvérének a neve, és apám neve zárójelben, Fenyvesi Mihályként beírva, ami onnan már nem folytatódik. Ez a Balassa-ág, amelyhez én anyám révén tartozom, Csantavéren élt, és később húzódott egy kicsit lejjebb, Moholgunarasra. Anyám halálával megszűnt ez az ág. Bozsik nem jött vissza. Akkor azt elmondom, hogyan értesítették ezt a csantavéri családot...

V.Z.: Visszajött egyébként.

F.O.: Hol van?

V.Z.: Ott.

F.O.: Bozsik is hallott ezekről a mesékről, és mindig nevetett rajtuk. Szóval szóltak a Balassáknak, hogy valami örökség ütné a markukat, és hogy Csantavérről kerekedjenek föl, és menjenek Balassagyarmat fölé. Ott van Kékkő vára, Modrý Kameň, most úgy hívják. Én nemrégen voltam ott, pár évvel ezelőtt. Meghívtak Balassagyarmatra, és elmentem oda is. Meghalt a Balassa báró vagy gróf vagy kicsoda, és akkor a délvidéki Balassák lettek az örökösei. Szegények valahogy összekaparták a pénzt Csantavéren, fölmentek, és miután felmérték az örökséget, azt mondták, hogy nekünk ez a törmelék, ezek a kövek nem kellenek. Inkább megyünk vissza Bácskába, a mi zsíros földünkre. Hát ennyit a Balassi-kapcsolatról... ami inkább Balassa, ugye. Nem tudom, hol siklott ki ez a név, merthogy nemrégen az esztergomi múzeumban jártam, és ott nagyon kikelt a helyi muzeológus azok ellen, akik „balassi bálintoznak”. Merthogy igazából a Balassa Bálint a helyes, és ott, Esztergomban is így hívják a múzeumot. Ő, ugye, ott halt meg, ostromban, negyvenévesen.

V.Z.: A híres festményen, amit nyilván sokan ismernek, a művészet apostolát és a harcnak, a viaskodásnak, a vitézségnek (Arte et marte) krisztusi korú figuráját látjuk. A lazasághoz, a bőrdzsekis anarcho-tendenciákhoz ez mindenképpen hozzátartozik előképül. Igaz, lovagolni nem kell hozzá ma már, kardozni se, bár a verses hadba lépés vagy a műfajokkal való játékos csatározás azért mégiscsak idetartozik. Félre a tréfát! Mennék tovább a helyszínek között. Mivel elhangzott Moholgunaras neve, ezért ez a következő állomásunk.

F.O.: A feleségem úgy szokta mondani, hogy a Topolya–Zenta–Ada-háromszögben van egy Bermuda-háromszög itt, Vajdaságban. Ebbe tartozik Gunaras, Kavilló, és még néhány település. Kavillóban is született egypár eléggé link, majdnem olyan alak, mint én. Akik lehet, többre vitték, mint én: Lajkó Félix, Soltis Lajos vagy Kovács Frigyes. Tehát elég sokan vagyunk, akik ott születtünk. Mi nagyon sokáig nem láttunk hegyeket. Ami eléggé furcsa látásmódot idéz elő az embernél. Valamikor hét-nyolc éves koromban apám vett egy rossz, régi autót, beültette a családot, és elindultunk Újvidékre, hogy majd megnézzük a Fruška Gorát, merthogy hát az ott valami. Egész úton lestük, lestem, leste anyám is, hogy mikor jönnek már a hegyek, amelyek fantasztikus helyként lebegtek előttem. Talán ezért is kerültem egy olyan részére Magyarországnak, a Bakonyba, Veszprémbe, ahol hegy is van, és nem messze a Balaton is, a tenger. Ezek, a hegyek és a tenger számomra nagyon fontos élmények voltak. Onnan kiindulva, hogy mi azért a kukorica- és búzaföldek tengerében éltünk, s akkor még nagy kenderföldek is voltak Gunaras és Kishegyes között. Kisvonat is közlekedett, kis vagonokat húzott maga után. Tele volt cukorrépával, kenderrel, mindenféle terméssel. Egy barátommal, aki már jó ideje Londonban él, most délután, ahogy jöttünk Veszprémből, egész idő alatt, négy-öt órán át beszélgettünk. Meg utaztunk át ezen a vidéken... Akasztó, Kiskőrös, Soltvadkert, Kiskunhalas. Milyen kietlen ez a táj! Van, ahol szőlővel próbálkoznak, például, ugye, Soltvadkert környékén, de hogy mennyire szikes az a talaj! És Szabadka alatt valahol megkezdődik ez a humuszos, igazi, nagy, bácskai gazdagság, amiről többen is írtak: Kosztolányi stb. Most is láttuk, milyen gazdag ez a Bácska, ami egykor Magyarország éléskamrája is volt. A későbbiekben pedig Jugoszláviáé, szinte az egész jugoszláv térség innen kapta az élelmiszert, és talán még ma is így van ez, nyilván Szerbia is sokat profitál belőle...

V.Z.: Topolya és Újvidék.

F.O.: Topolya elsősorban a fiatalságom volt, vagyis hát a kamaszkorom. A gyerekkorom Gunarason telt a Balassa nagyszülőknél. Hiszen a mi családunkban nagy ellentét volt a Fenyvesiek és a Balassák között, merthogy a Fenyvesiek elég gazdagok voltak, módos parasztok, és Fenyvesi nagyapám nagyon megharagudott apámra, amikor elkezdett udvarolni anyámnak, nem is engedte, hogy összekerüljenek. Apám ezért megszöktette anyámat.

V.Z.: A lányszöktetés kifejezetten balassis akció és gesztus.

F.O.: Hát, az Fenyvesi-féle volt.

V.Z.: Értem, és a mama oldaláról?

F.O.: Nem. Anyám nem olyan. Anyám nagyon visszafogott volt.

V.Z.: Akkor marad a szökni vágyás…

F.O.: Apám, az nagy kalandor volt. Ő mindig világot szeretett volna látni, meg elmenni, meg otthagyni mindent. Ő máshol akart élni. Vagyis máshol is élt: Nyugat-Németországban dolgozott, Frankfurtban. Azt akarta, mi is odamenjünk, tehát hogy ezt itt hagyjuk a francba. Ő a kommunistáknak nem dolgozik. Iparos volt, kovácsmester. Amikor Topolyára kerültünk, akkor apám egy likai szerb kovácsmesterrel lett partner. Én ott, ebben a kovácsműhelyben nőttem picit föl. A kalapácsok, a fújtatók között...

V.Z.: Hallottad sírni a vasat, ugye?

F.O.: Igen. Az is volt. Meg hát ez a Mirko nevezetű fickó, akivel apám összeállt. Ez akkor, a hatvanas években szenzáció volt, hogy egy magyar és egy szerb összeáll, barátkozik, meg még közös vállalkozást is indít. Én is számtalanszor láttam őket, ahogy szombatonként, akkor volt, ugye, a heti bevétel elosztása, kirakták a pénzt a zsebükből, hogy ez volt, az volt. Mirko, ezt vettem, azt vettem. És akkor szétosztották a hasznot. De aztán elromlott ez is. Apámban megmozdult valami, hogy ő inkább külföldön szeretné folytatni az életét. De anyám meg ragaszkodott Bácskához, nem akart elmenni, s mi itt maradtunk a húgommal, anyámmal, végül apám is visszajárt, tehát nem volt szakadás. Topolyán jártam gimnáziumba, ott kezdtem eszmélkedni. Az Új Symposionnak Tóth Ferenc volt a lektora. Néprajzos, nyelvész, kutató. Negyvenéves korában sajnos szörnyethalt egy szerencsétlenségben. Ő volt a magyartanárunk. Aztán Csernik Attila szintén ott dolgozott. Aki egy avantgárd művész, a Bosch+Bosch csoport tagja lett később. Ő is avantgárd szellemre nevelt bennünket. Ami még tetézte a dolgot: létezett egy önképzőköri csoportosulásunk is, Auróra volt a neve.

V.Z.: Ez a mai napon különösen jól hangzik.

F.O.: Igen. Auróra cirkáló stb. Tóth Ferenc, mivel tagja volt a Symposion-körnek, minden hónapban, minden második héten hozott valakit. Tehát hol Tolnai Ottó, hol Végel László, hol Gion Nándor, hol Bosnyák István vagy Bányai János tűnt föl Topolyán. Mi mind ott ültünk a könyvtárban. Az volt a Tóth Feri mézesmadzagja, ezzel etetett meg bennünket, hogy a Tolnaiék, ugye, mindig hoztak könyveket. Jó kis beszélgetések folytan, amiből valami úgy ahogy elért hozzánk, tizenvalahány éves fiatalokhoz, de a lényeg az volt, hogy aki bejött erre az irodalmi estre, az kapott egy tombolajegyet. Azt őrizgettük a zsebeinkben egész este, és a végén kisorsolták az ajándékba hozott Symposion-könyveket.

V.Z.: Nyertél?

F.O.: Egypárat igen. Azért nem voltunk olyan nagyon sokan ezeken az esteken. De mindig összejött azért úgy harminc ember. Volt, amikor nagyobb volt az érdeklődés, például egy Ladik Katalin-esten. Ladik Katalin még fiatal volt, énekelt, meg mindenféle vetkőzős performanszai voltak, ráadásul kirakták a Kati meztelen képeit is a mozi hirdetőtáblájára. A színházban hirdették meg ezt az előadást, s annyian eljöttek, hogy megtelt a négyszáz férőhelyes nagyterem. Ugye, oda járt a szabadkai színház mindenféle népszínművel, Albert Jánossal, Hekk Paulával stb., a hatvanas évek népszerű színészeivel. Zsindelyezik a kaszárnya tetejét, meg ilyen előadások mentek ott, és állandóan csurig volt. Mert hát akkor még nem volt televízió, meg filmek is alig. Amikor Jancsó filmje, a Szegénylegények bemutatója volt Topolyán, szintén megtelt a mozi. Sőt még egyszer le kellett vetíteni a filmet, akkora volt az érdeklődés. A Ladik Kati-estre visszatérve: hát abból a négyszáz érdeklődőből háromszázkilencven férfi volt. Beültek az emberek, és vártak. De nemcsak magyarok, hanem szerbek is eljöttek, akik nem is értették, hogy mit is mond Kati. Ők azt várták, hogy majd vetkőzni kezd Kati. De a Kati nem akart levetkőzni, hanem csak szavalta a verseit, és egyre türelmetlenebb lett a közönség. A végén már ilyen bekiabálások hallatszottak, hogy: „'Ajde, skidaj se već!” Tehát hagyd már ezt a költészetet, művészetet! Ebből elég volt ennyi, most már vetkőzzél!

V.Z.: Dobd le a cuccot!

F.O.: Ez volt Topolya. És persze sok minden más is. Ennek az Auróra önképzőkör, a Tóth Ferenc-i örökség hatására alakítottunk mi is helyi csoportot. Szerveztünk irodalmi esteket, filmvetítéseket, építészeti előadásokat... – ahogy a hetvenes években egy valamirevaló fiatal értelmiségi elképzelte az életet, azt, hogy miről érdemes gondolkozni, mi az a tematika, ami előbbre visz bennünket.

V.Z.: Ez egész jól ki tudott bontakozni azokban a képzőművészeti írásokban, amelyeket Sziveri Jánossal karöltve az Új Symposion hasábjain jelentettetek meg. Nyilván ez az indíttatás kellőképpen erős alapot adott neked.

F.O.: Igen. Hát, én igazából nem akartam irodalmár lenni. Én nagyon sokáig ellenálltam ennek. Inkább a képzőművészet iránt érdeklődtem. A becsei Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, ami, ugye, tradicionális, negyven-ötven éve megy már itt a Vajdaságban, azon is képzőművészettel jelentkeztem először. Irodalommal csak nagyon későn, huszonvalahány éves koromban kezdtem el foglalkozni komolyabban. Valójában filmrendező szerettem volna lenni. De Jugoszláviában abban az időben nem lehetett csak úgy filmrendezővé lenni. Meg nem is volt iskola se a közelben, hanem el kellett mennem Zágrábba, ott próbálkoztam fölvételt nyerni a Filmművészeti Akadémiára, ahol '74-ben bekerültem ugyan a szűkebb keretbe, de végül nem vettek fel.

V.Z.: Van is az első kötetedben egy fontos szöveg, amely a Zágráb '74 címet viseli.

F.O.: Igen. Azt ott írtam. Azoknak az élményeknek a hatására. Tehát először is volt egy nagy előkészület, majd felvételi. Először írásbeli, aztán szóbeli. Öten kerültünk be ebbe a szűkebb körbe, de aztán csak hármat vettek fel, s engem, noha én akkor még elég gyöngén beszéltem szerbül, most se nagyon jól. Vagyis hát szerbhorvátul kellett akkor beszélni. Most viszont már szerbül is kell beszélni, meg horvátul is. Egészen más. Úgyhogy nekem akadt egy ilyen kis kitérőm Zágráb felé, ahogyan például Tolnainak is volt egy menekülése el innen, a Vajdaságból, és Zágráb valahogy egészen más közeg volt. Egyrészt, ugye, a Monarchia hatása, kulturális hatása, kulturális befolyása ott jobban érvényesült. Belgrád inkább egy laza, franciás befolyás alatt volt. Zágráb a német módszerességet követte, s ott, akár Szlovéniában, a tudományosság is valahogy egészen más irányt vett.

V.Z.: Ljubljana lenne a következő állomásunk.

F.O.: Jó. Igen, ott is voltam. Hát, Ljubljanába is elkerültem ösztöndíjasként, mégpedig úgy, hogy szlovénról is próbáltam fordítani, s a szlovén íróbarátok elintézték nekem, hogy akkor menjek oda, Ljubljanába. Ez '82-ben volt, néhány hónapig ott voltam. Éppen akkor született a fiunk, és a feleségem is jött. Az nagyon szép periódusunk volt, mert akkor voltunk a leggazdagabbak. Amikor ezt a szlovén ösztöndíjat havonta megkaptam, akkor abból vettem mindenféle technikai berendezéseket, televíziót stb. Akkor virult föl egy kicsit a családi életünk.

V.Z.: A szellemi impulzusok szempontjából láttál-e különbséget a hetvenes évek Zágrábja és a nyolcvanas évek szlovén világa között?

F.O.: Én igazából ezt egyben láttam. Nem igazán próbáltam elkülöníteni a dolgokat egymástól, hogy most ez szlovén, ez horvát, ez szarajevói, bosnyák vagy belgrádi. Hanem, ahogyan az előbb Slobodan is mondta (Slobodan Tišma – a szerk.), akkor még valahogy együtt voltak a dolgok. Akkor még ezt a díjat, amiről ő is beszélt, nemcsak zenészek kapták, hanem írók is, mindenféle más művészeti ágban is kiosztották. Ez egy nagyon jelentős díjnak számított, ezt zágrábiak adták. A jugoszláv területen ezek a produkciók valahogy összeadódtak, tehát egy Laibach, vagy egy Atomsko Sklonište, vagy egy Bijelo Dugme, Újvidéken a Luna, vagy a La Strada zenekar, aminek Slobodan volt a tagja. Tehát ők jelentették a zenei csúcsokat. De ugyanez volt az irodalomban is, a képzőművészetben is. Nem volt elkülönülés igazából. Ez valamikor csak a nyolcvanas években kezdődött, amikor nagyon meglazultak ezek a kapcsolatok, és szétrobbant szinte ez a térség. De azért, azt hiszem, hogy a kvalitásos, jó írók, jó művészek, jó zenészek, azok azért továbbra is megmaradtak, és megmaradtak a kapcsolatok közöttük. A művészi produkció, az azért ezeket az embereket összehozza ma is.

V.Z.: Mivel a szétrobbanásnak, a szétesésnek a tapasztalatáról beszéltél, egy kicsit ugorjunk az időben. Egyre távolabbra tevődtek át a magad utazásai: Hollandiába, Amerikába.

F.O.: Hát, igen. Az én kedvenc helyem Hollandia volt. Mindig is oda próbáltam eljutni. Ugye apám kint élt Frankfurtban, és nyáron általában kimentem hozzá autóstoppal, és akkor onnan Kalapáti Ferivel egyszer egy nagyon nagy túrát tettünk. Elmentünk egész Londonig. De Londonban hideg volt, meg elkezdett esni az eső harmadik nap, és aztán egész nap esett. A Hyde Parkban aludtunk, ugye. Mindig elhelyeztük a csomagunkat a Victoria Station, a vasútállomás csomagmegőrzőjében. Kivettük a hálózsákot, s mielőtt bezárták a Hyde Parkot, olyan tíz-tizenegy óra felé, befeküdtünk valami bokorba, ott vártuk, hogy bezárjanak bennünket. Nyugodtan aludtunk a Hyde Parkban, nem mehettünk ki, de nem is jöhetett be senki. Egyedül, ha valaki ugyanúgy be lett zárva, mint mi. De ez nem igazán tetszett, hanem inkább elmentünk Párizsba, aztán Amszterdamba. Ott valahogy olyan egészen más élet volt. Amikor innen '91 novemberében elmentem, azt terveztem, hogy majd Hollandiába fogok menni, ott fogok valami egzisztenciát teremteni a családomnak stb. De aztán valami kanyar miatt mégsem így történt. Péntek Imre, a Kilencek egyik költője beleköpött a levesembe. Azt mondta, gyere vissza, kapsz munkát. És akkor visszajöttem Veszprémbe, s ott vagyok még mindig. Apámnak volt a megszállottsága, hogy Németország! Meg mindig Amerikáról beszélt, áradozott. Ez valami utópia a családban, hogy majd elmegyünk Amerikába, és ott milyen jó lesz. Én voltam Amerikában a kilencvenes években, de hát olyan, azt nem mondom, hogy kulturális sokk ért, de annyira más az amerikai társadalom, meg az egész viszonyulás az élethez, meg egymáshoz, hogy nekem nagyon nem jött be. Írtam is egy Amerikai improvizációk című versciklust, ilyen kis darabokból, ami meg is jelent szerbül is, angolul is, németül is, franciául is. De valószínűleg azért tetszett meg a különböző fordítóknak is, mert valami kritikai éllel viszonyultam ezekhez az amerikai ügyekhez, nem igazán akartam elfogadni azt a szemléletet, ami ott van. Ugye, ez egy nagyon felszínes világ, s minden arról szól, hogy pénz legyen, pénz legyen. Volt egy barátom, Mózsi Ferenc, ő nagyon sok magyar írót, zenészt kivitt Amerikába.

V.Z.: Maga is költő.

F.O.: Igen. Költő volt. Meghalt szegény. Chicagóban élt. Jugoszlávián keresztül menekült. Valahogy átjutott Budapestről a Vajdaságba, és akkor lement Koperba. Van egy tengerbe kiugró félsziget, rajta a hegy egyik oldalán található Koper, a másik oldalán pedig Trieszt. És a Feri úgy menekült át, hogy beúszott, merthogy ő hosszútávúszó volt, olyan ifjúsági úszóbajnok-féle. Beúszott, és megpróbálta megkerülni ezt a félszigetet, hogy majd Triesztben meg kiúszik. Persze úszott, úszott, beesteledett, és már nem tudott tájékozódni, és valahol, a végső kimerülés határán vették észre az olasz halászok, kihúzták a tengerből, így maradt életben. Ő nagyon jólelkű ember volt, mondom, nagyon sokunkat kivitt Amerikába. Többek között engem is egyszer. A Hobóval voltunk együtt, koncertkörutat szervezett nekünk, és én fölolvastam ott egy-két dolgot, valójában Hobo meg előadta a József Attila műsorát. Asszem a József Attilát, mert arra voltak leginkább vevők az amerikai magyarok. De a Hobónak szervezett koncertet is egy színházban. Kibérelt a Feri – jótét lélek volt – egy kisebb színházat, kétszáz-háromszáz férőhelyes, meg felfogadott három zenészt is, egy dobost, egy gitárost, meg egy basszusgitárost. Ezeknek odaadta a Hobo Blues Band lemezeit, hogy akkor itt van, ez a fickó majd jön ide, és énekelni fog, ti meg kísérjétek. Mert, ugye, a zenekart kihozni túl drága lett volna neki. Erre föl ezek a néger meg fehér gyerekek betanulták hárman a Hobo-nótákat, hallásból mindjárt tudták játszani. Megérkezett a Hobo – ezt a Feri mesélte –, és elkezdenék a próbát. Akkor melyiket játsszuk? „Ezt” – mondják az amerikaiak. A Hobo erre azt mondja: „De az nem az én számom, az a Deák Bill Gyuláé!” Merthogy azt ő nem tudja elénekelni. Jó, akkor a következőt. Hát, az megint egy Deák Bill Gyula. Úgyhogy valójában csak a Deák Bill Gyulákat gyakorolták be, mert az tetszett nekik. Elég furcsa helyzet alakult ki.

V.Z.: Kultúrák közötti cikázás. Történelmi időtávlatok. Kortárs horizontok közötti átjárások. Kultúraváltások. Ezek a paraméterek a művészeti munkásságodat és a szépírói munkásságodat egyaránt befolyásolják. Ha ezt az előző anekdotikus részletet veszem alapul, tehát hogy a Hobo-nóták voltaképpen Deák Bill-nóták, akkor a te fordítási gyakorlatodba átpörgetve vagy átplántálva ezt, hasonló érdekességeket vehetünk szemügyre. Ha a munkásságod alakulását figyeli valaki, akkor kezdettől fogva feltűnhetett neki, hogy nagyon jó szerzők kiemelkedő minőségű szövegeit fordítod évtizedek óta. Ennek kötetszerű megnyilatkozása nemrégiben egy olyan könyvkiadvány volt, amelyiknek a kétharmad része a Lingua Illyrica – Elveszett jelentés alcímmel reprezentatív válogatást tartalmaz. De a Halott vajdaságiakat olvasva első része is tulajdonképpen egy ilyenfajta metódusnak tudható be. A halálok alapján szerveződik – így mondanám – a kötet rendje, tehát Bori Imrétől, mondjuk, Juhász Erzsébetig, azt a látszatot keltve, hogy a költemények sora valamiféle emlékezés, kulturális mementó alapján rendeződött össze. A kritika talán még nem is vette észre, hogy itt nem a lezáró jellegű, nem a lekerekítő, kitekintő típusú megnyilatkozásmód az elsődleges, hanem a feltárás aktusa. Olyanfajta láttatása egy kulturális mezőnek és mezőnynek, amely eddig sok tekintetben kívül rekedt az ismertségen. Lehet, hogy Juhász Erzsébet művét, Bori Imre munkásságát ismerik, ám föltűnnek olyan alkotók, akiknek a nevét lehetséges, hogy éppen a te tolmácsolásodban olvassa először az érdeklődő közönség. Mi volt az alapja ennek a gesztusnak, a válogatásnak? Meghatároztál egy alapvető esztétikai mércét, így döntöttél a bekerülés vagy a kihagyás mellett?

F.O.: Igazából esztétikai mérce nem nagyon befolyásolt. Inkább valami sorsszerű dolog, ami megérintett engem az életükben, vagy valamilyen kis szilánk az életművükben, amit találtam, és egy jó mondat, vagy egy jó szó is elég volt ahhoz, hogy kiemeljem őket ebből a lélekvesztőből, vagy valamiféle feneketlen zsákból, amibe mindannyian majd valamikor bele fogunk hullani. Hogy egyszerűen „revitalizáljam” ezt a tömeget, valamiféle erőt, valamiféle dinamikát, valami életet lökjek bele ebbe a sok-sok „eltékozolt”, vagy nem tudom, milyen életbe. Csáth Gézával indítom a Halott vajdaságiakat . Azzal a momentummal, amikor Csáth Géza már az őrület határán volt, megölte a feleségét stb., bolondok házába zárják, amikor Szabadka fölé megérkeznek a szerb csapatok, és lezárják a határt, ő pedig Szabadkán reked. Öntudatára ébredt, hogy hát, itt valami történt, valami új helyzet van, és az első reakciója az volt, hogy át akar jutni Magyarországra, mert ott élte az életét, Budapesten, a fürdőkben stb., ott praktizált. Valami más fog itt kialakulni, más kontextus, ezt érezte meg talán. Ez reflexszerű. Mint többünknek is az életében. A szökés. Hova szökjünk? Mi elől szökjünk? Miért szökjünk? Mi legyen velünk? Hol éljük le az életünket? Itt vagy máshol? Magyarországon vagy Hollandiában? Amerikába vagy hova vessen bennünket az élet? Vagy éppen Zágrábba, vagy nem tudom. Ő is megpróbál szökni, de, ugye, eljut a határra, és ott letartóztatják, elfogják a katonák, a szerb katonák, akik lezárták a határt, és nem tud átjutni. És nem is tudja elmondani, hogy ő át akar menni, meg nem is engedik. Bezárják egy lyukba, egy helyiségbe, és ott beszed valami pirulát, és meghal. Földobják egy szekérre, egy szénaszállító szekérre, és visszahozzák Szabadkára, és ott valahol belökik egy sírba. Tehát ennyi volt. Ez egy ilyen momentum. Ez elég erős ahhoz, hogy erről beszéljünk. Hogy egyáltalán miről szólt itt a mi életünk. Egyrészt, ugye, mint nemzeti entitás, de ugyanakkor, hát kikkel éltünk itt körülvéve? Milyen kapcsolatokat tudtunk kialakítani a körülöttünk élő, másféle nemzetiségű emberekkel? Számomra ezek nagyon fontos kérdések voltak, és talán ez az oka, hogy búvópatak-szerűen, harminc éve vagy több is talán, hogy művelem ezt a műfajt, hogyha megtalálok valami számomra tetsző szöveget, akkor azt valamiféleképpen lefordítom, vagy ellopom a szerzőktől, és csinálok belőle saját kis művet. Hát, ilyen dolgokat is produkált az élet. Számomra ezek inspiráló kapcsolatok voltak a délszláv irodalommal. Nemcsak a formát tanultam meg ebből. Elsősorban, ugye, a délszláv irodalmi formakultúra, az egészen más, inkább a szabadvers felé hajlik a szerb is, a horvát is, és a szlovén, Šalamunék munkái. Tehát ők mind szabadabban fejezik ki magukat. Ahogy Slobodan (Tišma – a szerk.) is mesélte, nem annyira a formakultusz és a csingi-bingi a fontos, meg az ilyen-olyan formabravúrok, hanem az, hogy valami lényegtelent is elmondhassunk az életről, ne mindig csak a lényegeset. Valami egészen kis részletet, egy kis megfigyelést, egy kis kommentárt. Az első kötetben elég sok a két világháború közötti személy. Már megírtam a Moholy-Nagy Lászlót is, Szentelekyt még nem, de Szirmait is nemrégen közöltem. Szirmai is központi figurája volt a vajdasági magyar irodalomnak, hiszen a Kalangyát ő vette át Szentelekytől, és Szenteleky eléggé laza szerkesztő volt, tehát nem igazán szűrte meg a bejövő dolgokat, sok amatőrt is beengedett. De Szirmai sokkal határozottabb és keményebb kritikus volt, úgyhogy ő jobban megszűrte a bejövő dolgokat. Valahol, azt hiszem, a Szirmaival kezdődött el egyfajta igényesség, aztán pedig megint törés lesz, mert a második világháború után kicsit szocrealista irányba ment el a vajdasági irodalom, de a Híd-nemzedék az ötvenes évek végén, a „hidasok”, Boriék, valamint az Új Symposion, Tolnaiék a hatvanas években egész más irányt adtak ennek az irodalomnak.

V.Z.: Úgy fogalmaztál, hogy egy-egy mondat, valami momentum, és ennek a kiemelése. Ez a lehetőség a kötet egyik kritikusát arra ösztönözte, hogy versportréknak tekintse, vagy versportréknak nevezze ezeket a szövegalkotásokat. Viszont nagyon érdekes, hogy hiába csak egy mondatról van szó adott esetben, netalán egy kis részletről, mégis olyanok ezek a szövegegységek, mintha az adott szerző egész munkásságának az esszenciáját adnák. Csépe Imrétől Laták Istvánon át sorolhatnám azokat, akiknek a poétai mivolta egészen más megvilágítást kap ennek a kötetnek a fényében. Ugyanez a helyzet a déli szláv kultúrákból kicsemegézett alkotókkal. Ugyanakkor a szituáció kicsit más, hiszen általában élő, kortárs szerzőket látunk a kötetben. A Halott vajdaságiakat olvasvában ráadásul olyan szerző is szerepel, akiről azt sem tudjuk, miként zárult az élete. Annyira kevés adat maradt fenn róla, hogy biztonsággal semmit sem állíthatunk.

F.O.: Igen. Kázmér Ernő szegény szlovákiai magyar volt, Erdélyen keresztül, azt hiszem, idekerült a Vajdaságba. Valójában itt teljesítette ki a Kalangyában és a vajdasági folyóiratokban az életművét. Ezt össze is gyűjtötték, és megjelent egy Kázmér Ernő-monográfia is. Másutt sehol nem tartják nyilván őt, egyedül ezen a helyen, amelyet viszont megtagadott. Azt mondta, ez egy semmi, ez a vajdasági magyar irodalom, ez nem kell, ez egy nulla. Közben meg máshol, az égvilágon sehol nem tartják nyilván, Felvidéken, Erdélyben azt sem tudják, kicsoda. Magyarországról nem is beszélve.

V.Z.: Visszatérve a Lingua Illyrica vonatkozásaira, ott a kötetbeli versek rendje nagyon erős kifutással egy teljes Jugoszlávia-értelmezésbe, vagy egy ex-jugoszláv, posztjugoszláv szituációelemzésbe torkollik, és ez az Elveszett jelentés címet egészen különlegessé varázsolja. Fontos lenne még, hogyha az utolsó akkordunk a prózával lenne kapcsolatos. Két helyen is találunk olyan szövegbázist, ami a prózaíró Fenyvesi Ottót mutatja, illetőleg rendelkezésre áll a naplóírói tevékenységnek a dokumentuma, továbbá néhány interjúrészletben elejtett megjegyzésed vonatkozik még egy regénytervre, ami aztán nem valósult meg. Mi a helyzet ezekkel a törekvésekkel?

F.O.: Állandóan újabbnál újabb dolgok jönnek. Újabbnál újabb ötletek. Épp tegnap volt nálam Tolnai Ottó, és beszélgettünk róla, hogy ő most nagyon kis, jelentéktelen magyar településekről ír. Például, hogy olvastam-e a Tapolcáról szóló dolgait, merthogy én Tapolcán három évig dolgoztam, és hogy ő beleszeretett ebbe a kis Tapolcába, és, ugye, ott élnek a Balaton-felvidéken különböző író-, képzőművész-barátai, Jovánovics György stb. Meglátogatta őket és bement Tapolcára, s azt mondja, ez lenyűgöző, és hogy én mit láttam benne, aki három évig ott éltem, meg ott dolgoztam a kilencvenes évek legelején. Azt állapítottuk meg, hogy most éppen én is egy ilyen szociográfiai vonalat kezdtem el egész véletlenül követni. Van egy település itt, nem messze, Gunaras mellett, Brazília. Így hívják, azt hiszem, hivatalosan is. Ennek az a története, hogy az emberek valamikor a századelőn el akartak menni Brazíliába. Az egy nagy kivándorlási hullám volt, és amikor megtudta a földesúr napszámosai szándékát, akkor fogta, és szétosztotta nekik ezt a területet, amit ma Brazíliának neveznek itt, Gunaras és Mileševo között. Annak idején Fenyvesi nagyapámnak arra volt egy darab földje, és emlékszem rá, hogyan mentünk oda szekéren. Ő talán két mondatot mondott a legalább két órás út alatt. Meg nagyon beteg voltam gyerekkoromban, és Gunarasban nem volt orvos. Ugye, annak idején, gyerekkorunkban, nem igazán kaptunk védőoltást. A gyerekek legnagyobb ellensége a torokgyík volt. Én átnéztem Mohol a 18–19. századi születési anyakönyveit, és azokból az derült ki, minden második gyerek torokgyíkban halt meg. Én is valamilyen torokgyíkos-féle voltam, és arra emlékszem, hogy apám félkábán biciklin visz Gunarasból Mileševóba. Ezeket a dolgokat is szeretném megírni valamilyen formában. Éppen most kezdtem bele ezekbe a kis semmiségekbe. Általában, amikor hazajövök, akkor Topolya és Ada között ingázom, mivel a feleségem adai. Mindig úgy szoktam járni Topolya és Ada között, hogy keresztülvágok ezen a tanyavilágon. A Gunaras–Mileševo–Njegoševo–Svetićevo–Pobeda–Kavilló–Kevi–Utrine stb. útvonalon jövök, néha bemegyek a régi Völgypartra is, ami valamikor a bácskai parasztság központja volt, és ott tartották a legnagyobb vásárt. Ezt már nagyon kevesen tudják. Rengeteg dolog történt, ami közben mind feledésbe merült.

V.Z.: Most, hogy meghallottuk, nem merülnek feledésbe.

F.O.: Azért valamiféle artikulált formában is rögzíteni kéne.

V.Z.: Ebben reménykedünk mindannyian. Ami azért is fontos, mert akkor a német, a francia, a szerb, a horvát, az angol, és akármilyen fordítások mellett portugálra is átültethetik, hogy a brazilok megtudjanak valamit kelet-közép-európai gyökereikről.

F.O.: A honlapomat, érdekes, hogy a magyar és a szerb látogatók után a brazilok nézik meg leggyakrabban.

V.Z.: Ezt mondom. Köszönjük szépen.

A beszéltetés 2014. november 7-én, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóház helyszínén készült. A hangfelvételt feldolgozta: Döme Szabolcs. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.