Aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik

Jódal Kálmánnal Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Bori Imre A jugoszláviai magyar irodalom története című, 1998-ban megjelent monográfiájában két mondat szól Jódal Kálmánról. „Művei nem a hagyományos műfajok szabályait követik” – egy mondat. Kettő: „Az alternatív művészetek híve”. Kérlek, kommentáld ezeket!

Jódal Kálmán: Hát, mit lehet erre mondani? Te magad mondtad, amikor küldtem valami szöveget, hogy ez textus. Jó, oké, akkor legyenek textusok. Hogy mennyire vagyok alternatív? Azt hiszem, ez a szó most már szitokszó, mint ahogy a posztmodern is az – legnagyobb sajnálatomra. Úgyhogy nem nagyon szokás használni, nem illik használni. Azóta volt már száz kifejezés, és mind kiment a divatból. A posztmodern nagyon szívós kifejezés volt, sokáig fönnmaradt. De konkrétan, hogy őszinte legyek: nem is tudtam, hogy benne vagyok az irodalomtörténetben. Volt egyszer egy magyarországi barátnőm, elküldtem neki a szövegeimet, és valami díjra jelölt, amiről mondta, hogy úgysem kapod meg, de azért jelöllek. Nem tudom, mit írt bele, mi konkrétat, két-három mondatot, és kiderült, hogy olyan íróközösségeknek voltam a tagja, amelyről nem is tudtam. Lehet, hogy ők olvastak az interneten, vagy a Facebookon, de mindegy... Nem olvasok még föl. Mit mondjak magamról?

V.Z.: Magadról semmit. Maradjunk a műveknél. A két mondat előtt, ami nekem szűkre szabottnak tűnik ebben a nagy, grandiózus munkában, egy harmadiknak kellett volna szerepelni szerintem, és ez talán nem lett volna idegen Bori Imre stílusától sem. Ezt a mondatot is kommentáld, majd utólag beleírjuk ebbe az irodalomtörténetbe, ez pedig így szól: íródinasztia sarja.

J.K.: Hát, mondjuk, el lehet fogadni. Anyámnak is van hat-hét könyve, a nagyanyámnak is van hat-hét könyve, sőt utcája is van Újvidéken, amit a feministáknak köszönhet. Nem voltam még sohasem abban az utcában.

V.Z.: Nevesítsük, hátha nem mindenki tudja, hogy kikről van szó.

J.K.: Jó. A nagyanyám Börcsök Erzsébet, anyám pedig Jódal Rózsa. Fölvette édesapám nevét, és hát így kénytelen vagyok én is ugyanazon a néven prózát írni, mint ő. Egy ennyire kis háztáji közösségben ez nagyon nyomasztó is tud lenni. Gondolkoztam már, hogy álnevet veszek föl, egyszer föl is vettem, az egyik hangjátékom Fabian Benzinkultur név alatt futott, de rögtön tudta mindenki, hogy az én vagyok. Valószínűleg az értelmetlensége miatt. Volt egy szerkesztő az egyik újságban, aki mondta, hogy ide figyelj, soha ne írj nekünk jeligésen. Akármilyen stílusban írsz, akármilyen műfajban, három mondat után tudom, hogy te vagy. Egyszerűen lehetetlen letagadnod. Úgyhogy bujkálhatsz, ameddig jólesik, úgyis tudjuk, hogy te vagy az.

Így egy olyan nevet, a saját nevemet választottam, ami Újvidéken kuriózum, folyton probléma. Mert Újvidéken, aki magyar, az Zoli, Laci, Sanyi, Feri, esetleg Pista. És mikor mondom, hogy Kalman Jodal, azt gondolják, hogy a Kálmán a vezetéknevem. A többi pedig nagyon gyanús, hogy akkor az meg micsoda. De most már megszoktam. Van, hogy nem is magyarázom már, találják ki – végül is. Néztek már mindennek. De vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy ez hazudik, blöff, ilyen név nincs. Volt, hogy a bankban is problémám volt, mert nem akarták elhinni, hogy a Kálmán a keresztnevem. Hát, nem tehetek róla, hogy nem lettem valami más.

V.Z.: Teher volt ez vagy szerencse, hogy ilyen felmenőkkel rendelkezel?

J.K.: Anyám engem úgy nevelt, hogy mi magyarok vagyunk – természetesen. De vajdasági magyarok, ami egészen más, legalábbis akkoriban, a '80-as években egészen mást jelentett. Ma már ez nem jelent semmit. Az őseim között vannak németek, románok, szlovákok és horvátok is, legalábbis róluk tudunk. Erre büszke vagyok, és ehhez ragaszkodom nagyon. Viszont lenyűgözött ez a sapkás fiú, aki előttem felolvasott (Csepregi János – a szerk.megj.). Tulajdonképpen nem is annyira az, amit, hanem az, ahogyan felolvasta. Én ilyen magyar beszéddel nem találkoztam legalább tíz éve. És nagyon kellemes volt. Ugyanis a barátaim közül szinte mindenki elment, aki még nem ment el, az most fontolgatja. A legtöbb barátom szerb, azok a barátaim pedig, akik véletlenül magyarok, tőlem mind rosszabbul beszélik a nyelvet. Úgyhogy kifejezetten élveztem ezt az előbbi felolvasást. Szóval, amihez én valóban ragaszkodom, az a nyelv. Mondjuk, a prózában is mindig valahogy a hatodik változat az, amivel meg vagyok elégedve. Egyszerűen így alakul. De hogy hogyan írok? Hát úgy írok, hogy általában éjszaka szokott lenni, és érzem, hogy mondatok sorjáznak a fejemben. Le is fekhetek végső soron, de akkor elvesznek. És hát akkor szépen fogom az én kockás, franciakockás vagy vonalas, nagy formátumú papírfüzetemet, és beleírom. Persze már az első szöveg, amit begépelek, sokat változik, de az az alapszöveg... Én gyakran nem is tudom, mit is írok le tulajdonképpen. Akkor főzök magamnak egy jó kis kávét, kissé drasztikusabb zenét rakok föl, s hallgatok jó hangosan a számítógépemen. Házban lakom, úgyhogy megtehetem... Gyakran nem is tudom, hogy ezt én írtam. Mintha tükörbe néznék, hogy jé, ez is én vagyok? Valaki egyszer azt mondta, hogy a hasonmásom írja tulajdonképpen a prózáimat. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy nem. Mondjuk úgy, hogy a személyiségemnek az az aspektusa, ami így szocializálódik.

V.Z.: Drasztikus zenét említettél. Az elmúlt nap során is szóba került a zeneiség. Nevesítenéd a zenei érdeklődésed kialakulásmódját? Vissza tudsz emlékezni arra, amikor döntöttél?

J.K.: Azt hiszem, hogy tudom. Volt egy nagyon jó haverom, és sok pénzünk volt, akkori viszonylatban is sok, úgyhogy vásároltunk jó pár lemezt. És a végén maradt még egy-egy lemezre pénzünk. Bementünk egy azóta már rég nem létező lemezboltba, akkor még nem értettünk túlzottan a zenéhez, és ő AC/DC-t, a Highway to Hellt választotta, én pedig a Kraftwerktől a The Man-Machine-t. Mert olyan különös volt a borírója. Az ilyesmit mindig szerettem. Ez utóbbi az én mai napig tartó szerelmem. Leginkább az elektronikus zene különböző válfajait hallgatom. Valahogy ebben érzem magam otthon. Nemrég, a napokban töltöttem le egy bizonyos Plastic Bandet, nem néztem utána konkrétan, de tetszett, amit csinálnak. Meg volt még néhány, akik valóban fontosak voltak az életemben, ilyen volt például a Laibach együttes, ami persze ma már rég nem az, ami volt. Elég szomorú tudomásul venni, hogy arról, amiről az ember tizennyolc éves korában azt hiszi, hogy forradalom, harmincöt éves korára kiderül, hogy tulajdonképpen show business. Nekem is tudomásul kell vennem, hogy akármit írok, mainstreamet írok. Nem lehet mást írni. Lehetetlen. Vagy például épp az előbb emlegettem Tádénak a Depeche Mode-ot, a remixeiket. Szeretem ezeket a remixeket, mert úgy érzem, hogy megmarad annak a bizonyos dalnak az esszenciája, és mégsem ugyanaz. Nem is tudom, valaki épp a posztmodern kapcsán mondta, hogy már nem lehet újat kitalálni, legfeljebb kontextusukból áthelyezünk különböző dolgokat, és gyakorlatilag valamiféle új mixet készítünk. Hát most hogy én így írok-e vagy nem, azt nem tudom.

Borzasztóan szeretném megírni, megpróbáltam már, és nem vagyok vele teljesen megelégedve... Ültem az egyik buszállomáson Újvidéken, és naplemente volt. Csodálatos. Elment három busz. Hagytam. Hogy hogyan lehet leírni a városi naplementét ott, ahol csupa lakótömb és beton az egész? Csodálatos volt. Azt tudom, hogy sohasem fogom megírni Virginia Woolf Hullámok című könyvét, amit ugyan elolvastam, de hiszem, hogy kevesen olvasták el.

V.Z.: Ki látta az első írásaidat?

J.K.: Az első írásaimat? Jaj, hát azt... Hogy mondjam? Titokban írtam. Nem is tudom, talán valamilyen belső szükségletből. Nem mutattam meg senkinek. Tudom, hogy egyszer csak kinyitom ugyanazt a füzetet, és látom, anyám kézírással odaírta a dátumot. Belejavított. Ezt nagyon zokon vettem, mondtam is, hogy nem fogok ilyesmivel foglalkozni. A középiskolában olyan rendszer volt, hogy két plusz két év. A második két évben volt egy tanárnő, és én rájöttem – ma már sajnálom szegénykémet –, hogy nem olvassa át az írásbeli dolgozatainkat. És mindenféle hülyeséget beleírtam. Aztán valaki beköpött, és az az asszony majdnem sírt. Nála mindig az volt a lényeg, hogy önálló írások, önálló írások... Hiszem, hogy életében az volt a titkolt vágya, ami sohasem jutott kifejezésre, hogy ő is írjon. De hogy miért nem realizálta, azt nem tudom. A lényeg az volt, hogy leírtam két-három valamit, az iskolarádióba beolvastuk, kaptunk pár könyvet, aznap nem is kellett iskolába menni, ő pedig gyakorlatilag félelemmel telve imádott. Pedig azok mégiscsak középiskolás cuccok voltak. Akkoriban volt, de azt hiszem, még most is van a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, ahová elküldtem a prózámat. Később hallottam, hogy egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy az enyém lesz az első díj. Persze más valami középiskolás fokon, és más utána. Volt, aki szintén viszonylag jól írt, és abbahagyta. Most tervezőmérnök, vagy valami ilyesmi.

Én tulajdonképpen könyvek közt nőtten föl, és sohasem szóltak bele a szüleim, hogy mit olvasok, úgyhogy kimondottan felnőtteknek szóló könyveket olvastam mesék helyett. Tudom például, hogy anyám apámmal együtt elvitt a Kabaré című filmre hatéves koromban. Mondjuk tizenegy éves koromban megnéztem az Apokalipszis most című filmet. Beckettet szintén még alsós koromban olvastam. Annak a bizonyos valódi gyerekkornak csak valahogy most érzem a hiányát. Nemrég véletlenül a bátyám hozott egy könyvet, Salman Rushdie-nak az egyetlen gyerekkönyvét, amit a fiának írt. És bizony élvezem. De ugyanakkor valahol párhuzamosan olvasom Szorokinnak A jég című könyvével, mert valahol az is mese. Nekem Kristóf Ágota Trilógiája is valahol mese, hogy mennyire szép vagy csúnya, abba most nem megyek bele, de érdekes ez a logikai csiki-csuki.

V.Z.: A filmváltozatot láttad?

J.K.: Nem, nem akartam látni. Egy filmnél egyszerűen nem lehet... Biztos, hogy egyszerűsödik a tartalom. Lehet, hogy egyszer meg fogom nézni. Volt olyan, hogy láttam a filmet, aztán meg megvásároltam a könyvet, elolvastam, és rájöttem, hogy a könyv jóval bonyolultabb, ami normális, mert nem lehet belezsúfolni másfél órába három kötetet. Mondjuk, a Gyűrűk urának az egyik fanja voltam, középiskolás koromban olvastam. Utána a legjobb barátnőmmel mentem el a filmre, a férje állt sorba jegyért. És egyszerűen nem az volt... Hiába volt ott óriási felhajtás, meg a lehető legtöbb digitális trükk. Nem lehet az, a három kötet, az 1400 oldal, nonszensz, hogy azt belezsúfolják háromszor három órába. Azt hiszem, Tarkovszkij mondta, aki különben több sci-fit rendezett, ami tulajdonképpen csak nagyjából volt sci-fi, hogy nem tesz jót sem a könyvnek, sem a filmnek, hogyha makacsul ragaszkodunk hozzá. Tehát ő nem volt az ekranizálás híve. És azt hiszem, hogy jól, okosan beszélt.

V.Z.: A meséről ejtettél szót, a gyerekkor egy bizonyos periódusának a kimaradásáról. Dehát végül is magad is kompenzációt hajtottál végre, mert van olyan szöveged, amelyik mese.

J.K.: Igen, de olyan mese, hogy nem ajánlom gyerekeknek.

V.Z.: Tündérmese ráadásul bizonyos értelemben.

J.K.: Amit most mondasz, a Tündér, mese, úgy készült, hogy valaki ajánlotta a színházban, hogy olvassam el Háytól A gyerek című könyvet. Kiderült, hogy anyám már megvette. Elkacsmartam tőle szépen. Ahogy olvasom, nézem, öt óra, hat óra, hét óra, reggel... Szóval egy éjjel elolvastam. Utána aludtam három vagy négy órát, azután leültem, és egyszerűen, szinte nem is kellett rajta csiszolni, megírtam valamit.

V.Z.: Tervezed folytatni ezt a sorozatot?

J.K.: Nem, mert azt hiszem, hogy nagyon csúnya lenne.

V.Z.: Nem gyerekeknek való, és csúnya.

J.K.: Nem, abszolút nem gyerekeknek való. Szerintem a gyerekektől talán csak a kamaszok lehetnek szadistábbak – hogy így fejezzem ki magam. Talán azért, mert már tudnak komoly fájdalmat okozni, de nem fogják föl, hogy végül is mit csinálnak. Egy egészen apró dolog, ami talán csak súrolja ezt az egészet. Ha tegyük föl, én, mondjuk, tanár lettem volna, és ha belegondolok, hogy csak azt kapnám vissza, amit én adtam a tanároknak, hát azt nem kívánom.

V.Z.: Mikor jelent meg az első, nyomtatásban is kézbe vehető szöveged?

J.K.: Még középiskolás koromban. És valami furcsa hiba folytán ugyanaz megjelent kétszer. Pedig beadtam egy másikat is. A régit más, új képekkel újraközölték. Nagy botrány lett, nagy sértődés satöbbi. Aztán volt egy barátnőm, és volt a közelben egy kávézó, étterem, ott mondta, hogy ő döntött, hogy soha többé nem ír semmit, pedig volt tehetsége. Tetszett ez a gesztus, és legalább egy évig nem írtam. Aztán mégis, ez a tanárnő annyira akarta, hogy megírtam azt a bizonyos szöveget, és utána újra, az volt a második, illetve a harmadik, ami tulajdonképpen megjelent. Na, hazudok. Először, azt hiszem, hogy tizenhat éves koromban megjelent egy valami szörnyű versem. Én verset nem írok.

V.Z.: Kivéve azokat, amelyek megjelentek.

J.K.: Nézd, egyet írtam, de azt tavaly télen az egyik barátnőmnek, mert nagy bajban volt, és nem tudom, hogy hogyan, de sikerült, vers lett belőle. És ő ezt az internetre fölrakta, és utána kértek tőlem verset, de mondtam, hogy ne haragudjatok, ez kivétel. Én nem vagyok költő. Ha valamit írok is, ami, mondjuk úgy, hogy nagyjából minden mondat egy sor, még véletlenül sem vers, vagy prózavers. Még álmomban sem. Semmi ilyen szándékom nincs. Én azt vallom, hogy viszonylag tisztességes prózát írni könnyebb, mint viszonylag tisztességes verset. Ha verset olvasok is, azok zömmel klasszikusok.

V.Z.: Ha továbblépünk egy kicsit az időben, mármint a te beérkezésed tekintetében, tehát a középiskolás időszakból az egyetemista létformához, az hozott-e valami döntő változást? Olyan kulturális impulzusokat, baráti kapcsolatokat, amiből ma is tudsz még táplálkozni?

J.K.: Tulajdonképpen mondhatom, hogy rengeteg alkalmam volt, amit én ügyesen elpazaroltam vagy elsinkófáltam. Az egyetlen, amit abból a korszakból fölmutathatok, az egy rendkívül vékony kötet. De akkor már háború volt, akkor már tudtam, hogy mi az, hogy éhezni, amit soha előtte nem tudtam. Azt a könyvet, nem is tudom, hogy, de többen kikiáltottak minimalista prózának. Na most, hogy az minimalista volt-e, vagy attól volt minimalista, hogy akkoriban valóban nem volt kivel magyarul beszélnem a szüleimen kívül, nem tudom. Egész generációk mentek el... Azóta persze akadnak új társak, de azok, hát... Vagy néha-néha ráakadok valakire, aki tőlem jóval fiatalabb. Akivel pedig két-három naponta halljuk egymást, vagy mondjuk, összejárunk, azok tőlem mind rosszabbul beszélnek, pedig nem hiszem, hogy az én kiejtésem és a beszédem olyan fantasztikus lenne. Apropó beszéd. A középiskola első két évében a Telepre kerültem. Én szagoltam ki, hogy ott könnyebb tanulni. És olyan közeg volt, kulturális sokként is ért, hogy ott zömmel olyan diákok voltak, akiknek az anyukája takarítónő, az apukája szakképzetlen fizikai munkás. Szeptember elsején vagy másodikán körbefogtak, és mondták, hogy vagy elkezdek normálisan beszélni, vagy meglincselnek.

V.Z.: Mielőtt ez az első, vékonynak nevezett kötet, a Bakancs és fal megjelent, előtte egy antológiában már szerepeltél, A varázsszobor antológiában. Annak a kötetnek egy izgalmas szövege a How good not to love, ha jól emlékszem, ez szerepel ebben a válogatásban. Olyan társaságban bukkant föl a neved, amely társaságnak a tagjai ma mind ezen a pályán, vagy részint ezen a pályán mozognak. Tehát itt Lovas Ildikót említhetném, Hász Róbertet említhetném, és Urbán Andrást, aki íróként is affirmálta magát, de erről Beszédes István is tudna többet mondani, hiszen kötetének a kiadója. Ennek a kötetnek a szerkesztője, utószóírója Toldi Éva, már nem az alternatív művészetek hívének, és nem a nem-hagyományos műfajok szabályai szerint író alkotó képét rajzolta meg. Olyan kifejezéseket használt, amelyekkel kapcsolatban szintén kérném majd a véleményedet: mozaikpróza, filmszerűség – most hirtelen ezekre gondolok.

J.K.: A vizualitás, hogy pontosítsak egy kicsit.

V.Z.: Redukált nyelvi eszközök...

J.K.: Akkoriban redukált életmódot is éltünk. Úgyhogy azt hiszem, hogy ez a kifejezés – hogy is mondjam – abszolút belefért a kontextusba. Egyszer valaki kivizsgált egy nagyobb csoportot, aminek én is tagja voltam, és mondta, hogy én abszolút vizuális típus vagyok, nem is kellett, hogy kitöltsem a teszteket. Eleve ahogyan beszélek... Hogy például milyen jól néz ki ez a leves, már ez... Nem az, hogy milyen jó illata van, hanem, hogy milyen jól néz ki. Azonnal rájött, profi volt, egy-két beszélgetés után, hogy én abszolút vizuális típus vagyok. Én többnyire képekben gondolkodom. Nyilván ez nehézségeket is okoz, hogy hogyan lehet leírni olyan tartalmakat, mint amilyen, mondjuk, egy kitűnő video art.

V.Z.: Mondjál neveket is nyugodtan.

J.K.: Nem mondanék neveket. Én a Youtube-ról szoktam leszedni. Egyszerűen úgy érzem, hogy például olyan tartalmakat, amik az ember fundamentális érzései, akár a félelem, akár a szerelem, tulajdonképpen zömmel már csak a video artban lehet kifejezni. Hogyha megpróbáljuk leírni őket, csak próbálkozhatunk vele, de azok suta próbálkozások maradnak. Nemcsak azért, mert ez egy új formanyelv, hanem azért, mert ez még nem devalválódott. De hát én nem vagyok video art művész, én írással próbálkozom. Mondjuk, előfordult velem tavaly télen, hogy autóbusszal mentem, és megfigyeltem, a két sávot elválasztó felületen a hó legalább négy-öt árnyalatú, a szürkétől a hófehérig... Hogy ez milyen csodálatos! De ezt is csak azután vettem figyelembe, miután megnéztem David Lynch-től a Lost Highwayt. Hogy akkor, hopp: az úttestre is lehet figyelni. Van, hogy az ember jókedvű, akkor csodálatosnak és gyönyörűnek tartja, hogy az úttest egyenes és makulátlan. Ezt is lehet szeretni.

V.Z.: Ott sárgában, itt a fehér különböző változataiban és a szürke tónusaiban. Művészetről ejtettél szót, a video artról, installációkról, akármiről, ami téged foglalkoztat. A munkásságodnak van egy olyan vetülete, amit – én úgy látom –, hogy kevéssé értékeltek eddig, és akár mennyiségét, akár minőségét tekintve is alkalmas a különleges kivizsgálásra. A művészetről szólnak ezek a szövegeid. Ezek kritikák, emlékezések. Tehát a '80-as évekből indulunk ki, elég sok ilyen szöveged született, különféle kiállításokról, nemzetközi jellegű produkcióknak az interpretációja. Ez mostanság is foglalkoztat? Szoktál ilyet írni?

J.K.: Az a vicc, hogy most már ravaszabb vagyok. Annak a kiállításnak nekem tetszenie kell. Ha az a kiállítás nekem nem mond semmit, vagy nem tetszik, nem foglalkozom vele. Egyszer valakinek nem tetszettek a művei, túl nyersnek találtam, de megírtam. Nagyon sajnálom, volt egy kiváló kortárs képzőművészeti tárlat, a képzőművészetet a legtágabb értelemben véve, valahol Újvidéken, és azt mondták, hogy ne haragudj, Kálmán, de tele van három különböző folyóirat előre, majd máskor. Úgyhogy egyszerűen megíratlanul maradt. Ráadásul azóta, amit láttam, hát, egyik sem volt olyan, hogy attól elborul az agyam, hogy arról írnom kellett volna. Meg volt olyan is, hogy valakiről folyamatosan írtam, miközben változott a művészete, és amikor kijelentette, most már kiteljesedett, és láttam azokat a képeket, nem én írtam róla cikket. Hála az égnek, hogy nem én írtam, mert az már nem az én világom. Lehetnek valami egészen távoli metszéspontok, de azok nagyon erőszakoltak lennének. Elsősorban szeretni kell azt, amit az ember csinál.

V.Z.: A kiteljesedésről gondolkodván, akkor nézzünk egy kiteljesedést!

J.K.: Meg kell, hogy mondjam, hogy nekem nincsenek színészi képességeim, és kontaktlencsét is hordok, amely piszkolódik.

(Jódal Kálmán felolvas.)

V.Z.: Alig tízéves korban megnézni Francis Ford Coppola filmjét...

J.K.: Láttam én mást is, ne félj!

V.Z.: Igen, erre vagyok én kíváncsi, erre a filmográfiára, hogy ez hogyan fejlődött, hogy alakult tovább. Erről hogyha valamit mondanál. Egyáltalán mostanság van-e valami, vagy volt-e valami, ami a figyelmedet lekötötte? Előbb a korábbi kötődésekről.

J.K.: Most már kikristályosodott annyira, hogy amit nézek, az zömmel európai film, esetleg tajvani vagy dél-koreai. Van egy kiváló vietnámi film is, A riksás fiú, vagy például a dél-koreaiak közül a Bad Guy. De természetesen nem kell az amerikai filmeket leírni. Ott van a Sundance Filmfesztivál, és hát van Kanada is, ott is elég érdekes filmgyártás van, a francia-kanadai pláne. Zömmel ebből a közegből válogatom a filmjeimet... Amik számomra jelentenek valamit. Számomra az a jó film, vagy az a jó könyv is, amit nem egyszer nézek meg, vagy egyszer olvasok el, hanem újra és újra elő fogok kaparni, és mindig valami mást nyújt, valamit, amire addig nem figyeltem föl. A második kötetemben rengeteg linket rejtettem el, csak hát, aztán gondolkodtam, hogy kinek van kedve azon gondolkodni az olvasás során, hogy hol, milyen linket rejtettem el, hogy minek nézzen utána, és minek ne, hogy mit is akartam ezzel a mondattal, vagy hová is akarok kilyukadni. Az biztos, hogy ez a kommercialitás rovására, egyáltalán az érthetőség, a dekódolhatóság rovására ment. De örülök, hogy megírtam, és örülök, hogy így írtam meg.

V.Z.: Filmes utalások tömegét nemcsak az Agressiva kötetben, ebben az általad említett második kötetben követheti nyomon az olvasó, hanem a debütáló alkotásodban is. Itt elsősorban az európai vagy távol-keleti vagy éppen a kanadai filmművészetről beszéltél, na de a jugoszláv filmművészet remekeire is utalhattál volna: partizánfilmek, egyebek...

J.K.: Partizánfilmekre nekünk kötelező volt járni, amióta az eszemet tudom. Utána valaki mindig beköpte, hogy ugyebár ti, magyarok fasiszták voltatok. Mélységesen untam, hogy őszinte legyek. Két-három filmet láttam, akkor megértettem, hogy miről van szó. Nagyon érdekes volt, hogy azok a német katonák hogyan beszélhetnek ilyen tökéletes boszniai szerb akcentussal, és egyik sem szőke és kékszemű. Voltak jó filmek is. Valahol a '80-as években, amikor már nem csak fekete-fehér volt minden. De valahogy nem érdekelt a téma túlzottan. Hatvan-hetven éves múlt kit érdekelt? Engem már a berlini fal leomlása sem érdekel. Elmúlt, menjünk tovább. Nemrég például leszedtem két filmet Lordan Zafranovićtól, a Youtube-on. És az 1966-ban készült Rondó című filmet, amiben Milena Dravić szerb színésznő olyan jól alakította azt a buta szőkeséget. De olyan jól, hogy azt lazítás volt nézni. Akkor még béke volt és háború utáni nyugalom, amikor a később következőkről még senkinek sincs fogalma. Kifejezetten felüdülés volt. Vagy például néztem egy horvát filmet, azt többször is, amelyet kikiáltottak az első horvát noire filmnek, Fine mrtve djevojke...

Beszédes István: Finom kis lánydögök.

V.Z.: Döglányok.

J.K.: Az a baj az utóbbi tizenöt év szerb, horvát, bosnyák vagy akár szlovén filmjeivel, hogy még mindig a háborúra összpontosítanak. A háborúk elmúltak húsz éve. Menjünk tovább!

V.Z.: A köteteidnek a vizuális kivitelezését hogyha megfigyeljük, akkor azonnal látszik, hogy elég komoly gondot fordítottál arra a felületi megnyilvánulásra, ami egy könyvet kísér. A Bakancs és fal esetében Igor Bartolecnek a munkái találhatóak a kötetben, a másik esetben már a borítón a Csernik-család – egy művészcsaládot is a dinasztikusságból az írócsalád mellé vegyünk ide – tagjai tűnnek fel. Ez tudatos választás? Baráti kapcsolatokon alapul? Vagy a kiadó szervezi így?

J.K.: Nem, ez teljesen az én választásom volt. Emesét ismertem már nagyon rég, és sokat füveztünk együtt. De nem tudtam, hogy kemény drogokhoz nyúl. Mire megtudtam, addigra meg is halt. Találtam egy vizuálisan remekül megmunkált kártyalapot. Azt hiszem, az apukája csinálta. Egyedül azt kívántam volna, hogy gót betűkkel írják ki, hogy Agressiva, pirossal fekete alapon. Azt a választ kaptam, hogy akkor nem lehet elolvasni a hátlapján lévő szöveget. Úgyhogy maradt a sárga keret. De hát én a magamét igyekeztem megtenni. A másik pedig, ha lesz újabb könyvem, és ha Igor Bartolec akkor még itt lesz ebben az országban, akkor valószínűleg őhozzá fordulok. Több embernek megmutattam néhány munkáját az újabbak közül. Mondták, hogy kiválóak, csak nagyon depresszívek.

V.Z.: De hát ez téged nem fog befolyásolni azt hiszem.

J.K.: Nem, abszolút nem.

V.Z.: Közben kutattam az emlékezetemben, hogy abban A varázsszobor antológiában, a Toldi Éva által írt Utószó ban van-e még valami, ami rád vonatkozóan érdekes lehet, és beugrott a negatív utópia szóösszetétel vagy szókapcsolat. A negatív és az utópia. Tárgyalhatunk róla külün-külön is. Melyik a számodra kedvezőbb?

J.K.: Nézd, ha utópia, én vagyok annyira reális, hogy csak negatív utópiát tudok elképzelni. Akár közép- akár hosszú távon. Lehet, hogy ez az én sajátos alkatomból adódik, nem tudom. Tudom, hogy az egyik első könyv, amit szerbül elolvastam, az George Orwell 1984 című könyve – magyarul akkor még nem adták ki.

V.Z.: Magyarul is itt adták ki először, a Forum Kiadónál.

J.K.: Valamelyik kiadóval közösen akarták Magyarországra juttatni, de az utolsó pillanatban nem merték, visszatáncoltak. Valóban, magyarul itt jelent meg először. De valahogy akkor nagyon benne volt a levegőben Orwell. Az Állatfarmot is olvastam persze, és mélységesen sajnálom, hogy rajzfilmet készítettek belőle, mert ezzel leegyszerűsítették a történetet.

V.Z.: Pedig, ugye, magyar készítette azt a rajzfilmet.

J.K.: Tudom, és viszonylag szolidan. De azt egyszerűen nem lehet elmondani úgy. Mást kellett volna.

V.Z.: Orwellnél maradhatunk, vagy léphetünk az utópia és a negatív utópia felé?

J.K.: A Szép új világ ot is olvastam, méghozzá magyarul. Először szerbül olvastam, pontosabban horvátul, ami azért nem teljesen ugyanaz. Vrli novi svijet. Utána véletlenül ráakadtam – nagy megdöbbenésemre Magyarországon –, úgy látszik, úgy próbálták szem elől eldugni a könyvet, hogy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek ifjúsági kiadványaként reklámozták.

V.Z.: Végül is Borges Körkörös romok című könyve is a Kozmosz-sorozatban, ebben a tudományos-fantasztikus sorozatban jelent meg.

J.K.: Olvastam, megvan.

V.Z.: Ez tehát nem olyan meglepő. Ez a tendencia, vagy ez a technika. A te nyomozómunkád értékét mindenképpen megemeli.

J.K.: Meg olvastam még Jevgenyij Zamjatyin Mi című könyvét, az mindkét nyelven ugyanaz. Szóval valahogy eleve ebben nevelkedtem. De például Harold Pinter kései művei, de a koraiak is, érdekesek, vagy az általam már említett Samuel Beckett, akinek valószínűleg minden művét olvastam. Például az Ó, azok a szép napok! című drámát, amelyben az asszony derékig a homokban valahogy kipréseli az utolsó maradék morzsáját a fogkeféjére, és hosszan gondolkodik azon, hogy mi is lehet az, hogy sertés. Aztán a második felvonásban már nyakig van, és bele sem nyúlhat abba az apró kis táskájába, ami még mindig az övé. És nem sikolt. Nem sikolt. Talán tudja, hogy nincs kinek. Épp ez okozza a katarzist, hogy úgy tesz, mintha ugyanúgy lenne minden, mint bármikor. Pedig lehet, hogy holnap már úgy ébred föl, hogy a homok addigra összecsap a feje fölött. Meg olvastam A homok asszonyát is Abe Kóbótól.

V.Z.: A filmet láttad ebből?

J.K.: Nem, nem láttam.

V.Z.: Megint egy adaptáció. Éreztük a szkeptikusságodat ezzel kapcsolatban, de lehetséges, hogy a film itt megnyeri a tetszésedet. Tragikusság, drámaiság – ezek az összefüggések előkerültek az imént. Nagyon érdekes, hogy irodalmi értelemben nem a színpadi jellegű munkák felé fordultál, hanem rádiójátékokat, hangjátékokat írtál. Ezek felkérésre indultak?

J.K.: Hogy megmondjam őszintén, anyám húszévnyi újságírói munka után átment dramaturgnak az Újvidéki Rádió beszédművészeti osztályára. És az ifjúsági, a felnőtt, úgy értem, hogy normál, standard hangjáték mellett egyszercsak lett rövid forma is. És akkor én, ahogy megtudtam, mondtam, hogy ez nekem kell. Írtam néhányat. Jó, egyet most már nem írnék meg, hogyha tehetném, de hát vállalnom kell. És még négy vagy öt volt. Az meg üzenet értékű, hogy a szerb szövegért a pénzösszeg maximuma, a magyarért a minimuma járt. Hogy miért, azt nem tudom. Ugyanakkor én képtelen lennék a saját munkáimat szerbre fordítani, habár még szerb napközibe is jártam. De akkor sem. Veszek egy példát. Járt nálam egyik barátnőm, egy osztálytársnőm. Mondom, nézd, itt egy új prózám. Nem kell, hogy elolvasd mind a kilenc oldalt, csak a címet, hogyan fordítanád szerbre azt hogy Idült zamat? Azt mondja, hogy én nem tudom, de van egy barátnőm, aki fordító. Rögtön föl is hívta, mondta neki, hogy kérlek, küldj sms-t, küldd el a fordítást. Az a csaj húsz perc múlva elküldte, hogy az idült zamat az „dugotrajna aroma”. Mondom, én nem azt írtam, hogy hosszan tartó aroma, hanem azt, hogy idült zamat. Aztán az a csaj mondta, hogy ne haragudj, sok mindent nem lehet lefordítani. Van egy barátom, aki Belgrádban tanít a Hungarológiai Tanszéken, ő mondta, hogy majdnem lefordíthatatlan vagyok. És azt is, hogy ez kitűnő, de ebből soha nem fogsz megélni.

V.Z.: Hacsak szerbül nem a maximális díjazást adják, úgyhogy ezen még gondolkodj el.

J.K.: Jó, akkor talán. Nézd, azért legyünk szerényebbek.

V.Z.: Jó, legyünk azok. A rádiójátékokkal akkor nincs is a továbbiakban semmilyen terved? Vagy ha lenne felkérés?

J.K.: Azóta egyetlen egyszer volt, egy nagyhangjátékra való felkérés, de én abban nem találom fel magam, és nem is szeretnék abban alkotni. De ha kiszagolom, hogy valamilyen csoda folytán lesz újra rövidhangjáték, akkor biztos, hogy valamit benyújtok.

V.Z.: Amikor egyetemista voltál, és irodalmi stúdiumokat végeztél, akkor hogy úsztad meg, hogy mondjuk Börcsök Erzsébetet, mint kötelező olvasmányt ne olvasd el?

J.K.: Úgy, hogy nem fejeztem be az egyetemet.

V.Z.: Ja, hogy te ezzel a módszerrel vágódtál ki ebből a feladatkörből? Értem.

J.K.: De hogy őszinte legyek, én nagyon ambivalens vagyok... Ez számomra inkább teher.

V.Z.: Tehát mások megbuktak belőle, mondjuk, hogy nem olvasták, te pedig ezt a módszert választottad. És olvasóként végigvonultál az életművén?

J.K.: Hát, én csak annyit tudok, egyszer a tévének nyilatkoztam a nagymamám és Szenteleky Kornél kapcsán, és annyit mondtam, hogy ő már elmondhatta volna azt, hogy aki azt állítja, nem szenved identitászavarban, hazudik. A nagymamám e tekintetben egyike volt a pioníroknak. Azt is mondtam még, hogy Szentelekyt bizony nem olvastam, de mivel a nagyanyám egy életen át, gyakorlatilag a haláláig szerelmes volt belé, illik azért elolvasnom valamit tőle. És hát mivel családi örökség, legalább egy picit fölszedni románból, a németet pedig ismét elsajátítani, amit valahol tizenvalahány éves koromig én egész jól tudtam, de most már egyáltalán nem. Úgy érzem, hogy ez az, amit én az ő emlékéért tehetek. De ezen kívül semmit.

V.Z.: Elég komoly hozzáállás. Szenteleky mester neve itt többször forgott már. Ezt a vonatkozást nem mindenki szokta ismerni, legalábbis ezt a szálat kettejük között, ennek az összefüggéseit. Legalább egy kicsit belevilágítottunk ebbe.

Nagyon érdekes, hogy ugyan Újvidékről az utóbbi néhány évtizedben számos prózai alkotás, regényszerű szöveg született magyar nyelven is, most a neveket hadd ne soroljam, mindenki tudja, hogy kiknek a munkáira gondolhatunk, szerb nyelven is, a szerbiai horvátok részéről is írtak Újvidékről városregényt. Nagyon érdekes, hogy a te prózavilágodban Újvidéknek viszont egy olyan arculata bontakozik ki, ami maga is kiáltana egy hosszabb lélegzetvételű kompozícióért. Érdekelne: akarsz-e városregényt írni?

J.K.: Én tudom, hogy pillanatnyilag mire vagyok képes. Arra, mondjuk, képes lennék, hogy egy összefüggő novellafüzért írjak. De abban biztos, hogy lenne zombitól kezdve vámpírig minden. Ami igazán érdekel, az a határok. Az utóbbi időben elég sok orosz prózát olvastam. Épp itt van a zsebemben – azt hittem, hogy út közben majd olvasok – Szorokintól A jég, és ebben olyan mondatok is vannak – elnézést kérek az érzékenyebb lelkűektől –, hogy „Hallgassál már, te fityma mögötti túró!”, és ez a könyv mégis irodalom. Más orosz írók pedig, akik nem ennyire drasztikusak, szimplán csak egy fantasyt vagy science fictiont vagy urban legendet írnak, valami ilyesmit és nem többet. Hogy mi az, ami ezeket a könyveket irodalommá teszi, és ami a többi könyvből hiányzik? Érdekelnek a határok, és most így fogalmaznék, az angyal–állat–ember–gép-viszony. Annak különféle változatai. Itt a saját városom már többé-kevésbé virtualizálódik. Szeretném a városomat valahogy megörökíteni, végül is bizonyos szempontból az aranykoporsóm. Vagy az aranyketrecem. Írtam egyszer egy prózát, abban fogalmaztam meg, szenvedéllyel szeretem és szeretettel gyűlölöm saját szülővárosomat.

A 2014. november 8-án, a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, a Zentai Alkotóházban készült beszélgetés hangfelvételét feldolgozta: Döme Szabolcs. Gondozás és fotó: Basiliscus KMM.