Beszélgetések a vulkán alatt
Az irodalmat individuumok alakítják

Mikola Gyöngyi
beszélgetőtársa Szajbély Mihály,
az esemény házigazdája Beszédes István

Beszédes István: A mai estén a zEtna kiadói produkciójának egyik fontos, idei címszavát járjuk körül, amely nem egy hagyományosan szerveződő, intézményesen körülhatárolható irodalmi műhely terméke, hanem egy sokkal nehezebben meghatározható szellemi törekvés eredménye. Ebben a szellemi műhelyben olyan szerzők is szerepelnek, akik bár nem vajdaságiak, érdeklődési körük azonban mégis vajdasági. A pillanat küszöbén című kötetet jegyző Mikola Gyöngyi – mint a könyv előszavából kiderül – a nyolcvanas évek második felében kezdett el ezzel a területtel foglalkozni, méghozzás egy olyan, határátlépésre késztető, rendhagyó kezdeményezésbe bekapcsolódva, amelynek szerkesztője ma esti beszélgetőtársa, Szajbély Mihály. Nem kezdődhet tehát ez a beszélgetés sem másutt, mint a Rózsaszín flastrom eseményénél…

Szajbély Mihály: Gyöngyi tanítványom volt a Szegedi Tudományegyetemen. Tudjuk, hogy a tanárok a diákjaikhoz általában kétféle módon szoktak viszonyulni: vagy – féltékenységből – azokat választják tanítványaiknak, akik tudásban és képességekben lemaradnak mögöttük, vagyis biztosan nem nőnek a fejükre, vagy pedig – ez a másik eset – annak örülnek, ha a tanítványaik sikeresek. Én az utóbbiak közé tartozom. Mindig elégedettséggel tölt el, amikor a tanítványaim közül valaki szakmai sikereket ér el, mert ebben a saját munkám kiteljesedését látom. Gyöngyi korábbi köteteit és legújabb könyvét, A pillanat küszöbént olvasva elfogultság nélkül állíthatom, hogy a kortárs magyar esszé- illetve tanulmányírás elsőrangú képviselőjével beszélgethetünk ma.

Ez Mikola Gyöngyi harmadik könyve, saját állítása szerint – és szerintem is – az eddigi legszebb. A korábbiaktól, a Szignatúra Könyvek sorozatában megjelent Nagy Konstelláció – Kommentárok Tolnai Ottó poétikájához és a Kijárat Kiadónál megjelent A véső nyoma című könyvektől – bár ezek is tetszetősek – egyediségével kétségkívül eltér a mostani.

Mielőtt bármit kérdeznék, elmondanám, hogy 1985-ben, amikor ő másodéves magyar–orosz szakos hallgató volt, és először találkoztunk, akkor az egyetemen, a szakpárok között volt egyfajta hierarchia, tekintélyalapú sorrend. Magyar–történelem szakosnak lenni volt a legelőkelőbb, magyar–angol és magyar–német szakos hallgatónak lenni is még kiváltság volt. A magyar–orosz szak valamiért – hogy úgy mondjam – ennek a hierarchiának az alján helyezkedett el. Erre vonatkozna az első kérdésem. Milyen érzés volt a nyolcvanas években magyar-orosz szakosnak lenni a Szegedi Tudományegyetemen? Te ezt hogyan élted meg?

Mikola Gy.: Először is: én politikailag teljesen analfabéta voltam a nyolcvanas évek közepéig. Ez elsősorban azért volt így, mert féltettek a szüleim. Attól tartottak, hogy túlzott igazságérzettől vezérelve esetleg kibeszélek olyan dolgokat az iskolában, amiket nem kellene. Ha otthon elmeséltem nekik, hogy mi mindent tanultunk történelemórán, a hallottakkal sokszor nem értettek egyet, de ha rákérdeztem valamire, édesapám mindig azt felelte: „Majd meglátod, kislányom. Majd rájössz.” Igaza lett: az egyetemen rájöttem.

Olyan közegbe kerültem, olyan barátaim lettek, akik komolyan politizáltak. Mindjárt azzal fogadtak, hogy mivel orosz szakos vagyok, ezért – ahogyan mondták – egy nagy birodalom kis helyi ügynöke leszek. Ebben, még ha volt is túlzás, később részben igazat adtam nekik. Elvégre orosz tanár leszek – gondoltam –, és a diákoknak azt a propagandát kell tanítanom, amit a tankönyvek előírnak.

Még közelebbről szembesültem a valós helyzettel, a helyzetemmel – az orosz szak lebecsülésének okaival – akkor, amikor részt vettem egy féléves leningrádi képzésen, és megtapasztaltam, hogy milyen a szocializmus testközelből. Egy hermetikusan zárt kollégiumban laktunk. Az ottaniak nem szívesen álltak velünk, külföldi egyetemistákkal szóba. Akkoriban, 1985-ben érezhető volt a társadalmi-politikai feszültség a Szovjetunióban, már csak azért is, mert az állami vezetésben ebben az évben váltotta Csernyenkót Gorbacsov. Viszont nem az ellátás minősége, vagy a boltok magyarországiakéhoz viszonyítva szegényes árukészlete volt a legrosszabb. A kultúra hiánya volt a legelkeserítőbb. Bementem például egy könyvesboltba Dosztojevszkij városában, és ott nem lehetett Dosztojevszkij műveit megvásárolni. Megkérdeztem a tanárunktól, hogy ez miként fordulhat elő, mire ő elárulta, hogy bizonyos eljárás, vagyis feliratkozás után végül is hozzá lehet jutni Dosztojevszkij könyveihez. Vagy úgy – gondoltam magamban –, tehát így ellenőrzitek, hogy ki olvas klasszikusokat! Ilyen és hasonló lehangoló élményekkel tértem haza, és folytattam a tanulmányaimat.

Meg kell azonban jegyeznem: elsősorban az irodalom miatt iratkoztam magyar-orosz szakra. Rajongtam az orosz irodalomért, hiszen a világirodalom néhány legkiemelkedőbb teljesítménye íródott oroszul. Ez a rajongás a mai napig sem halványult el. Leningrádi tanulmányaim után igyekeztem bepótolni mindazt, amit időközben az évfolyamtársaim tanultak, valamint érdekelni kezdtek új témák, képzések is. Így találtam rá a jugoszláviai irodalomra. Az egyetem egyik folyosóján megláttam egy felhívást, hogy Jugoszláviai magyar irodalom címmel szeminárium indul. Aztán bekopogtam Szajbély tanár úr irodájába, és jelentkeztem a képzésre.

A kutatómunka úgy kezdődött, hogy a Soros Alapítvány finanszírozott egy projektet, amelyet Szajbély tanár úr vezetett, és amely egy vajdasági magyar írókkal készítendő interjúkötetre vonatkozott. Felosztottuk egymás között a folyóiratokat a Kalangyától a Symposionig, olvastunk, majd meglátogattuk az interjúalanyokat.

Itt, a Vajdaságban a nyolcvanas években a magyarországi irodalomnál magasabb szintű, fejlettebb kultúrával találkoztam. Így nyert értelmet számomra a szegedi magyar–orosz szak. Megismerkedhettem a nagy orosz írók életművével – most például, PhD hallgatóként Nabokovval foglalkozom –, és közel lehettem a Vajdasághoz. Nagyjából két évig készült az interjúkötet, szép emlékek élnek bennem erről az időszakról.

Szajbély M.: Az akkori orosz szakosok közül kevesen gondolkodtak úgy, mint Gyöngyi. Ezért általában nem volt nagy öröm orosz szakosokat tanítani. Hogy néhány kivételes diák bekapcsolódott az interjúkötet munkálataiba, váratlan ajándéknak számított akkor. Most pedig beszélgessünk kicsit a mai este tárgyáról, a könyvedről. A címe A pillanat küszöbén, az alcíme pedig Esszék, tanulmányok, elemzések . A főcímet érteni vélem, az alcím viszont elgondolkodtatott. Szét tudod válogatni az írásaidat aszerint, hogy melyik esszé, melyik tanulmány, és melyik elemzés?

Mikola Gy.: Ezeket a műfajokat nehéz egymástól elkülöníteni. A Tolnai műveiről szóló könyvem alcímében a „kommentárok” megnevezést használtam, mert ez tűnt a legpontosabb definíciónak. Azokat a másodlagos műfajokat, melyeket irodalomtudósként, kritikusként használunk, manapság egyre nehezebb különválasztani. Legjobban az „esszé” megnevezést szeretem, és azért nem egyszerűen csak „esszék” szerepelnek az alcímben, mert ezt egyelőre nagyképűségnek tartanám. Úgy érzem, még nem tudok olyan kiváló esszéket írni, melyek az esszé nagyjainak munkáihoz, például Montaigne esszéihez lennének mérhetők. Néha azonban utólag már úgy tűnik, hogy egy-egy szövegem esetleg megközelíti saját legmagasabb elvárásaimat.

Másfelől vannak a kötetben kifejezetten tanulmányszerű szövegek is. Ilyen a Symposionról írott elemzés, mely azt taglalja, hogyan hozta be megjelenésébe a folyóirat a képregény műfaját, mint médiumot. Alaposan elmélyültem tehát a témában, angol nyelvű szakirodalmat olvastam, és kínosan ügyeltem rá, hogy pontosan hivatkozott információkat adjak közre, különösen azért, mert nálunk, Magyarországon a képregény lenézett műfajnak számít, a szakirodalma is szerény.

A szerző céljaitól is függ a műfajválasztás, attól, hogy a személyes reflexióimat, gondolataimat kívánom hozzáfűzni a műhöz, vagy a lehető legobjektívebb megközelítésre törekszem. Az irodalomtudomány területén egyébként nehezemre esik belehelyezkedni valamely irányzatba. Amikor gimnazista voltam, Lukács György és a marxizmus volt a legelfogadottabb, az egyetemen a formalista-strukturalista elméletet tanultuk, később, amikor ez is elavult, jött a dekonstrukció... Eddigi életem folyamán már annyi tudománytörténeti fordulat volt, hogy úgy tűnik, gyorsabban változik az irodalomelmélet, mint a stílusok a filmművészetben. Ez a tapasztalat vezetett el a felismerésig, hogy nem lehet semmiféle külső mátrixot ráerőltetni az irodalomra, s nem kötelezhetem el magam ennek vagy annak az iskolának. Egyrész az iskola és az elmélet elavul, másrészt nem lehet minden művet egyazon irányzat szemszögéből vizsgálni. Hogy tudományosan mennyire elfogadott több különböző irányzat megközelítését felváltva alkalmazni, ez egy nehéz kérdés.

Szajbély M.: Amikor ezeket az írásokat olvasom, természetesen feltűnik, hogy a gondosabban lábjegyzetelt szöveg inkább tanulmány, amelyik pedig erre kisebb hangsúlyt fektet, az esszé, mégis egységesnek látom a kötetet. Egyfajta szemléletbeli egységességet érzek az írások mögött, melynek a forrása – talán ez furcsán hangzik majd – az, hogy Gyöngyi egy vidám és kötetlen pozitivista.

Ma, az újabb irodalomtudományi iskolák kerülik a tények visszakutatását, és az úgynevezett referenciális olvasatot, azt, amikor az író életéből a tudós megpróbálja visszakeresgetni azokat a szálakat és előzményeket, amelyek egy bizonyos művéhez köthetők. Ez a kortárs hozzáállás Gyöngyit – úgy látszik – nem nagyon érdekli.

Nem abban az értelemben pozitivista, hogy írásaiban megpróbálná a vizsgált szöveg minden apró részletének a gyökerét kikutatni, ő inkább szabadon kalandozik ide-oda egy-egy írás hátországában. Ez a szabadság pedig elvezeti a szöveg vagy az író olyan mögöttes világához, amelynek a képbe kerülése nem éppen megszokott. Amikor váratlanul kapcsolatba kerül egy vajdasági szerző egy filozófussal, vagy egy földtani gondolkodóval, akkor ez nagyon eredeti és meggyőző. Ilyenkor az olvasó úgy érzi, hogy amit olvas, valódi telitalálat, de mégsem ütközik ki az íráson az a szerzői hozzáállás, mely a vizsgált szöveg minden részletének a forrását igyekszik feltárni.

Ha elfogadjuk a véleményt, hogy egy író különböző szinteken ugyan, de tulajdonképpen mindig önmagát írja, akkor érthetjük meg igazán, hogy valamilyen módon ezeket a mögöttes világokat meg lehet találni, és érdemes is felkutatni. Gyöngyi írásaiban a szövegek hátországának a feltárása folyik, s mindezt szabad stílusban tálalja az olvasónak. Ebből a szempontból az, hogy van-e lábjegyzet, vagy nincs, majdnem mellékes. Te hogyan tudnád a magad irodalomtudósi ars poeticáját megfogalmazni?

Mikola Gy.: Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy második egyetemem volt a Tolnai-szövegekkel való foglalkozás, mert – úgymond – iskolázta a figyelmemet. A mögöttes világok felfedezését nem pontosan úgy élem meg, ahogyan elmondtad, de bizonyos kíváncsiság kétségkívül van bennem a szövegek háttere iránt. Erről eszembe jut egy történet. Thomka Beáta mesélte, hogy azt mondta neki Mészöly Miklós, miután elolvasta Thomkának az ő műveiről szóló könyvét – pedig Beáta aztán igazán tudományos módon ír –, hogy nem gondolta volna, hogy amikor az ember ír, ennyire meztelen.

Sokáig szerkesztőként is tevékenykedtem, így sok szöveggel behatóan kellett foglalkoznom. Egy idő után – hogy úgy mondjam – már érzi az ember annak a másik, mögöttes világnak a jelenlétét. Az erre vonatkozó érdeklődés nálam nagyon erős. Mondok egy példát, hogyan is működik ez. Szerkesztőként bedolgoztam a már említett Symposionba, készítettünk egy Trauma/Nosztalgia című lapszámot. Engem, mint irodalomkritikust, egyébként soha nem érdekelt az ún. pszichológiai iskola, az írásművek pszichológiai olvasata. Márpedig a trauma kapcsán, mely Freud szava, egyértelmű a pszichológiai kapcsolat. Elkezdtem hát a trauma-szakirodalommal foglalkozni. Ebből adódóan pedig a délszláv háború utáni vajdasági magyar irodalomra egy teljesen új perspektíva nyílt meg előttem. Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című könyvéről szóló szövegemet tartom ilyen szempontból a legkidolgozottabbnak.

Fenyvesi a könyvében Bori Imre irodalomtörténetét dolgozta át poétikává. Számomra ezzel az új, pszichológiai nézőponttal nagyon elkezdett élni a Fenyvesi-szöveg. A Halott vajdaságiakat olvasva bizonyítja, hogy egy elméleti szöveg, mely egy idő után tökéletesen elavulttá válik, hiszen a történelem túllép rajta, egy új olvasatban, lám, újra megelevenedhet. Ám ahhoz, hogy ezeket az összefüggéseket megláthassam, a trauma-tanulmányokat el kellett olvasnom. Persze nyilván már Freud elmélete is egy trauma-elmélet, ugyanis nem létezik olyan, hogy objektív elmélet, objektív tudomány. A legsemlegesebbnek tűnő elméleti vagy filozófiai szöveg mögött is megbújik annak az embernek a személyes traumája, aki a szóban forgó elméletet megalkotta. De kanyarodjunk vissza Tolnaihoz. Ő nagyon erősen hatott rám avval, hogy minden apró dologban képes meglátni egy történetet.

A felvetésedre válaszolva: számomra A pillanat küszöbén szövegei egymástól igencsak különbözőnek tűnnek.

Szajbély M.: Ami összeköti ezeket a szövegeket, az egyfajta elementáris kíváncsiság, mely áttör az írások felszínén. Számos olyan tanulmányt olvastam ebben a könyvben, amely általam is ismert műről szól. Ezekben a tanulmányokban az illető művekkel kapcsolatban egy csomó megválaszolatlan kérdésemre választ kaptam. Kevés irodalomtudós állja meg, hogy miután végigolvasta a szakirodalmat egy adott témában, mint te a traumában, vagy a képregényben, ne írja bele a tanulmányába a szakirodalom összes tanulságát, mely teljességigény általában rendkívül elnehezíti ezeket az írásokat. Nálad viszont azokon a pontokon vannak ezek a hivatkozások, források takarékosan bekapcsolva, ahol az illető szerző magyarázatához valami érdemlegeset tesznek hozzá. Tehát nincs túlmagyarázva a vizsgált mű. Talán belső ökonómiából, önkorlátozásból, és kíváncsiságból fakad, hogy nem kell mindent túlrészletően olvasni.

Mikola Gy.: Ehhez hozzátenném, hogy szerintem az egyik legnagyobb bűn másokat untatni. Még egy másodlagos szövegnek is érdekesnek kell lennie. Hiszen én magam is megunom az agyonmagyarázást, hát még mások...

Szajbély M.: Mostani és az előző könyved előszava is nagyon személyes hangvételű. A pillanat küszöbén előszavát olvasva úgy tűnt, téged már-már zavar ez a személyesség, mégsem tudsz szabadulni tőle. Ezt sugallja az előszó elé mottóul választott Nietzsche-idézet. Mert Nietzsche ebben nagyjából arról szól, hogy a múlt, a nosztalgia, a melankólia helyett, a múltat mintegy elfeledve a pillanat küszöbére kell telepedni ahhoz, hogy másokat boldoggá tudjunk tenni. Az előszó első mondata is egy Jeles Andrástól származó gondolattal kezdődik: „Bizonyos tekintetben az marad meg, amit elfeledünk” – szól az idézet. Az előszóban pedig arról írsz, hogy annak idején hogyan kezdtél el a Vajdaságba járni, hogy a huszonöt évvel ezelőtti utazások hogyan elevenedtek fel 2010. táján. Kijelenthetjük: egy fölvállaltan nosztalgikus és melankolikus előszó került A pillanat küszöbén elejére. Viszont a személyesség nyomai a tanulmányokban már alig-alig vannak meg. Az olvasó az előszó alapján azt feltételezheti, hogy a tanulmányok is primer-reflexív szinten foglalkoznak majd a különféle kérdésekkel, ám egyáltalán nem ez történik – szerencsére. Hiszen ami egy előszóban helyénvaló, az tanulmányokban már nem működik. Az esszészerűség nem válik túltengő személyességgé a tanulmányokban. Végső soron mennyire személyes ügyed az esszéírás?

Mikola Gy.: Nekem borzasztóan nehéz az érzésekről írni. Egyelőre erőmet meghaladó feladat megfelelő nyelvet találni hozzá. Amikor egy szerzőről, egy filmről, vagy valami másról írok, nyilván átérződik a szövegemen, hogy nekem valamiért fontos az illető mű, de nekem mégis a háttérbe kell húzódnom. Ilyenkor a másik iránti kíváncsiság vezet, és arra összpontosítok, hogy mi a szerzői szándék, hogy a műben mi az, ami érdekes. Azokat az érzelmeket, amelyek ezeket a folyamatokat kísérik, nagyon nehezen fejezem ki. Nem tudom őket rendesen megírni, úgy, hogy nekem is tetsszen. Valószínűleg ezen a ponton túl kezdődne az igazi esszé. Az előszóban például azzal küszködtem, hogyan fejezzem ki azt, hogy én féltem visszajönni. Maga a Nietzsche-idézetből származó könyvcím is erről szól.

Úgy kezdődött az egész, hogy meghívtak Tolnai Ottó születésnapjára, melyet egy hajón tartottak a Tiszán. Nagyon stílszerű volt, mert – mint tudjuk – Tolnai költészete rengeteg szállal kötődik Magyarkanizsához, a Tiszához. Egy csillagfényes estén, egy kis helyen összejöttek akkor az én régi és új vajdasági barátaim. Egészen úgy éreztem magam, mint egyetemista koromban. Mindez erős, intenzív hatást gyakorolt rám, és eldöntöttem, hogy meg kellene vizsgálni, hogyan néz ki most a vajdasági irodalom, mi minden történt a nyolcvanas évek közepe, a Rózsaszín flastrom megjelenése óta. Időközben született három gyerekem, ami miatt ritkábban jártam irodalmi estekre, az irodalmi folyamatokat távolabbról szemléltem, leginkább otthon írogattam. Szóval felmerült bennem, hogy mi lenne, ha megpályáznék egy ösztöndíjat, és megpróbálnám újra áttekinteni a vajdasági irodalmi viszonyokat. Azt, hogy egyáltalán ki maradt itt, és ki távozott a Vajdaságból, hogy milyen az itthon maradók és a külföldre távozottak viszonya, hogy hol tartanak a fiatal szerzők. Aztán az esélytelenek nyugalmával beadtam egy ösztöndíjkérelmet az NKA-hoz. Az ösztöndíjat – nagy meglepetésemre – elnyertem, így kezdődött el a munka, mely mintegy másfél évig tartott. De a történet azért nem ilyen egyszerű, ugyanis a Vajdasághoz ambivalens kapcsolat fűz. Röviddel azután, hogy először itt jártam, kitört a délszláv háború, amikor pedig Istvánnal együtt Üzenet -szerkesztő voltam Szabadkán, közbeszólt a NATO-bombázás. Ezek fájdalmas emlékek. Amikor traumás vajdasági szövegekről írok, ezt nem tehetem úgy, hogy át ne érezzem az itt jelen lévő traumát. Emlékszem, három napig sírtam, amikor bombáztak, és habár az Üzenet szerkesztője voltam, nem tudtam átmenni Szabadkára; nem tudtam, mit kell tennem, nem tudtam, hogy mi van a barátaimmal, azokkal, akik talán odahaza ülnek a számítógépük mögött. Aztán, hogy megnyugodjak, Montaigne-t kezdtem olvasni. Rövidesen eszembe jutott, hogy Montaigne szép, megnyugtató, idillikus esszéit polgárháború idején írta, mégpedig Vergilius mintája alapján. Vergilius pedig a maga idilli eklogáit szintén polgárháború idején írta. Abbahagytam tehát a sírást, és körbetelefonáltam a magyarországi szerkesztőségeket, hogy melyikük venné át az Üzenet készülő számát, melyet Szabadkán nem tudtunk kiadni. Reméltem, hogy az ittenieknek jelent majd valamit a biztatás, hogy én várom a kéziratokat, és ha tud, írjon. A Jelenkor vállalta ezt a számot. Azt hiszem, ez akkor sokat jelentett: nem adtuk meg magunkat a sorsnak. A háború után sok minden megváltozott. A könyvemben szereplő szerzőknek egy része elköltözött: már Szegeden, Pesten, vagy valahol máshol él, ingázik a lakhelye és a Vajdaság között, ennélfogva az identitáskérdés is bonyolulttá vált.

Visszakanyarodnék kicsit a Symposion már említett Trauma-számához. Ebben leírjuk, hogy a trauma fertőző, aki ezzel a jelenséggel foglalkozik, könnyen átveheti. Ez az ún. másodlagos vagy viharizációs trauma. Traumatizált személyekkel foglalkozó szakembereknél, például pszichológusoknál vagy ápolóknál viszonylag gyakran fordul elő. Talán emiatt jelenik meg az említett kettősség az előszó és a szöveg között. A szövegekben a műre koncentrálok, mert a bennük lévő értékek felmutatásához egyfajta érzékenységre is szükség van. Elmondható, hogy nem én és a személyes érzelmeim a fontosak, hanem hogy felmutassam azt, amit találtam. Viszont – mint már említettem – nagyon sok olyan érzelmi tapasztalatom is van, melyet érdemes volna megírni, csakhogy íróilag még nem tartok ott, hogy ezt megtehessem.

Beszédes I.: A Tiszatájban megjelent veled készült interjúban fiatal kritikusaid, ha nem is róják fel, azért kicsit vastagabb betűvel szedik tanulmányaid kapcsán a rajongás szót. Talán gyönge pontnak látják a szenvedélyességet, ám szerintem éppen ez ad energiát a szövegeidnek. A könyved szenvedélyes előszóval indul, s nekem ez koreográfiának tűnik a további szövegek olvasásához. Ez a kötet táncol. A borító is jó, mert Torok Melinda képén fölfelé kúsznak a színes cseppek, olyanok, mint a léghajók Zenta egén városnapkor. A könyvedben az érdeklődés intenzitását látom, és a szeretetet a kutatott téma iránt. Nyilván ez az intenzitás vezet oda, hogy kilépj az irodalmi témák teréből, s így egyes szövegek átvezetnek a színház, a film, és a képregény felé. Ezek amolyan irodalmi összekötő szövegek, tehát fontosnak tartod, hogy más területek jelenségeit is bevond az irodalom értelmezésébe.

Mikola Gy.: Vegyünk egy példát. Ha Mészöly Miklós történetesen csillagászati kifejezéseket használ a Merre a csillag jár című novellájában, akkor azt nekem meg kell magyaráznom. Ha a szerzőt érdekelte a csillagászat, akkor nekem is utána kell járnom. Megemlíthetjük, hogy sok átfedő terület is van, amelyek kapcsán az irodalomtudományba bejön például a vizualitás. Vagyis multimediális érdeklődés alakul ki, elég ha csak a számítógépre gondolunk, melynél egyszerre találkozunk szöveggel, képpel, és hanggal. Mindezek egyre kevésbé választhatók el egymástól. Itt, a Vajdaságban pedig különösen sok a többféle alkotóterületen dolgozó művész, akinek – úgymond – több vegyértéke van. Természetesen a kötetet az élet, a véletlen is szerkeszti. A Buharov fivérek Domonkos István Kormányeltörésben című verse alapján készült fimjéről is van a kötetben egy elemzés. Ebben aprólékosan megvizsgáltam a vers és a film kapcsolatát. Vagy – a színház kapcsán – Urbán András rendező irodalmi adaptációit hozhatnám fel, melyek nagy mértékben elszakadnak az eredeti szövegtől. Azt hiszem, mindig is érzékeltem a különböző területek intenzív összefonódását. Arra pedig, hogy egyes barátaim rajongónak neveznek, azt tudnám mondani, hogy ugyanazok, akik ezt teszik, máskor, egy maihoz hasonló beszélgetés után azt szokták mondani, hogy veled, Gyöngyi azért jó beszélgetni, mert téged az ember is érdekel, akivel beszélgetsz, nem csak a műve. Egy alanyi költőnek ez bizony rendkívül fontos. Általában úgy vélik, ha eltávolítod magadtól a művet, és objektíven írsz, akkor igazabb az írásod. Csakhogy én ezt éppen fordítva gondolom. Úgy vélem, hogy mindenekelőtt lennie kell egy belső elköteleződésnek, ami a mű felé hajt, és arra ösztönöz, hogy minél jobban megismerd, a többi csak utána következik.

Szajbély M.: Azokat, akik rajongónak neveznek, szerintem a köteteid előszavai vezetik félre. Az írásokban biztosan nem találják a rajongás jelét. Kétségtelen viszont – nekem is feltűnt –, hogy ezekben az írásokban senkit sem ér kritikai megjegyzés. Nem arról szólnak a szövegeid, hogy elmagyarázod, hogyan kellene az illető szerzőnek írnia, mellyel egyébként az írókat általában jól fel lehet bosszantani. Nincs bennük kioktatás. Azoknak a szerzőknek a szövegeivel foglalkozol, akik téged érdekelnek, akikre kíváncsi vagy, és ezért nagy örömmel leírod mindazt, amit náluk fölfedeztél. Én ezt rajongásnak nem nevezném. Az előszó jóval érzelmesebb, és egyesek esetleg a kötet egészére ráolvashatják az előszó hangvételét, holott a szövegekben már nincs benne mindez. Említettem már: az előszó és a tanulmányok között ilyen szempontból jelen van bizonyos feszültség. A tanulmányok mintha Nietzsche és Jeles András mondatai jegyében íródnának, az előszó pedig ennek az ellenkezőjét fejezné ki. De szerintem evvel nincsen semmi baj.

Beszéljünk más megközelítésből is a könyvedről. Ez egy rendkívül gondosan megszerkesztett kötet. Az első rész visszatekintés a korábbi két kötet világára, abban az értelemben, hogy idősebb szerzők munkáiról szól, előkerül Tolnai, Esterházy, és persze kedvenced, Nabokov is. Utána következnek azok, akik közül sokan Tolnai köpönyegéből bújtak elő, bár ők sem ugyanazt a nemzedéket képviselik. Elég csak Fenyvesi Ottóra és Beszédes Istvánra, illetve Kollár Árpádra és Orcsik Rolandra gondolni. Végül az a rész jön, amely átvezet az irodalomból más művészeti ágakhoz, műfajokhoz: a képzőművészethez, a filmhez, a színházhoz, a képregényhez. A kötetben az első, összefoglaló jellegű tanulmányok kivételével csak vajdaságiak szerepelnek. Korábbi könyveidben is a vajdaságiak játsszák a vezető szerepet. Bennem megfogalmazódott a kérdés: hogyan juthatnak szerephez a te érdeklődésedben azok, akik nem vajdaságiak és nem oroszok?

Mikola Gy.: Az előző könyvemben azért vannak ilyen szerzők is. Bevallom, én is írtam néhány negatív kritikát, de ezeket nem vettem fel a kötetbe. Egyébként azért nem gyakran írok elmarasztaló kritikát, mert a magam szakmáját másodlagosnak tartom. Aki a bőrét a vásárra viszi, aki verseskötetet ír, filmet csinál, ő, a szerző az elsődleges. Én, aki elemzem a művét... Mégis mi alapján teszem ezt? Ez nem azt jelenti, hogy nekem minden tetszik. A szerzők általában megsértődnek a negatív véleményen, habár kivételek is vannak. Volt egy eset, amikor értelmes vita alakult ki köztem és a véleményezett mű szerzője között. Ő Földényi László volt, akinek az esszékötetéről írtam a Jelenkorban. Ez a szöveg be is került a kötetbe, mert ez nem kritika volt, hanem vita a könyvében felvetett kérdésekről. Mi nem ismertük egymást, mégis kaptam tőle egy képeslapot, melyben megköszönte az írásomat, annak ellenére, hogy a Jelenkorban majdnem nem akarták leközölni. Megkérdezték tőlem: „Gyöngyi, biztosan ezt akarod?” „Persze. Ez a véleményem. De ha nem akarjátok, akkor ne közöljétek” – válaszoltam. „Közöljük – mondták. Csak megkérdeztük.” A Földényi Lászlóéhoz hasonló reakció ritka.

Másrészt szerencsém is van: megválogathattam, hogy kikről írok. Olyanról nem kellett, aki nekem egyáltalán nem tetszett vagy nem érdekelt. Az irodalom számomra a mai napig örömforrás, egyszerűen a felfedezés örömét próbálom átadni az olvasóknak. Nem játszom el, hogy hű, de okos vagyok, nem mondok olyat, hogy „Lacikám, elkezdtél meséket írni, hát hová vezet ez?” Az ilyesmit értelmezni sem tudom. Meg lehet mondani, hogy ez és ez kevésbé tetszik, hiszen minőségi érzékem nekem is van, ám ahogyan haladok előre a szakmai pályámon, egyre inkább azt érzem, hogy nincsen elméleti alapom kritikát írni. Ez az igazság. A művészet végül is szubjektív. Amúgy nekem semmi bajom a negatív kritikával, elolvasom, sőt nagyon szórakoztató is lehet. Én is írtam ilyet, mégpedig nagy élvezettel. Beletrancsíroztam például Károlyi Csabába. A kritikakötetéről írtam, ráadásul még ki is figuráztam. Ő volt akkor az ÉS kritikai rovatának a szerkesztője. A kritikám után kaptam tőle egy levelet, amelyben megkérdezte tőlem, hogy mit közölnék az ÉS -ben? Ez elegáns volt tőle. Egyébként így kezdtem el az ÉS -ben publikálni.

Igazából én sem bánom, ha engem kritizálnak. Amikor provokatív kérdéseket tesznek fel, elgondolkodtat, hogy miért váltott ki az írásom valakiben ellenérzést. Az ilyen dolgok tehát pozitívan is ösztönözhetik az embert. Egyszerűen nem tudok magamnak olyan bázist kialakítani, amelyről azután kijelenthetném, hogy Esterházynak vagy Darvasinak az új műve ilyen és ilyen. A fiatalokról meg azért nehéz nyilatkozni, mert még nem lehet tudni, hogy mi lesz belőlük. A kritikus ezért inkább felmutatja a szövegben azokat az értékeket, amelyeket ő biztatónak lát. Érdekes tapasztalatom fűződik Darvasi Lászlóhoz. Szinte együtt nőttünk föl Szegeden, a kezdetektől követem pályája alakulását, a versektől a regényekig. Őt korábban megkritizáltam elképesztően konzervatív nőszemléletéért. Ezen a téren azóta elég sokat fejlődött, persze nem feltétlenül az én kritikám miatt, egyszerűen hozta az élet, hogy bizonyos dolgokra rá kellett jönnie. Azóta a hősnői kicsit komplexebbek. Fontosak az ilyen hatások az irodalomban, habár ezek felé már kicsit elvesztettem az érdeklődésemet. Ráadásul a magyarországi kritikában jelen van a túlokos, a hatokos kritikus, aki mindenben meglátja a hibát. Én is egy ilyen túlkritikus közegben nőttem föl a Harmadkor, Takács Jóska környékén. Ez visszafogja az embert az önkifejezésben. Például kicenzúrázta a szövegeimből azt, hogy „én”, azért, mert „nem beszélünk magunkról”. A túl erős, túl koncepciózus kritikus vagy ideológiailag, vagy más szempontok alapján megfojtja a dolgokat. Másfelől, találkoztam olyan elvárással, mely szerint az a jó kritikus, aki folyamataiban látja az irodalom jelenségeit.

Egyre erősödő meggyőződésem, hogy az irodalmat individuumok alakítják. Az irodalomban nem az az érdekes, ami a szerzőkben hasonló, hanem az, ami különböző. A könyvembe például, ha újraírnám, nem írnék bele olyanokat, hogy „a háború utáni nemzedék”. Ezügyben meggondoltam magam, mert ez a nemzedék bizony nagyon különböző pályákat mutat, különböző esztétikai irányokat, érzékenységeket, érdeklődéseket. Egy fiatal társaságban könnyen csak a hasonlóságokat lehet látni, de egy éven belül – ezt láttam Orcsik Rolandék esetében – már kialakulnak közöttük a szakadékok. Amíg fiatalok vagyunk, bandában nyomulunk, mert úgy könnyebb. Utána pedig mindenkinek külön kialakul a maga egyéni világa, ízlése, univerzuma, különálló pályák indulnak, és a többitől való távolodás lesz az érdekes. Orcsikra és Kollárra, akik egyébként nagyon jó barátok, két teljesen különböző esztétikai gondolkodás jellemző. Bencsik Orsit a szövegemben általánosítóbb perspektívából látom, pedig legújabb könyve már egy nagyon önálló gondolkodás felé visz. Az idő múlásával egyre kevésbé vagyok távolról vizsgálódó, nagy ívekben gondolkodó kritikus.

Szajbély M.: Az egyik írásodban úgy fogalmazol, hogy „ha m űvészet az olvasás, akkor...”

Mikola Gy.: Igen, Esterházy kapcsán.

Szajbély M.: Csak az írás számít művészetnek, vagy az olvasás is? A szövegedben ez csak egy félmondat, de lehet, hogy többet is megér.

Mikola Gy.: Esterházy Estijéről írtam. Ebben idézi Tolnai Árvacsáth ját, és a szövegbe bejön Kosztolányihoz fűződő, Tolnaiétól jelentősen eltérő viszonya. Felmerült a kérdés: hogyan olvas Esterházy? Az új Esterházy-kötetben van egy mottó, és a könyvet, melyből e mottó származik, Banville A tenger című művét, én is elolvastam. Levettem a könyvet a polcról, hogy megkeressem benne azt a mondatot, amely mottóvá lett Esterházynál, és amely nagyjából úgy hangzik, hogy „Akár egy második szív, úgy lüktet mellkasomban a múlt”. Viszonylag gyorsan megtaláltam. Megbizonyosodtam tehát arról, hogy egy létező könyvből idéz Esterházy, mint tudjuk, nála még ez sem biztos. Végül arra a megállapításra jutottam: ha Esterházy olvasója szeretnék lenni, akkor – bizonyos értelemben – az olvasás művészévé kell válnom.

Azokat az írókat szeretem, ilyen Mészöly, Tolnai, Esterházy, Nabokov, akik fölhúznak magukhoz, őket olvasva érzem, hogy fejlődök. Egyszer egy interjúban Mészöly el is mondta, hogy ő olyan olvasót szeretne a műveihez, aki a játszótársa tud lenni. Csakhogy ezek magas szinten űzött játékok, és egyáltalán nem könnyű jó játszótárssá válni. Az olvasásnak is vannak szintjei. Az író világába való átlépés akár ijesztő perspektíva is lehet.

Úgy gondolom tehát, hogy: igen, az olvasás művészet. A könyvek gyakorlatilag magukban hordozzák az irodalom egész evolúcióját, ahogyan ezt Nabokov mondja. Az irodalmi eljárások folyamatosan gazdagodnak, fokozatosan komplexebbé válnak. Ezt a tudást hozza magával az író, és ezáltal az olvasó is egyre magasabb szintre jut. Ahhoz, hogy jó olvasója lehess Esterházynak, az olvasás művészének kell lenned.

Szajbély M.: Hasonló dolgok bennem a képzőművészeti befogadás kapcsán fogalmazódtak meg. A látványba, egy-egy olyan képbe, amely feltárul előttünk a leghétköznapibb élethelyzetekben, az ember beleláthat egy festményt. Vagyis beleláthatja ebbe a képbe azt a lehetőséget, hogy ez a kép műalkotássá válik. És ha az ember a hétköznapjaiba bele tudja képzelni a műalkotást, akkor a műalkotásokat is jobban fogja érteni. Ilyen értelemben gondolom azt, hogy a hétköznapi látásmódnak is a művészévé kell válnod ahhoz, hogy a képzőművészetet megfelelőképpen tudd befogadni. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy mindez az irodalmi szövegek befogadására is igaz lehet.

Beszédes I.: Igazat adok Gyöngyinek, annál is inkább, mert az Olvasás Éjszakája van. Az olvasási készség hiányát könnyű észrevenni a gyerekeknél. Nekik ez óriási tanulási nehézséget jelent. Az írás visszakódolása, feloldása gondolattá a kulcs. Ahhoz, hogy egy szöveget, egy fekete-fehér felületet a maga girbe-gurba vonalaival értelmezni tudjunk, és esetleg erősebb képeket tudjunk gyártani, mint amit a Technicolor-technika képes előállítani, kellenek képességek. Aki gyerekkorában nem sokat járt moziba, viszont könyveket olvasott, az néha csalódott, amikor filmesítve meglátta ezeket a műveket.

Az olvasó megérdemli, hogy a képességeit művészetnek nevezzük, hiszen enélkül a művészet nem létezik. Ő az, aki az alkotói folyamatot befejezi. Időnként visszaolvasom kedvenc könyveimet. Észrevettem, hogy mivel folyamatosan változik más olvasói érzékenységem, minden egyes alkalommal szinte teljesen élményben van részem. Amellett, hogy a témaváz, a történet, a cselekmény ugyanaz marad, valami másodjára mindig megbukik olvasáskor, valami később nyílik ki, második vagy harmadik olvasásra.

Mikola Gy.: Pécsett sokat sétálgattam a Király utcában. Ebben az utcában van egy cukrászda. Sokszor elmentem előtte, sőt még kávét is ittam ott, mégsem tudtam a nevét. Aztán Tolnait olvasva találkoztam a pécsi Kaflis cukrászdával, ahol – a mű szerint – Danilo Kiš találkozott Nabokovval. Legközelebb, amikor Pécsre mentem, elhatároztam, hogy látni akarom ezt a cukrászdát, mert a cukrászda sarkában áll egy porcelán kályha, és oda tette Danilo Kiš az esernyőjét. Elmondták, hogy sajnos be van zárva, de azért odavisznek. Benézek, persze azonnal észrevettem, hogy voltam már itt. Azonban addig számomra nem létezett – és a mondatomat az egyik barátom fejezte be –, „amíg valaki meg nem írta”. Tehát én már ott tartok, hogy egy csomó dolog nem tűnik fel addig, amíg nem látom egy regényben.

Lejegyezte: Döme Szabolcs
Gondozta: Beszédes István