Semmi. Egyszerű. Teljesen egyszerű dolog

Györe Balázzsal Józsa Márta beszélget

Józsa Márta: A magam részéről úgy gondolom – és nyilván nem először ülök ebben a székben –, hogy amikor meghívok valakit, akkor azok a szempontok vezetnek ebben, hogy egyrészt olyasvalaki legyen, aki itt különösebben nem ismert vagy nem járt még itt, de azt szeretném, hogy járjon még itt, és hogy ismert legyen, másfelől pedig, akivel nekem van kedvem valami miatt beszélgetni. Mert hát nyilván ez is egy szempont. Ezt a kedvet szeretném a közönségnek is közvetíteni. Most Györe Balázzsal ülünk itt. Köszönjük, hogy eljöttél erre a számodra tulajdonképpen ismeretlen terepre. Balázs író, költő. A Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyve tavaly az AEGON Művészeti Díj tízes toplistáján is szerepelt. Nagyon-nagyon régóta van jelen az irodalmi közéletben, és ő az, akinek papírja is van arról, hogy író. Ez a papír, ha jól tudom, egy boríték vagy egy levelezőlap, már nem emlékszek, és Ottlik Gézától kaptad. Őrzöd még?

Györe Balázs: Én is köszönöm a meghívást. Neked is, az ittenieknek is, aki fuvarozott, annak is. Valóban először vagyok itt. Őrzöm a borítékot. Persze a levelet is, a borítékot is őrzöm. Elmondom röviden a történetet, ennek a borítéknak a történetét.

A '70-es években vagyunk, és jónéhányan folyóiratot akarunk alapítani. Ami, ugye, tulajdonképpen hozzátartozna a természetes irodalmi élethez. Persze tudtuk azt is, hogy ezt nem lehet, hiszen nincs rá jogszabály, engedély stb. Ez egy olyan privilégium, amit a párt nem ad meg. De mi kísérleteztünk, megpróbáltuk újra és újra. Ez is egy külön beszélgetés témája lehetne, de ami ide tartozik: hogy folyóiratot alapítsunk, először nem arra gondoltunk, hogy valami hivatalos engedély kell, hanem hogy kéziratra van szükségünk. Tehát kéziratot kell kérni emberektől, kortársainktól, fiataloktól, idősebbektől. És hát természetesen Ottlikhoz is fordultunk kéréssel, Ottliknak is írtunk levelet. Illetve hát én írtam meg ezt a levelet, mert akkor már én valahogy áttételesen kapcsolatba kerültem vele, vagy ő tudott rólam, az egyik versemet Lengyel Péter elküldte neki – szóval ez is egy külön beszélgetés témája lehetne. Erre érkezett a válasz Ottliktól, aki éppen Szigligeten tartózkodott akkor, és úgy volt megcímezve a boríték, egy ilyen rózsaszínű, nem fehér boríték, hogy „Györe Balázs írónak”. Gépelt boríték volt. Jóllehet, nem voltam még író, nagyon messze voltam, hiszen akkor még kötetem se jelent meg. De azóta is nagy becsben van nálam ez a boríték. Na most ehhez tudni kell, hogy régen, annak idején, megint kicsit vissza kell menni az időben, Ottlik is kapott egy ilyen borítékot, méghozzá Karinthy halálakor. Karinthyt ő nagyra tartotta, talán egy párszor találkoztak is a Centrálban, együtt kávéztak, vagy talán beszélgettek is, vagy egyszer megszólította valamelyik mozi előcsarnokában. Amikor a Karinthy meghalt, akkor ő kapott egy olyan gyászjelentést, ami úgy volt címezve, hogy „Ottlik Géza írónak”. De még ő se volt író akkor, hiszen még nagyon távol állt attól, hogy kötete legyen, dehát megelőlegezte ezt valaki neki. Azt hiszem, erre gondolsz, erre a történetre, meg erre a borítékra.

J.M.: Ezek szerint ez egy jó recept. Egyébként hozzájárult ahhoz, hogy gyakorlatilag egy csomó könyvedben előjöjjön Ottlik személye, vagy hogy gyakran hivatkozz rá? Ezt a történetet is nyilván olvastam, és nem hallottam.

Gy.B.: Igen. Szóval az a helyzet, hogy én Ottlikra elég későn bukkantam rá, mármint az Iskola a határon című regényére. Én nem voltam katona, és amikor a kezembe került, lenyűgözött. Attól kezdve én Ottliknak olyan hatása alá kerültem, hogy nem csak minden könyvét, minden írását olvastam el, ugye, tudjuk, hogy nagyon keveset publikált, nagyon könnyű volt az összes műveit, mondjuk, 1973-ban elolvasni, mert az nem volt olyan terjedelmes, meg a cikkeit..., de annyira lenyűgözött, annyira a hatása alá kerültem, hogy az emberrel is szerettem volna megismerkedni. Nem sok ilyen volt az életemben. Nem sok ilyen van. De ő volt az első számú, akivel nekem valamilyen kapcsolatba kellett kerülnöm. Tehát leveleztünk, fölhívhattam telefonon, voltam nála néhányszor, meglátogattam stb., stb. Kapcsolatba kerültünk. Egy-két írásomat elküldtem, sőt felajánlotta, hogy ő mindent átnéz, ezt elhárítottam, hogy belejavít stb. Volt annak idején az a bizonyos Örley Kör, ő ott is alapító tag volt, az Örley hajón nagyobb pénzösszeggel beszállt. Tehát kialakult egy kapcsolat. És engem ez az ember, nem csak mint író, hanem mint ember is lenyűgözött. Egy időben az életemben rendszeresen álmodtam vele. Rendszeresen álmodtam vele, az Ottlikkal, ez a nyolcvanas évek elején volt. Ezeket az álmokat rendszeresen elküldtem neki, ezekre az álmokra ő rendszeresen reagált valahogy, általában telefonnal. Egyszerűen nem tudtam a hatása alól kikerülni, holott ő már, ugye, nagyapai távolságra volt tőlem, érett korban, tehát barátságról igazából nem lehetett szó, de egy atyai kapcsolat... A családomról, a lányom születéséről tudott, tudta, hogy mi van, hogy van, karácsonyozás stb. Tulajdonképpen ez a kapcsolat, az ő hatása, az írásai, ő mint ember – aki nem volt egyébként, a közelebb állók mondják, egy könnyen elviselhető valaki: hadonászott, felfortyant, dühös volt, nem volt könnyen kezelhető –,ez a kapcsolat keresztülvitt, átsegített sok mindenen. Segített élni. Hosszú ideig a Bartók Béla úton laktam, a Bartók Béla 52-ben, ő a régi Fehérvári úton, ahol ő gyerekkorában lakott, a 15.b-ben. Tehát amikor én hazamentem, vagy elmentem otthonról, akkor én mindig elsétáltam az előtt a 15.b előtt. Az egész környékre jellemző volt: Kosztolányi is ott lakott egy ideig, a Karinthy, tehát az egész közeg levegője segített élni. Tulajdonképpen amikor meghalt 1990. október 9-én, akkor, hogy úgy mondjam, én eléggé elmagányosodtam. Úgy éreztem, hogy magamra maradtam, hogy egyszál magam vagyok a világban, tehát nincs egy ember, aki segít, akihez, ha nem is lehet fordulni, de tud rólam, akit föl lehet hívni esetleg, ha baj van. Mikor megkapta a Kossuth-díjat, hozzátette, hogy „nagyon későn”, hát valóban nagyon későn kapta meg. „Mit csináljak ezzel a sok pénzzel?” – mondta. Hát igen, mit csináljon egy öregember a sok pénzzel? Jó, kicserélte a televíziót színesre, annyi volt. Felajánlotta, hogy ad belőle. Elhárítottam. Nem mertem elfogadni, nem mertem tőle semmit kérni. Könyveket is fölajánlott, mondta, menjek föl, válogassak stb. Ezeket már így bánom utólag. De '90 októberében jött egy csapás, mondom, a halálhír. Nagyon magamra maradtam. Nagyon érdekes, hogy ő is tulajdonképpen így a rendszerváltás határán halt meg, ugye, '90 októbere. Egy nagy nevet mondok, Beckett, aki '89-ben... Szintén amikor összedőlt a keleti blokk, az is valami változás. És én nagyon magamra maradtam, nagyon egyedül maradtam. Mondta is ott valaki, hogy Ottlik halála után én egy jó időre átvettem az ő életformáját, hogy nem nagyon mozdultam ki. Nem nagyon volt kedvem...

J.M.: Bridzselni ezért nem tanultál meg...

Gy.B.: Próbáltam a bridzset, de nekem az nem ment. Buta voltam hozzá.

J.M.: Küzdöttél egyébként Ottlik ellen? Olyan szempontból, hogy ne legyen rád különösebben hatással? Hogy ne szivárogjon be annyira az írásodba? Hogy másként írjál, mint ő?

Gy.B.: Nem tudtam, ott volt mindenben. Meg kellett említenem, idéztem stb. Fel is hánytorgatták, hogy most már elegünk van, mert annyit idézed az Ottlikot, meg hogy már el kéne engedni, és hogy kéne valami saját. Aztán ez sikerült. Egyébként az első prózakönyvem, ez '89-ben jelent meg, ezt még Ottlik olvasta, hát az is tele van vele. De azt még el tudtam neki küldeni személyesen. Hogy áll előttem, levetkőzik, hogy úgy veszi fel az utcai nadrágját, hogy a pizsama nadrágját nem veszi le, hanem csak fölgyűrögeti a szárát és ráveszi az utcai nadrágot. Ezt megírtam, nem haragudott meg. Más ezt kikérné magának. Meg hogy nyitva van a slicce. Nem haragudott meg. Névvel természetesen. De nem tudtam kikerülni, nem lehetett őt kikerülni. Valóban majdnem minden írásomban még most is szerintem ott van, szerepel. Ha már ő sem él, kérem olvasatlanul elégetni, egyik nagyon hosszú című könyvemnek ez a címe, ami hát az Ottliktól van, ugye. Ez egy olyan erős hatás, hogy nem lehetett kikerülni, folyton idézni kellett, és idézni kell. Most már, valahogy, hogy túljutottam ezen az idézőjeles „magányon”, meg elég sok év eltelt a halála óta, de eszemben van folyton, abban a lakásban, ahol lakott. Attila út 45. első emelet 7. Ezt a lakást most árulják éppen. Gondoltam is, hogy valakivel oda kéne menni megnézni. Aki gondozta őt az utolsó két évben, Szunyogh Lászlóné Bim, Julcsi néven szerepel a Budá ban, hát őt is ismertem, vele is kapcsolatba kerültem. Őt is meggyászoltuk, a PIM-ben volt egy kis összejövetel a halála után. Emlékeztünk rá. Vállalta, hogy az Ottlikot ellátja, amikor ő már nagybeteg volt, és nem tudott egyedül meglenni, mert a hetvenes évek második felében meghalt a felesége, és magára maradt. Egyébként ez a Szunyogh Lászóné nagyon érdekes: Szunyogh Lászlónénak a férje Gödöllőn volt Ottlikéknál úgynevezett kosztos diák. Ott járt gimnáziumba, és Ottlikék akkor ott kinn laktak egy családi nyaralóban, és abból éltek nem tudom, hány éven át, hogy kosztos diákokat fogadtak. Szállást adtak nekik meg étkezést is, és az egyik diákot úgy hívták, hogy Szunyogh László, az ő felesége lett ez a bizonyos Szunyogh Lászlóné, aki egyébként született Vay grófnő volt, tehát egy ilyen grófi származék, akinek aztán az ötvenes években taxisofőrként, tetőfedőként kellett dolgoznia, és nagyon érdekes kanyart vesz az élete: utolsó munkahelye az Ernst Múzeumban volt, teremőr volt, ahol a kollégája volt Barnás Ferenc, és a Másik halál című könyvbe így kerül be a Vay grófnő, illetve Bim, Julcsi, Cipi stb. Ez így megy, így megy ez a kör tovább, tovább. Tehát nincs vége semminek, illetve mindennek vége van. Hát most meg itt ülünk Zentán...

J.M.: És erről beszélünk...

Gy.B.: Igen, és erről beszélünk. És jó, hogy erről beszélünk.

J.M.: Azt gondolom, hogy kanyarodjunk el azért Ottliktól. De azért muszáj megjegyeznem, én kanyarodok most egy picit vissza, merthogy említetted volt, hogy az első kötetedet olvasta, és utána felhívott, és azt mondta neked, hogy beleolvastam a könyvedbe, ha jól emlékszem.

Gy.B.: Nem, nem. Elolvasta, de nekem ezt nem mondta. Azt mondta, hogy tele van Ottlikkal. De nem háborodott föl. Az egy másik, az nem én vagyok, nekem ezt soha nem mondta, hogy beleolvastam. Másnak mondta. Másnak valóban szokta ezt mondani, de nekem ezt nem mondta. Szerepel az írásomban ez, amit idézel, de azt nem nekem mondta, hanem másvalakinek, hogy beleolvastam, belenéztem. De valóban, lehet, hogy az enyémbe is csak úgy bele szokott lapozni, olvasni, vagy közepéről kezdi, ezt nem lehet tudni. Nem, nekem azt mondta, hogy tele van Ottlikkal, de rosszallás nélkül. Meg az álmaimra sem! Hát volt egy olyan kötetem, hogy azokat az álmokat, amiket elküldtem neki, egyben megjelentettem, és az mind ilyen ottlikos, Ottlikkal történő... Ami érdekes, hogy amikor meghalt, előtte is volt egy álmom vele: a Bartók Béla úti lakásunkban a parkettából egy fekete kutya feljön. Utána közölték a halálhírt a televízióban. Egy-két nappal később jött a halálhír. A fekete kutya és Ottlik. Ez is kicsit rémisztő, ijesztő volt akkor.

J.M.: Vissza egy picit a hetvenes majd aztán a nyolcvanas évekre. Amikor a hetvenes években elhatároztátok azt, hogy lapot kéne csinálni, azzal a biztos tudattal, hogy ez volna a normális generáció-megfogalmazás, és azzal a biztos tudattal, hogy ennek bizony semmi realitásérzéke nincs, e mögött mi volt? Mindenki tisztában volt ezzel? Voltak-e többé és kevésbé fantaszták? Voltak-e félősebbek, akik azt gondolták, hogy ebből még baj lehet? Helyezd ezt egy picit képbe, a hetvenes évekbeli budapesti irodalmi élet miliőjébe.

Gy.B.: Néhányunknál ez magától értetődő volt. Hogy próbáljuk azért meg, hogy jöjjünk össze, kérjünk kéziratokat.

J.M.: Barátok voltatok?

Gy.B.: Igen. Ez egy baráti társaság volt. Rettenetesen hiányzott ez nekünk valahogy. Ottlik is, ugye, abban a válaszlevelében azt írta, hogy persze, az minden nemzedéknek természetes igénye, hogy folyóiratot alapítson, és elindítsa a saját nemzedékét. Baráti társaság volt. Rendszeresen összejártunk, fel is olvastunk, lakásokon gyűltünk össze, és egy jogászt kérdeztünk meg, hogy mit lehet csinálni, hogy hogyan lehetne kikerülni valamilyen hivatalos eljárást. Ebből alakultak ki azok a bizonyos élő folyóiratok. Azt nem engedték, hogy valamit nyomtatásban kiadjunk, összeállítsunk, de bizonyos felolvasásokat, esteket a Belvárosi Művelődési Házban, a Fiatal Művészek Klubjában, a Bercsényi Kollégiumban engedélyeztek. Ott is be kellett nyújtani azért az anyagot, utána kaptunk engedélyt. Tehát fel lehetett olvasni. Ahhoz nem kellett olyan cenzúra vagy olyan ellenállás vagy annyi pecsét a kerületi tanácstól, hanem fel lehetett olvasni. Persze ilyen esetben is megjártuk a Bercsényi Kollégiumban, amikor egy felolvasás előtt negyedórával, húsz perccel szóltak le, hogy a kollégium vezetősége vagy az igazgatója mégis betiltja. Már volt száz ember, mégis betiltja az estet. Nem lehetett felolvasni. Tehát bennünk ez, jónéhányunkban egy természetes igény volt, hogy folyóiratot csináljunk, hogy azok az emberek, akik barátok és hasonló esztétikai elveket vallanak, hogy így mondjam, azok összeálljanak. Ez a hivatalos irodalmi életben is nagyon lassan történt, nagyon lassan zajlott. Mészöly Miklósnak volt egy felszólalása egy írószövetségi kongresszuson, ahol azt kezdeményezte, és aztán sikerült is, hogy az írók ne műfajonként, szakosztályonként, vagy ne csak szakosztályonként gyülekezhessenek, prózaírók, műfordítók, költők egymás között, hanem a hasonló esztétikai elveket vallók, hogy úgy mondjam, a hasonló irodalmi törekvéseket követők is. Magyarul: hogy lehessen alapítani irodalmi társaságokat. És aztán ezt engedélyezték is, és így lett az Örley Kör, vagy így lett a Berzsenyi Társaság vagy nem tudom én, hányféle társaság. Ezt engedélyezték, azzal, hogy tíz írószövetségi tag aláírása már elegendő ahhoz, hogy létre lehessen hozni egy irodalmi társaságot. Az Örley Kör 1985 májusi alakulására eljöttek közénk Mándy, Nemes Nagy, Lengyel Balázs, Erdélyi Miklós, Ottlik stb. Az aláírásukat adták, ami óriási dolog volt. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez mennyire természetes igény. Idetartozik, és most előremegyek az időben, nagyon érdekes, hogy tulajdonképpen, leszámítva egy nagyon rövid időszakot, egyikünkből se lett igazán se folyóirat-szerkesztő, se kiadó. Amikor jött a rendszerváltás, és egy csapásra lehetett mindent csinálni, meghívókat bélyegezni, föladni, felolvasni, tehát lehetett folyóiratot alapítani, akkor lehet, hogy a mi energiánk már kifulladt. Volt egy olyan, hogy a JAK négyes folyóiratában az elején még részt vettem én is, de aztán ez kifulladt, és jöttek mások, a Holmi , a 2000 . Tehát minket addig tüzelt ez a dolog, addig voltak próbálkozások, sok energiát igénylő és valódi próbálkozások, amíg nem lehetett. Amikor lehetett, akkor mi egy csapásra kifulladtunk. A történelem mintha átsuhant volna felettünk... És még egyet azért el kell mondani, hogy közülünk akkor nem mentek el a politikába. A fülemben van Ottlik mondata, hogy tulajdonképpen – elnézést, hogyha ezzel valakit esetleg megsértek – a legkiválóbb emberek nem mennek el politikusnak, nem lesz politikus. Közülünk is volt, akinek fölajánlottak államtitkár-helyettesi vagy államtitkári posztot.

Bozsik Péter: Elárulnád azt a pár nevet, hogy azért halljuk, hogy ki tartozott ebbe a nemzedékbe, amely folyóiratot akart folyamatosan csinálni, és amelynek ez végül mégse sikerült?

J.M.: Ki volt Örley? Miért pont Örley?

Gy.B.: Hekerle László, aki harmincévesen, '86-ban meghalt, egy nagyon fiatal kritikus, ő találta ki ezt az Örley nevet. Kerestünk egy nevet, és mindenféle nagy nevek felmerültek, de az senkinek nem felelt meg. És akkor a Hekerle László kitalálta ezt az úgynevezett üres nevet, ezt a senkinek semmit nem mondó nevet, hogy Örley István, akiről tudtuk, hogy az Ottliknak volt iskolatársa Kőszegen, írt novellákat, kritikákat, a Magyar Csillag nak volt segédszerkesztője, meg akarta menteni a magyar hidakat, hogy ne robbantsák föl, igazolványokat szerzett, hamis papírokat embereknek, tehát egy erkölcsi példa. Legyen az ő neve az Örley Kör neve. A kutya nem tudja, majd megtudják, megismerik. Így lett az Örley név. Hekerle László, Tábor Ádám, Rácz Péter, akivel összejártunk. Dehát akár a Marno Jánost is említhetném, aki szintén ott volt ezeken az összejöveteleken. Nézd, voltak olyan összejövetelek, ahol hetven-nyolcvan ember volt a lakásunkon. A Nádas Pétertől kezdve, a Lengyel Péteren át Géher Istvánig. Nagyon sokan.

J.M.: Az igaz, hogy azt a mítoszt terjesztettétek, hogy az Iskola a határont igazából Örley írta?

Gy.B.: Nem, nem, nem. Ez csak egy blöff, hogy szó szerint kell venni, ami ott van az elején, hogy kap egy kéziratot spárgával átkötve, és ha Ottlik valóban kapott egy ilyen kéziratot, akkor ezt Örleytől kapta, vagy ő hagyta rá, hiszen ő meghalt '45-ben. Följött cigarettázni a Molnár utcában, már lefújták a légiriadót, egy repesz eltalálta, és meghalt. Nem, nem. Ezt én egyáltalán nem fogadtam el, mert az Iskola a határonnak vannak előzményei, ezek a Túlélők , meg van két-három változata.

Meg kell említeni még egy másik társaságot is, amelynek szintén voltak a fellépései. Mert ott is tag voltam '79 és '81 között, ahol zenével meg színpadképpel is próbálkoztunk. Ez volt az úgynevezett Fölöspéldány Csoport, amelynek tagja Szilágyi Ákos, Kemencky Judit, aki sajnos már nem él, Temesi Ferenc, Kőbányai János, akinek az életútja egészen másfelé kanyarodott, mint tudjuk, El Kazovszkij, aki szintén sajnos nem él, Bernáth Sanyi, aki sajnos szintén nem él, Szkárosi Endre. Ez a társaság is olyan két-három éven át nagyon szorosan együttműködött, nagyon szoros barátság fűzte össze. Máshol, a Lélegzet Körben Tábor Ádám, Rácz Péter, Miklóssy Endre, Ádám testvére. Azok meg mi voltunk, akik ezt szerkesztettük, illetve hát meghívtunk embereket felolvasni, előadni. És Kodolányi Gyulától kezdve, aki akkor még nem volt, ugye, az Antall Józsefnek a nem tudom én kije-mije, nagyon sokan vettek részt ezeken.

J.M.: És hogy került a Beatrice a történetbe?

Gy.B.: Hát a Beatrice meg a Kőbányai János, aki most a Múlt és Jövő zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője, és tulajdonképpen Izraelben, Jeruzsálemben él most már nem tudom én, hány éve, akkor még mint fiatal szociográfus és író az úgynevezett csövesekkel foglalkozott, és a csövesekről írt szociográfiát. Ő vitt el bennünket Csepelre, egy klubba, ahol a Beatrice fellépett húsz-harminc csöves gyerek előtt. Minket lenyűgözött a Beatricének ez az elementáris zenéje, a szövege, és tulajdonképpen összeismerkedtünk a zenekarral. Így jött a közös munka. Volt egy nagy közös fellépésünk '79 augusztusában a budaörsi művelődési házban, meg aztán Szegeden és Győrben. Igen ám, csak egy idő után behívták a Beatrice vezetőjét, a Nagy Ferót a KISZ KB-ba, hogy vagy leválnak erről az értelmiségi társaságról, vagy soha nem lesz lemezük. Na most ők leváltak, leváltak azonnal, de lemezük se lett persze. De leváltak. Bejelentették, hogy „Gyerekek, elnézést, dehát veletek akkor többé nem.” Egyébként ott is voltak olyan érdekes dolgok, hogy meghívtak egyszer bennünket Győrbe fellépni, egy műszaki egyetemre vagy főiskolára. Elfogadtuk, lementünk, és kiderült, hogy egy zártkörű est volt, hogy a város néhány vezetője kíváncsi volt arra, hogy mi ez a szörnyű társaság, mit csinálnak ezek, mit adnak elő. Nem volt közönség. Itt ült négy ember, és mi itt csúsztunk-másztunk a földön, és adtuk elő a dolgokat. Zártkörű rendezvény volt. Kísérteties volt, kísérteties.

Bozsik Péter: Legalább a gázsit megkaptátok?

Gy.B.: Persze, hogyne.

J.M.: Volt valami reakciójuk? Mondták, hogy jól van, ezek hülyék, vagy bármi egyebet?

Gy. B.: Nem, asszem, hogy nem. Nem volt semmi. Akkor volt éppen a Nádasnak egy bemutatója a győri színházban, és mentünk át oda rögtön utána. Akkor még a Markó Iván volt, ott laktunk, ahol a Markó Ivánék, ott kaptunk valami szállást. Aztán két-három év után kifulladt az egész. Feri, talán Temesi Feri volt az egyik, aki kezdett eltávolodni. És aztán a dolog szépen elhalt és megszűnt, ahogy a Lélegzet is megszűnt. De erre már nem is volt szükség, mert ma már bármit lehet csinálni. Akkor meg, mondom, az energiánk nagy része arra ment el, hogy hogyan lehet elérni, hogy megcímezhessünk borítékokat. És hogy ne egy postaládába dobjuk bele a negyven borítékot vagy az ötvenet, mert akkor biztos, hogy nem kapják meg a címzettek. Akkor azt a posta rögtön észreveszi. Hanem jártuk a postaládákat, és csak mindenhova kettőt-hármat dobtunk be nem tudom én, hányan. Ez nagy energiát igényelt, szóval ehhez azért kellett valami lelkesedés is. De csináltuk. És ezeknek az esteknek volt közönsége. A hajó. Miért lett a hajó? Örley-hajó. Azért lett a hajó, mert valaki rájött közülünk, lehet, hogy a Hekerle – az ő halála is máig nagyon fájdalmas –, hogy hajóbérléshez nem kell engedély.

J.M.: Kitől lehetett hajót bérelni?

Gy. B.: A Maharttól. Csak pénz kellett, de nem két fillér. Egy olyan hajó, ahová százötven-kétszáz ember fölfér, mondjuk, egy ilyen két-három órát megy fölfele aztán megfordul, ahhoz össze kellett adni a pénzt. És Ottlik nagyobb összeggel beszállt. És valóban, a hajóra csak úgy lehetett fölmenni, hogy mindenkit kértünk, hogy ez egy komoly dolog, itt be kellett fizetni, nincs mese. Ugye, mert össze kellett adnunk. De a hajóbérlés, az egy kivétel volt, ahhoz nem kellett engedély úgy, mint egy folyóiratot alapítani vagy egy felolvasáshoz. De erre is rá kellett jönni, hogy ahhoz nem kellett engedély. Most már azóta mennyi hajó van! Médiahajó, ilyen hajó, olyan hajó. De az első az Örley-hajó volt. '85–86-ban volt kettő-három, aminek komoly témái voltak, felolvasások. Sokan felolvastak stb. Külföldi forgatócsoportok is megjelentek a hajón, bárki följöhetett. Akit mi beengedtünk. Volt kapitány, volt büfé, tehát vigyáztak ránk. Ment a hajó. De rá kellett jönni, hogy ahhoz nem kell engedély. Ottlik nem jött el a hajóra, se Mándy, dehát ott ült a Csurka meg Csoóri Sándor is a hajón. Dehát mikor volt ez?

J.M.: Külfölddel egyébként merre volt kapcsolatotok? Azt tudom, hogy a Magyar Műhelyesekkel, Bujdosóval, Papp Tiborral volt kapcsolat, de például az Új Symposionnal, meg errefele barátkoztatok-e? Volt egyáltalán létező módja annak, hogy találkozzatok?

Gy.B.: Nem. Nekem nagy becsben vannak a polcomon lévő Symposionok. ... Én előfizettem az Új Symposionra. A posta hozta. Azt lehetett. '70, '71, '72. Én rendszeres olvasója voltam ennek a folyóiratnak. A párizsi Magyar Műhely maga jelentkezett. Egyszer kaptam egy levelet tőlük, hogy meghívnak a soron következő fesztiváljukra Párizs mellé stb., és akkor elkezdtem telefonálgatni, hogy hát honnan tudják, hogy én vagyok, hogy létezem, vagy kitől tudták meg. Tehát ők jelentkeztek. Ők fedeztek föl, valamennyire ők fedeztek föl. Valahol olvasták egy-két versemet, vagy hallottak, és tetszett nekik. Más kérdés, hogy akkor persze nem kaptam útlevelet. Abban az évben nem kaptam útlevelet, aminek megint volt egy érdekessége. Az a párizsi meghívás hivatalosan, a minisztériumba is megérkezett. Nem csak én kaptam meg. A minisztérium részéről Tóth Dezső miniszterhelyettes ezt az útlevélkérelmet, az én útlevélkérelmemet aláírta. De útlevelet nem kaptam, választ sem a BM-től. Mentem hetente, hogy megérkezett-e, jön-e, mi van? Akkor kértem, hogy legalább az elutasítást állítsák ki, hogy valami papírom legyen. Semmiféle válasz nem jött. Egy miniszterhelyettesi aláírás kevés volt egy útlevélhez. Nem maradtam volna, nem akartam én kint maradni soha. Nem akartam elmenni soha. Ez föl sem merült. Ezt a papírt is sokáig őriztem, de asszem, hogy már eltéptem.

J.M.: Bár nem tudom, én az ilyen történeteket mindig úgy szoktam átgondolni vagy olvasni, hogy nem az lett volna a bajuk nekik, hogyha kint maradsz, hanem azért csinálták ezt, hogy szívassanak, hogy ne érezd magad komfortosan, hogy ne gondold azt, hogy a kapcsolataidat ápolni tudod, és nyugodj meg. Meg talán az is volt, hogy nem volt munkahelyed.

Gy.B.: Így van. Nem volt munkahelyem. De a minisztérium mégis aláírta, mert, ugye, kellett az útlevélkérelem beadásához munkahelyi ajánlás. Mivel nem volt munkahelyem, a minisztérium ezt valahogy megadta. Tehát ők aláírták az én útlevélkérelmemet. És ennek ellenére mégsem.

J.M.: Ha már itt tartunk, akkor mégiscsak az a történet lényege, hogy az egész csoportnak volt egy rendkívül jó felszereltséggel rendelkező dokumentátora, és az nem egyéb volt, mint a szervek. Mármint a hivatalos megfigyelő szervek, amiről a számomra nagyon megrázó Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyved szól. Amiről kezdjünk is el beszélni. De ti akkoriban, amikor ténylegesen megfigyeltek benneteket, akkor érzékeltétek? Vagy számodra az, amit az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találtál, az teljesen meglepő történet volt?

Gy.B.: Nem érzékeltünk semmit. Én semmit. Senkire nem gyanakodtam. Nem féltem. Az meglepetés volt a javából. De fel sem merült. Illetve még a levéltár előtt történt, hogy volt egy rövid időszak, amikor felébredt annak a lehetősége, hogy közzéteszik újságban a névsort. És akkor az egyik főszereplő, a könyvem egyik főszereplője, Andor Csaba engem megkeresett, hogy ne az újságból tudjam meg mégse. Akkor vallott.

J.M.: Az milyen volt?

Gy.B.: Hát, hogy mondjam? Egyszer fölhívott telefonon, hogy szeretne velem beszélni valami fontos ügyben sürgősen. Jó, természetesen, találkozzunk. Leültünk egymással szemben. Először azt hittem, hogy azt fogja közölni, hogy rákos beteg. Utána azt hittem, hogy azt fogja közölni, hogy elhagyta a felesége stb., stb. És aztán azt közölte, amit közölt. Tehát egészen más dolgot közölt. Akiért tűzbe tettem volna a kezemet, meg a többiekért, meg mindenkiért... Nyíltan beszéltünk mindenről, mindent nyíltan csináltunk. Egy olyan új típusú, ismeretlen érzés, aminek nincs neve, nem tudok neki nevet adni, nem lehet elnevezni. Nincs neve ennek, ezt nem lehet tudni. Ez egy ismeretlen dolog.

J.M.: Mondom annak, aki nem olvasta, hogy a könyv lényegében arról szól, hogy Balázsról három közeli barátja jelentett. Ezeket a jelentéseket te később megtaláltad, és magát a könyvet a dokumentumok és a négy én, a három besúgói én és a megfigyelt személy énjének történetei alkotják, az ő álomnarratívájának és e szikár, a maga nemében egyébként nevetséges vagy tragikus dokumentumsor elegyéből áll össze ez a regény. Gyakorlatilag a te és az akkori feleséged megfigyelési dossziéját tartalmazza.

Gy.B.: Hozzátéve, hogy az én dossziéimnak a nagy részét megsemmisítették, az nincs meg. Csak egy részét találtam meg, csak egy részét tudták odaadni. Az akkori feleségem megfigyelési naplója reggel hat órától tart, ugye, amikor fölkel és szellőztetni kinyitja az ablakot, egészen addig, amíg este hazajön és lehúzza a rolót. És egészen részletes, ugye, hogy hét óra nyolc perc...

J.M.: Hogy mit vásárolt, milyen színű ruha volt rajta.

Gy.B.: Igen. Hogy milyen kabát... Ezt követték ketten-hárman. Ez ment. Az enyémnél ez nincs meg. Nekem egy csomó minden hiányos. És én igyekeztem a könyvben mindent mellérendelésben, nem pedig alá-, fölérendelésben közölni. A besúgó, a besúgott, mellérendelve ott van minden, aztán majd az olvasó... Igazából nem lehetett ezt sikeresen megírni, nem lehet ezzel mit kezdeni. Voltak olyan időszakaim persze, hogy hagyjam az egészet a fenébe, nem kell megcsinálni, de mégiscsak megcsináltam. Mellérendelve ott van minden. Hát, ebben éltünk, ez volt az életünk. Ezt most tudtuk meg, vagy most tudom meg. Ha jól tudom, mert a könyvem egyik szereplője máig is tagadja, azt mondja, hogy meghamisították a papírokat, hogy ez csak a balliberális nemtomminek betudható. Viszont az a másik ember, akinek a nevét is, ki lehet mondani: Andor Csaba, aki egyébként az egyik legnevesebb Madách-kutatónk, aki megírta Madách életrajzát napról napra, és a Madách Irodalmi Társaságnak az elnöke…

Bozsik Péter: És a Teofilia című nagyon jó regénynek a szerzője.

Gy.B.: Így van, pontosan. Tehát nagyon hosszú idő eltelte után jött csak tőle egy e-mail. Azt írta, persze én mondtam, hogy ebbe belekezdtem, csinálom, azt írta, hogy bármit írhatok, bármit felhasználhatok. Nagyon hosszú idő után jött egy bocsánatkérő e-mail tőle.

J.M.: Ennek a kettőnek van köze ahhoz, hogy elmentél kikérni az irataidat?

Gy.B.: Egy ideig nem akartam, de aztán úgy gondoltam, hogy ezt meg kell írni, meg kell csinálni. Valahogy ezzel mégis valamit kezdenem kell, mert nem lesz nyugtom. Most már ezt, ahogy szoktam mondani, letettem, megvan. Most már nyugtom van. Nem vagyok a könyvvel százszázalékosan elégedett, mert olyan a téma. Ezt nem lehet normálisan megírni. De muszáj volt. Sokféle változata volt a könyvnek, és sokféle félreolvasása is, amiről megint nem tehetek. De lehet, hogy az én hibám, nem tudom. Volt, aki még azt is kiolvasta a könyvből, hogy Ottlik is besúgó volt. Nehéz olvasmány. Mert nem akartam betűtípussal elkülöníteni semmit, nem akartam megkönnyíteni az olvasó dolgát, hogy ez a hivatalos, ezt én írom, ez egy idézet, ez a besúgó. Szándékosan akartam, hogy ez nehéz legyen, hogy ezzel küzdjön meg az olvasó is. Mondom, még egy ilyen olvasat is volt, megírod, hogy az Ottlik is? Dehát nem, nem. Csak hát Ottlik is benne van természetesen a könyvben, dehát nem, nem, nem. Érdekes módon Andor Csaba dolgozott egy időben a Széchényi Könyvtár kézirattárában, ahol az volt a feladata, hogy az Ottlik-kéziratot digitalizálja. Innen jöhet a félreértés. Most gondold el, ez milyen nekem, ugye, Ottlikról az elején beszéltünk, hogy Andor Csaba ül ott és ő digitalizálja. Jóval később, mint ahogy rólam jelentéseket készített, de mégis ő látja először az Ottlik kéziratot, amit én nem láttam, meg nem tudok olyan közel jutni.

J.M.: És a másik két szereplővel milyen kapcsolatban maradtál? Mi lett velük?

Gy.B.: Az egyik szereplő, a Hábermann Guszti elment Ausztráliába, jókor, nyilván a rendszerváltáskor.

J.M.: De kommunikáltatok? Ő él még?

Gy.B.: Szerintem igen. Róla se gondoltam volna. Nem tudok róla semmit. Állítólag Orwell-kutató Ausztráliában valami egyetemen. A harmadikkal meg, aki tagadja, nincs kapcsolatom. Akik még a könyvben előfordulnak, aki szintén elment politikusnak, Szokolay Zoltán, vagy pár név, azokkal meg semmiféle kapcsolatom nincs.

J.M.: Első perctől kezdve evidens volt, hogy a saját nevükön szerepelteted a barátaidat?

Gy.B.: Persze. Abszolút. Minden könyvemben, minden írásomban mindenki a saját nevén szerepel. Mindenki, mindenki a saját nevén. Nem tudtam, meg nem is akartam soha neveket kitalálni. De nem is kell, mert: Kikilai Dorottya, vagy Misák Mercédesz, vagy Adolkai Szaniszló. Hát ki mondja meg, hogy ezek nem valódi nevek? Mért találjak ki ezeknél jobb neveket? Így hívták őket. Ez az én valósághoz való csökönyös ragaszkodásom. Az időpontok is, a hőmérséklet vagy az utcanév. Ebből nem volt érdekes módon még hál' istennek problémám. Meg hát, ugye, az őrnagyok, a rendőrök, a tartótiszt, ott is milió név van, aki legépelte, átgépelte, továbbküldte, aki kielemezte, ugye, a jelentést, akkor aki kiadta az utasítást, hogy mi a következő lépés, hogy most figyeljenek vagy ne figyeljenek, most a Hábermann Gusztáv munkahelyet változtat, akkor most kicsit könnyítsünk, majd utána adjunk neki feladatot. Hát, most már persze tudom, így utólag, hogy miért barátkozott velem annyira. Mert hát, nem biztos, hogy a két szép szememért, ugye. Egyébként az Ilia Mihálynak volt egy írása, aki megfordította ezt a címet, hogy Besúgóim, akik barátaim is voltak.

J.M.: Igen, mert Ilia is érintett volt a megfigyeltek körében, és vele is számos ilyen dolog történt. Ti beszéltetek egyébként?

Gy.B.: Nem, én nem is ismerem őt, ez az igazság. Én nem ismerem őt személyesen, nem találkoztunk. Egyébként neki is sokat köszönhetek, mert, amikor 1985 körül jelentkeztem a Művészeti Alapba, mert, ugye, nem volt állásom, munkahelyem, és ha a személyibe nem volt beírva semmi, akkor az ember „kmk”-nak számított.

J.M.: Közveszélyes munkakerülő.

Gy.B.: Akkor este kimenni, elmenni otthonról... Na és akkor én beadtam egy könyvvel is a jelentkezésemet, és Ilia Mihály akkor benne volt az irodalmi vezetőségben. Utólag tudom, hogy ő kiállt, hogy igen, egy könyvvel is föl kell venni. Kettő kellett volna. De egy könyvvel is fölvettek. Az egy megkönnyebbülés volt, amikor beírták, hogy Művészeti Alap, és akkor, hogy „író (tag)”. Beírták a személyimbe. És akkor az ember mehetett bárhova, éjjel is. Mehetett bárhova, jöhetett haza, mert hát fedve voltam. És ezt az Iliának köszönhetem. De nem találkoztunk soha. Egyébként épp mondja most valaki, az egyik barátom, aki még csak most olvassa a Szőnyei-könyvet.

J.M.: Ez a Titkos írás című könyv.

Gy.B.: Igen, egy sajátos irodalomtörténet. Azt mondja, hogy vérfagyasztó.

J.M.: Azokkal a barátaiddal, akik nem voltak a besúgóid, azokkal kibeszéltétek, vagy szerinted egyáltalán kibeszélt dolog-e a magyarországi értelmiségi körökben? Azt tudjuk, hogy teljes egészében nyilván nem az. Megnyugodtak-e az emberek? Úgy érzed, hogy utólag egy csomó pályát tönkretettek, hogy másként lehetett volna? Vagy esetleg profitáltatok is valamit abból, hogy a széllel szemben kellett folyamatosan pisilni?

Gy.B.: Szerintem sok minden máshogy alakult volna, mert a hivatalokból megtudtam, hogy bizonyos helyre vagy helyekre azért nem vettek fel, mert én ilyen szabadfoglalkozású voltam. De azért voltak próbálkozások, amikor jelentkeztem valamilyen állásra. Például a rádióba is, a Magyar Rádióba. Igen, de a BM átírta, hogy a felvételét kérjük megakadályozni. Ha fölvesznek, akkor...

J.M.: Na de Balázs, te jelentetted ki minduntalan, hogy olyan helyre nem mész el dolgozni, ahol a párt befolyása van.

Gy.B.: Igen. Jó. Persze. Igen... De mi van, hogyha fölvesznek, ugye? Volt olyan munkahelyem, ezt be kell vallanom, a lapkiadónál, ahol három napig dolgoztam. Még a hetvenes években, amikor szintén voltak próbálkozásaim. A lapkiadóvállalatnál. Három napig dolgoztam abban a Lenin körúti épületben, a József-palotában, mert úgy éreztem, hogy én ezt nem tudom tovább...

J.M.: De mit nem?

Gy.B.: Az volt, hogy engem oda felvettek. A Siklósi Norbert volt az igazgató vagy az elnök, és akkor azt mondták, hogy… Volt az a Szovjetunió című lap, hogy akkor ott kell, hogy olvasószerkesztő legyek, és majd előbb-utóbb át lehet menni. Ott voltak a lapok, folyóiratok szerkesztőségei, napilapok. Én a Szovjetunió című lap szerkesztőségében három napnál tovább nem bírtam.

J.M.: Akkor az életrajzodba nem szoktad beleírni, hogy a Szovjetunió című lapnak voltál a szerkesztője?

Gy.B.: Nem. De ahhoz is valami ürügyet kellett találni, hogy én onnan ki tudjak lépni. Nem lehetett csak úgy kilépni. Valami ürügyet kellett találni, hogy elengedjenek, hogy kiengedjenek. Ez se volt egyszerű. Mert szakszervezet, munkaügy stb. A belépés sem egyszerű, mert akkor fölveszed a ceruzát meg a köpenyt, utána le kell rakni a ceruzát, le kell rakni a köpenyt.

J.M.: És '90-ben érezted úgy, hogy megváltozott az életed?

Gy.B.: '90-ben az volt az érdekes, de, mondom, ez összefügg az Ottlik halálával, hogy én nagyon elmagányosodtam, nagyon egyedül éreztem magam. És az emberek az utcán, az ismerősök vagy a barátok inkább idegenek lettek. Azért is, mert sokan elmentek ennek-annak-amannak, politikusnak stb. Mondjuk, a Kodolányi Gyula is, akivel nagyon jóban voltam még a hetvenes években. Az is egy nagy csalódás volt, hogy aki a Charles Orsonért rajong, és az amerikai meg az indián költészetért, az hogy lesz az Antall Józsefnek a nem tudom én, kije?! Akkor inkább az elmagányosodás, visszahúzódás, mint a nyüzsgés. Ez a visszahúzódás tulajdonképpen egészen a Szépírók Társaságának magalakításáig tartott. Amikor azt kezdtük el szervezni, akkor ott persze megint megjelentem. Abba megint belevetettem magam, és ott voltam az alakulásnál, az is elég sok előkészületet igényelt. De a rendszerváltás után én inkább a magányt éreztem.

J.M.: Tehát az, hogy a publikációs lehetőségek kibővültek, az nem töltött el eufóriával?

Gy.B.: Az is lassan ment még a '90-es évek elején. Emlékszem, a Cserépfalvi készült egy könyvvel. Annak is olyan lassan ment, húzták-halasztották. Nem éreztem a gyorsaságot. Soha nem voltam nagy publikáló. De annak örültem, persze, hogy az egész, amiért harcoltunk, az egy csapásra megvalósulhatott, és bárki bármit megjelentethet és publikálhat. Bár ezzel, mondom, azért szerintem egy bizonyos minőségi felhígulás is jár, ezzel a sok kiadóval meg könyvvel.

J.M.: Asszem, hogy minden olyan szövegedben, amelyet én olvastam, és van okom feltételezni, hogy a többiben is, a barát szó gyakran szerepel, és a barátság, az neked egy ilyen fő toposza a történetednek. Ezért lep meg, hogy azt mondod, hogy elmagányosodtál.

Gy.B.: Igen, így van. Nekem nagyon fontos a barátság, és tényleg, ez is majdnem mániákusan minden írásomban, könyvemben ott van. Hát, pedig ez volt a kilencvenes évek elején. Jó, megmaradtak barátaim, azért összejártam emberekkel, csak nem olyan intenzíven, nem úgy, mint korábban. Az egyik fontos hely volt az életemben, és még most is az tulajdonképpen az Írók Boltja, ahol elkezdtünk először ketten-hárman karácsonyozni. Először ketten-hárman jöttünk össze, azután többen, aztán már egész nagy társaság. Aztán lett ilyen szilveszteri búcsú, aztán lettek felolvasások. Tehát azt is valamennyire mi kezdtük el csinálni, ott, az Írók Boltjában ezeket az összejöveteleket. Az is egy fontos hely volt az életemben, az Írók Boltja, meg az ő kis csapatuk. És hál'istennek még megvannak, egy ilyen kis sziget, bástya abban a rengetegben. Meg hát, van még egy dolog az életemben, ami a sport, a tenisz, ami szintén egy baráti kör, ahol szintén vannak írók is, akikkel játszom, meg zenészek meg festők. Az is egy ilyen fontos hely az életemben, a teniszpálya, meg a köréje előtte, utána szerveződő beszélgetések.

J.M.: Mindent megírsz, ami történik veled?

Gy.B.: Hát, majdnem. Majdnem... A fontosabb dolgokat, tehát barátság, halál, az apám halála, betegségek. Hát, igen. Meg, meg... Az Ottlik... Tulajdonképpen egyszerű a dolog, mert az életemet dokumentálom. Tehát itt van egy ember, aki 1951-ben született, ekkor és ekkor meghal. Semmi rendkívüli, ez történt vele, ezt élte át, ezt gondolta, ezeket olvasta, ezeket idézte, ezek történtek vele. Semmi. Egyszerű. Teljesen egyszerű dolog. Semmi rendkívüli, hogy így mondjam. Azért mondom ezt, mert kinek érdekes, kinek nem. Lehet, hogy egyszer majd valakinek érdekes lesz, hogy 1961-ben, mondjuk, a 18-as villamos kettő vagy három kocsiból állt, és akkor Óbudáról jött a Moszkva térre. Akár ilyen apróságok is. Egyébként mindig úgy érzem, hogy a következő könyv, az a legnehezebb. Hogy megírhatatlan. Hogy egyszerűen nem tudok vele megbirkózni. Most, ugye, anyám, aki tavaly meghalt. Most anyámmal foglalkozom. Most anyám.

J.M.: Keresek egy idézetet. Amíg megtalálom, mert kiírtam, addig megkérdezem tőled, hogy mi a viszonyod a fikcióhoz. Próbálkoztál-e vele?

Gy.B.: Nem. Nincsen hozzá tehetségem. Tudom, hogy az irodalomnak az egyik sajátsága a fikció, de nincs hozzá fantáziám. A valóságnak az életemben olyan fantáziája van, hogy azt nem tudom felülmúlni. Nincs szükségem a fikcióra. Olyan típusú írások ezek... Egyébként a Mándy is valami hasonló jellegű író volt. Vannak ilyenek, mondhatjuk, ilyen amatőr jellegű írók. Tehát nincs fantáziám. Nekem ez nem ment. Próbáltak erre rászorítani, hogy találjak ki, hogy távolodjak el a valóságtól, hogy találjak ki neveket, történeteket, akkor könnyebb lesz stb. Egyébként az öreg Tolsztoj jut eszembe, aki azt írta az egyik levelében, miután már megírta a Feltámadást is, hogy: Úristen! Hát becsületes dolog volt, hogy én embereket meg neveket találtam ki? Nem úgy kellett volna, hogy egyenes beszéd? Azt mondja, hogy – most nem tudom pontosan –, hogy fölöttem járt el az élet vagy e fölött az elbeszélés fölött? Én azt mondom, hogy egyenes beszéd. De azért, mert nem tudok mást. Bevallom. Nem tudok máshogy. Én azt mondom, hogy egyenes beszéd. Csak így tudtam. Ez egy mezsgye. Egy nagyon szűk mezsgye. Az irodalom, az egy nagyon tág valami, ahol a fikció stb... az az irodalom. Én csak ezt tudom, ezt a kis szűk valamit.

J.M.: Megtaláltam közben azt a mondatot. Azt már nem tudom, hogy a Halottak apjában vagy az Apám barátjában van-e. Nem tudom, hogy te tudod-e? Kíváncsi vagyok. De ez egy elég erős mondat, vagy számomra elég erős mondat volt, hogy: „A temetés akkor vált valósággá az anyám számára, amikor én leírtam, és ő elolvasta.” Ezzel szoktál találkozni, hogy a világot leírod, és valahogy szembejön veled? Hogy valahogy úgy érsz el hatást vele, hogy megváltoztatod a mások iránti... Hogy most egy klasszikus katarzis...

Gy.B.: Hát, lehet. Nem tagadom, hogy akár a Halottak apja, vagy az Apám barátja, vagy a feleségem betegségéről írt Boldogkönyv bizonyos emberekre elég erős hatást gyakorolt. Anyám esetében így volt. Neki akkor vált világossá, hogy Úristen, mi történik. Egyébként hozzá kell tenni, hogy anyám nem kedvelte soha az írásaimat, és ő nem értett egyet ezzel a – nevezzük így – módszerrel, sőt ő annak örült volna, hogy az összes példányt fölvásárolhatja, hogy senki kezébe ne kerüljön, senki ne olvassa, mert hát ez, ugye, maga a rettenet. Dehát én meg ezt csak így tudtam megírni vagy leírni. Máshogy nem. Ilyen esetekben nem tudok csalni, nem tudok finomítani, nem tudok engedményeket tenni. Ez őszinteség. Tehát a legőszintébben. Mindenféle trükkök nélkül.

J.M.: Akkor ezt végszónak tekintem. Köszönöm szépen!

A 2014. november 7-én, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóházban készült beszélgetés hangfelvételét feldolgozta: Döme Szabolcs. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.