Az érzés jusson el a lélekig!

Szögi Csabával Mészáros Anikó és Vuković Ildikó beszélget

Vuković Ildikó: Hogyan alakult ki nálad az irodalom, az olvasás iránti szeretet, ki mutatott neked példát ezzel kapcsolatban, ki nevelt olvasóvá?

Szögi Csaba: Nehéz lenne egy ilyen személyt találni. Valójában az egész nagyon korán kezdődött nálam. A legfontosabb ebből a szempontból a betűk ismerete, melyet édesapámtól tanultam meg, valamikor még általános iskolás korom előtt. Ahogy megtanultam a betűket, onnantól kezdve egyértelmű volt a számomra kijelölt út. Egyébként az Asterix szórakoztató füzetekkel indult minden. Mindig is kerestem az utakat, s lehet, hogy a mai este folyamán gyakran vissza-vissza fogok kapcsolni ezekre az útkeresésekre, és az Utazásaim című sorozatra, amin most dolgozok. A legfontosabb utak egyike számomra a könyv és a hagyomány, a hamvasi értelemben vett hagyomány. Nyilván ezzel még hat-hét évesen nem voltam tisztában, de mérhetetlen kíváncsiság indított el az olvasóvá válás útján. A könyvek és az olvasás iránti rajongás édesamánynak is köszönhető, ugyanis gyermekkoromban sokszor olvasott fel nekünk esténként az Egri csillagokból, vagy más művekből.

V. I.: Ha az olvasásról beszélünk, óhatatlanul előkerül az újraolvasás krédése. Te hogy állsz ehhez?

Sz. Cs.: Ez egy olyan téma, amiről beszélhetnék egész este, de megpróbálom leszűkíteni. Nagyon fontos az újraolvasás. Rendkívül fontos az újraolvasás, viszont ahhoz először is el kell olvasni a művet. Én most pont egy ilyen túrán vagyok túl. Valamikor a gödöllői egyetemi évek alatt felfedeztem, hogy milyen gyönyörű szépirodalmi részlege van a Mezőgazdasági Egyetem könyvtárának. A mezőgazdasági szakirodalom mellett mindössze néhány polcon foglaltak helyet a szépirodalmi művek, viszont rendkívül jó könyveket találtam ott, amiket sorban el- vagy újraolvastam. Kölyökkorom óta bennem volt, hogy ha valamelyik könyvet nagyon szerettem, gyakran olvastam el újra meg újra. A gödöllői évek alatt tudatosult bennem, hogy túl sokat olvasok újra. Rájöttem, hogy az emberi élet kevés lesz ahhoz, hogy a lényeges dolgokat ebben a tempóban végigolvassam. Ez 1999-ben volt, most pedig 2014-et írunk, és épp idén tavasszal végeztem azzal a magam elé kitűzött céllal, hogy a zentai könyvtár számomra izgalmas könyveit végigolvassam. Ebben a tizenöt évben egy-két kivételtől eltekintve nem olvastam újra semmit, viszont most, hogy a végére értem a zentai könyvtár kínálatának, újra hódolhatok ennek a szenvedélynek. Rendkívüli módon élvezem!

V. I.: A Mint ami lent van című kötetedben egy helyen azt írod, „Számomra az írás és az olvasás is elsősorban vallási élmény.”. Mit értesz ez alatt? Az olvasás, mint szertartás jelenik meg az életedben?

Sz. Cs.: Az az ember, aki imád olvasni, nyilván egy saját vallást fog ebből kialakítani. Egyébként maga a vallás szó annyira sokértelmű, hogy fontosnak tartom mindig meghatározni, hogy mit értek én e fogalom alatt, mert azt is írom, egyébként azt hiszem, pont ebben a könyvben, ha nem ebben, akkor a Drótban, hogy nekem hitem van, és vallásom nincs. Persze ez így butaság, mert nyilvánvalóan van vallásom, csak az nem egyezik meg a római katolikussal. A könyvnek áldozok nap mint nap. Szeretek beleszagolni, szeretem tapintani. Azt is írom valahol, hogy számomra olyan egy kötetet felütni, mint mondjuk az imádott nőnek az ingjét kigombolni, és levetni róla. De ez persze csak a körítés, ami által eljutok az élményig. Mert igazából az élmény a lényeg, nem pedig a vetkőztetés.

V. I.: Most az olvasásról térjünk át az alkotásra, az írásra, a belégzés, és kilégzés, befogadás, és kiengedés folyamatára. Hogyan éled meg ezt? Milyen élmény számodra az írás? Gördülékenyen működik, vagy igenis megszenvedsz egy-egy sorért, egy-egy mondatért? Esetleg állapotfüggő?

Sz. Cs.: Én azt vallom, hogy maga az olvasás is alkotás. Egy mű megszületik, amikor a szerző leírja a papírra, a kőtáblára, a barlang falára, vagy a virtuális térbe, ami nyilván nem csupán a szerző erénye, mivel az elbeszélés szelleme által diktált sorokat jegyzi le. Ezután a szöveg újra és újra megszületik, hiszen minden egyes olvasója a befogadás során újraalkotja önmaga számára. Ilyen szinten értem hát az olvasás alkotási voltát, és én magam fontosabbnak tartom az olvasást, mint az írást. Mindazonáltal bennem elég korán jött a kényszer, hogy én is írjak, ezt lehet egyfajta hóbortnak is nevezni. De ha ez a hóbort nem lenne meg senkiben, akkor nem születnének művek. Tehát nyilvánvalóan maga az írás is fontos. Egyébként az én esetemben szó sincs erőfeszítésről, soha nem éreztem úgy, hogy muszájból kell írnom, még újságírás közben sem, amikor más oszt rám valamilyen feladatot. Nincs az a téma, amiben én ne találnám meg azt, amiről ne tudnék élvezettel írni. Rendkívül élvezem az írás folyamatát, majdnem annyira mint az olvasást.

Mészáros Anikó: Amikor az előbb az újraolvasásról beszéltetek, eszembe jutott, hogy vajon újraolvasod-e a saját műveidet? Felütöd néha a legelső kötetedet, előveszed azokat a régi szövegeket, amik már megjelentek? Újraolvasod önmagad?

Sz. Cs.: A megjelenés pillanatában. Ahogy egy nyomdai produktum megjelenik, mindegyiket egyszer újra átolvasom. Utána már nem. Persze lehet, hogy valamikor majd újra fogom olvasni a régebbi köteteimet. Miért is ne? Zenészekről hallottam már ilyet, például olvastam egy interjúban, hogy az Iron Maiden minden tagjának megvan a maga kedvence a zenekar albumjai közül, és ezeket folyamatosan hallgatják is. Ilyet én még nem csináltam, viszont amikor frissen megjelenik egy könyvem, akkor ugyanazt csinálom vele, amit mondjuk a kedvenc szerzőim műveivel. Megszagolom, vetkőztetem, még azt is elolvasom, hogy hány ív terjedelemben, és melyik nyomdában készült. Aztán próbálom elhatárolni magam tőle, igyekszem elvonatkoztatni szerzőtől a művét. Ez több-kevesebb sikerrel saját magam (újra)olvasásakor is össze szokott jönni.

M. A.: Ha már szóba hoztad a zenét, érdekes megfigyelni, hogy már a kezdetektől fontos szerepet tölt be nálad a szövegek, a vizualitás és a zene összjátéka, a szövegek intermediális térbe való helyezése. Legalábbis számomra úgy tűnik a köteteidet forgatva. Az is észrevehető, hogy kötetről-kötetre változik és alakul a szövegekhez tapadó képi világ ábrázolása. A Költőfogyatkozásban karcokkal, skiccekkel indítasz, a Drót mantraként zakatoló ritmusoktól hangos, a későbbi Utolsó éjszakánk Velencében kötet darabjait erőteljes zeneiség hatja át, valamelyekhez intenzív képsorozat is társul, a legtutóbb megjelent verseskötetedben pedig letisztult képi alkotások szerepelnek. Tudatos építkezés, vagy ösztönös játék eredménye ez?

Sz. Cs.: Nálam a tudatosság és az ösztönösség valahol szinkronban van egymással. Nagyon-nagyon fontos dolog, amiről beszélsz, örülök neki, hogy szóba hoztad a szövegeim zeneiségét, amit erőteljesebb hatásnak érzek a vizualitásénál. A vizualitás esetemben másodlagos szereppel bír. Bár nagy filmrajongó vagyok, és a színházat is szeretem. A képzőművészetet kevésbé élvezem, sokkal jobban szeretek megnézni egy barlangot, vagy erdőt, mint egy katedrálist. Tehát a kötetek vizuális része inkább tudatos, és itt lehetne beszélni illusztrátoraimról, borítótervezőimről. Egyébként nagyon izgalmas számomra, hogy ők (vagy bárki más) mit látnak a szövegekben, milyen vizuális folyamatok indulnak el bennük a hatásukra. Szeretem ezt a játékot. A zeneiség viszont belőlem jön, az sem véletlen, hogy versekkel jelentkeztem legelőször. Azt hiszem, magamat elsősorban poétának tartom, a költő szót kevésbé kedvelem, és bármit írok, az valahol vers. Legfőképp a ritmusra gondolok itt. Szeretek rímelgetni a prózára tördelt szövegekben is, és alapvetően a zene az egyik legfontosabb dolog az életemben befogadóként és művelőként egyaránt. Az együttzenélés élménye rendkívüli hatással van rám, közönséggel vagy anélkül. Amikor jamelés közben ugyanarra a hullámhosszra kerülnek az emberek, az valamiféle csoda. Azt hiszem, hogy ezt a csodát nem is tapasztaltam meg máshol az életben, talán szex közben, amikor megvan a közös hullámzás. Az együttzenélés és a szerelmi aktusok között rengeteg párhuzamot lehet vonni.

M. A.: Hanyagolva az erotikát, még egy kicsit az illusztrációkra szeretnék reflektálni. Esetedben a szöveg hívja elő a képet, vagy fordítva? Van olyan, hogy egy kép ihlet meg, és arra írsz szöveget?

Sz. Cs.: Az Utolsó éjszakánk Velencében kötet darabjainak nagy része úgy született meg, hogy kaptam egy fotót, egy grafikát, vagy egy festményt, és ezektől elrugaszkodva vagy visszakanyarodva, egy kört formálva az adott művel írtam a szövegeket. Ez jó móka! Fordítva nem igazán működik a dolog, bár igazából nem is próbáltam még különböző illusztrációkat keresgetni a szövegeimhez. A Velence esete egyébként különösen izgalmas. Mikor kötetté formáltam a képekre született szövegeket, továbbítottam Mucsi Ata barátomnak, viszont nem küldtem el vele azokat az adott képzőművészeti alkotásokat, amelyekre az írások születtek. Kíváncsi voltam, hogyan alakul majd az alkotásfolyam, hogy kiindulva egy képből, az erre született szöveg kapcsán milyen új képek jönnek majd elő. Ezt a játékot azonban nem tudtuk végigjátszani, mert Atának van egy kulisszatitka. Nem szereti előre, elektronikus formában olvasni a szöveget, csak majd a papíron megjelent teljes kötetet. Ezért rendszerint csak a címet és az alcímet olvassa el, talán belekukkant kicsit néhány sorba, de az sem biztos. Inkább engem meséltet a szövegekről, az írásfolyamatról, a szövegek mögötti történetekről. Ezután rendszerint alkot valami tökéleteset. Ez is egyfajta együttrezgés közöttünk.

V. I.: A zeneiség és a vizualitás mellett talán még a körforgás egy olyan motívum a műveidben, ami szinte minden alkotásodban megtalálható. Honnan jönnek ezek a vég nélküli, körbeérő történetek?

Sz. Cs.: Mielőtt válaszolok, visszakérdeznék. Rendkívül izgat ugyanis, hogy hogyan vetted ezt észre? Melyik kötet, írás olvasásakor tudatosult ez benned?

V. I.: A Mint ami lent van című regényben a legnyilvánvalóbb. Ott egyébként ki is mondod egy helyen, hogy nincs valódi értelemben vett vég. Itt éreztem leginkább ezt a körkörösséget, és ugyanebben a műben írod azt is, hogy folytatása következik, mert nincs lezárása semminek.

Sz. Cs.: A könyv első sora úgy kezdődik, hogy „Lapom, tükröm, mondd meg nékem...”. A vége pedig úgy fejeződik, hogy „Lapom, tükröm, mondd meg nékem: vannak történetek, amelyek abbamaradhatnak? Mert én ezt nem tudhatom. Az óramutató körbejár, peregnek a képek... Különben is: lehet, hogy ez a történet csak most kezdődik el.”. Van itt egy beemelés ebben a részben, az a néhány szó, hogy „...vannak történetek, amelyek abbamaradhatnak?” Ez Günter Grass Macska és egér című kisregényének a vége, ahol így ér körbe a történet. Szerintem is a Mint ami lent vanban a legegyértelműbb az észrevételed, de ott bujkál a többi szövegben is. Egyébként arról van szó, hogy alakulgat egyfajta saját mitológiám, amiről Lenkes Laci barátom kialakult mitológiaként ír egy recenziójában, bár szerintem még csak alakulófélben van. Ez a magánmitológia több ponton kapcsolódik a hindu világhoz, mint az európai illetve a kisázsiai lineáris történetvezetéshez. Én inkább a körben hiszek (ha már a hitemről beszéltünk az előbbiekben), ciklusokban gondolkodom. Bár a gondolkodás nem túl találó kifejezés arra, amit a dolgaimmal kapcsolatban folytatok, inkább zsigeri és szívtájéki pontokról szoktam elindulni, elrugaszkodni, s inkább átérzett, mint átgondolt történésről van szó nálam.

V. I.: A körforgás mellett a kettősség is intenzíven jelen van a szövegeidben. Itt is a Mint ami lent van című kötetre utalnék vissza: fenn–lenn, fény–sötét, szív–ösztön. Mit szeretnél érzekeltetni ezekkel a szigorú ellentétekkel?

Sz. Cs.: Most elkezdhetnék becketti módon viselkedni, és azt mondani, hogy nem beszélek ezekről a dolgaimról, mert nincs olyan, hogy mit szeretnék, hiszen, azt írom, amit az elbeszélés szelleme sugall. Lényegében a teljesség felé törekszem, a weöresi értelemben vett teljesség felé. A műveim azonban nem eszerint születnek, inkább utólag fogalmazódik meg bennem, hogy miről is van szó, és mit miért tettem úgy, ahogyan. A Mint ami lent van regény címe egyébként abból ered, hogy mindaz, ami fent van, ugyanaz, ami lent van, illetve minden, ami kint van, ugyanaz, ami bent van. Tehát egyértelműen az egységről szól, illetve az egyből a kettőn keresztül a három felé való továbblépésről. Viszont a kettősség is jelen van a kötetben, főhősöm, Álmodó Arimán egy hirtelen pillanatban átmegy Ormuzdba, ami a perzsa dualista vallásban körülbelül ugyanaz, mint a yin-yang, a fekete-fehér, ami kört formál. Tehát megintcsak az egységnél tartunk. Minden visszatér önmagába. Az viszont nagyon fontos, hogy nincs felesleges és véletlen haladás a világban, hiszen nem lenne értelme, ha az ember ugyanabba az egységbe lépne vissza, ahonnan indult. Elindulunk valahova, törekszünk a teljesség felé, és bár visszatérünk a kiindulási pontba, úgy tesszük ezt, hogy továbbfejlődve túlhaladunk rajta.

M. A.: Ha már a kettősségeknél tartunk, akkor hadd emeljek ki egy fontos kettősséget a szövegeidben, ami átszövi az írások java részét, ez pedig az álom és a realitás kettőse. Rengeteg hősöd az álomvilágban él, sokszor nem lehet tudni, hogy mikor lebeg ott, és mikor lép a realitás talajára, ha egyáltalán rálép valaha. Jobb álmodni, mint ébren lenni? Egyáltalán ki lehet-e bírni a valóságot álmok nélkül? Kell ez nekünk, neked a túléléshez? Álmodozó típus vagy?

Sz. Cs.: Persze, kell ez mindannyiunknak. Az Utazásaim című sorozatban, amelyen most dolgozok, a kábítószeres hatások alatt tett utazásoknak is van jelentősége. Ehhez kapcsolódva meg kell említenem egy rendkívül izgalmas könyvet, Jim DeKorne Pszichedélikus sámánizmus című könyvét, amelyben a szerző a pszichedéliákat tanulmányozgatja. Elindul az LSD-től, és eljut az ősi kultúrák szereiig, és végig azt boncolgatja, mi is egyáltalán a realitás. Térjünk rá testi síkon a vizsgálódásra. Az agyunkban vannak idegsejtjeink, amelyeknek vannak kis nyúlványai, a dendritek meg a neuritok. Ezek végfácskákkal kapcsolódnak egymáshoz, és közöttük egy neurotranszmitter közvetíti az ingerületet. Jön egy inger, amit az öt (jobb esetben hat) érzékünkön keresztül felfogunk, eljut az agyba, aztán jön erre egy parancs, ami visszamegy a test megfelelő pontjaihoz, és van egy kémiai vegyület, ebben a történetben, ez most a fontos, ami a kettő között közvetít. Amikor elfogyasztasz egy bizonyos fajta kábítószert, beszéljünk akár a gomba psilocybinjéről, vagy az LSD lizergsav-dietilamidjáról, az beépül ennek a neurotranszmitternek a helyére, és a továbbiakban ő közvetíti az ingert. Ekkor jön egy másik valóság. Tehát akkor mi is az a valóság?

M. A.: Ezt most tőlem kérdezed?

Sz. Cs.: Vagy bárkitől. Nyugodtan be lehet kapcsolódni ebbe a családias hangulatú beszélgetésbe! Az előbbi gondolatmenet alapján felvetődik a kérdés, hogy mindkét állapot valóság-e, avagy mindkettő hallucináció? Mert mindkét esetben egy vegyület a közvetítő. De az is lehet, hogy van egy úgynevezett valóság, ami különböző kemikáliákon keresztül különbözőképpen realizálódik. Ezért kell szerintem valahol felülemelkedni a testi valóságon, és itt van ez a hatodik érzék nevezetű dolog is, amelyen keresztül talán egy reálisabb realitás valósul meg. Úgyhogy a kérdésedre válaszolva elmondhatom magamról, hogy álmodozó típus vagyok. Ha most elhoztam volna a gitáromat, ahogy terveztem is, akkor eljátsszhatnám az Imagine című dalt, amelyben John Lennon azt énekli, hogy lehet, hogy álmodozó vagyok, de nem én vagyok az egyetlen.

V. I.: Beszéljünk egy kicsit a hedonizmusról, az élvezetek halmozásáról, az élet imádatáról! Ez is sok ponton megjelenik a műveidben, akár a testiség, akár az alkohol, akár a gasztronómia formájában. Sokszor recepteket is közölsz, és nagyon részletesen, íncsiklandóan tudsz írni ezekről a dolgokról. Miért érzed fontosnak ezen témák kidomborítását?

Sz. Cs.: Veszélyes talajon mozgunk most, mert ezen dolgok (úgy mint az ételek, italok, szexualitás) hajlamosítanak arra, hogy elringassanak. Ilyen szinten is néha álmodozó vagyok, viszont nem szeretek ebben az állaponban lenni. Olyan ez, mint amikor a Mint ami lent van főhőse elalszik, egyre mélyebb síkokra kerül, majd pedig ébredezni kezd, és egyre magasabb síkokba repül. Az élvezeteknek ezt a velejáróját jobb elkerülni, nem szabad hagyni, hogy olyan szinten altasson el bennünket, hogy kikapcsolja a felelősségtudatunkat. Egy jó kaja, egy jó szex, egy jó ital hajlamosít arra, hogy elkezdj ringani az általa kiváltott állapotban, és félő, hogy ebben a ringásban megreked az ember. Ügyesen kell ezt csinálni, a lényeg, hogy időben felriadj, hiszen mindenkinek megvan a maga felelőssége, egy alkotónak pedig hangsúlyozottan. Ébredj és ébressz, ez a legfontosabb! Persze ennek ellenére ugyanezek az élvezetek tovább is tudnak lendíteni. Eljuthatsz egy finom nyárson sült pisztráng élvezetétől egy olyan állapotba, ami hasznossá válhat számodra, felébreszt, ráébreszt dolgokra, te pedig ezáltal tovább ébresztesz másokat.

M. A.: Szerintem az utazás is ilyen élvezet a te életedben, és a hőseid életében egyaránt. Mindig ott lebeg körülöttetek, hol fizikai, hol szellemi értelemben véve. Pedig, ha jól emlékszem, egy időben még útleveled sem volt, és csak ritkán lépted át Zenta határát. Szeretsz úton lenni?

Sz. Cs.: Csak vízumom nem volt. Egyébként szeretem az utazásokat. Az olyanokat is, amikor beülünk Beszédes Pistával meg Sinkovits barátommal a kis Corsába, és elindulunk a könyvhétre. Bár sokan felróják nekem, hogy annyi lehetőségem lenne a kiruccanásokra, hiszen a Képes Ifi főszerkesztőjeként akkreditáltathatnám magam gyakorlatilag akárhova (a munkatársakat akkreditáltatom is), és mégsem élek vele. Lehet, hogy itt is az elringatottság állapota áll fenn, de mindeközben vertikálisan folyamatosan utazgatok. Szökőévenként azért jön egy olyan inger, hogy a hátamra vegyem a batyumat. Régi bringatúrásként gyakorlati szempontból kitűnő utazó vagyok. Ha pedig elkap a gépszíj, nincs megállás! Idén nyáron épp egy ilyen csodálatos túra részese voltam. Az egyik zenész barátomat látogattam meg Matyóföldön, majd közösen végigbóklásztuk az észak-magyarországi hegységeket, a Cserháttól Tokajig. Kétszeresen spirituális út volt ez, egyrészt szellemi túra a világmegváltó beszélgetéseinknek köszönhetően, másrészt nagyon finom borokat ittunk, és az alkohol is igazi spiritként hatott ránk.

M. A.: Ebből is kitűnik, hogy mennyire természetközeli személyiség vagy. Az utazások alkalmával te is, és hőseid is gyakran szinte eggyé váltok a természettel. Fontos számodra az ember és a természet harmóniája, a természetben való feloldódás?

Sz. Cs.: Mindenképpen. Szeretem a fizikai kontaktust a növényekkel és az állatokkal. Egyik meghatározó élménye az életemnek, mikor a fent említett zenész barátommal, akit Varga Laró Istvánnak hívnak, részt vettem egy börzsönyi táborban, ahol egy tisztáson, egy patak forráspontja mellett sátoroztunk. Reggel a patak csörgedezésére ébredtünk, este szentjánosbogarak zümmögésére aludtunk el. Lélekemelő időszak volt. Teljesen érintetlen természeti helyeken még nem jártam, legalábbis fizikailag. Mert az útleírásokat kifejezetten szeretem olvasni, kölyökkoromban édesanyám nemcsak az Egri Csillagokat, hanem Széchenyi Zsigmond vadásznaplóit, útleírásait is felolvasta nekem. Egyébként nem feltétlenül kell ilyen helyekre eljutnunk, az ember otthon is megtalálja a kapcsolatot a természettel. Az ablakom alatt egy fügefa áll, körülötte ólálkodik a tacskónk, meg a kis breton kutyánk, aki egy hete van nálunk, és már a velük való kontaktusban is érzem ezt az egységet, amiről egyfolytában beszélünk.

M. A.: Az utazásokat nemcsak olvasni, leírni is szereted. Most is dolgozol valami ilyesmin, vagy már befejezted a projektet?

Sz. Cs.: Ha a sorozatra gondolsz, az befejeződött még 2001-ben, miután diplomáltam. Az akkori Képes Ifi főszerkesztő, Szabó Palócz Attila felkérésére (nem tudom, honnan gondolta, hogy én értek ezekhez a dolgokhoz) születtek ezek az írások, megkért, hogy írjam le a kalandjaimat a szerekkel kapcsolatban. Ez már régen le is zárult, most csupán annyiról van szó, hogy bár meglehet, korán beszélek róla, egy közös kiadást tervezek Balatoni Boli szintén zenész barátommal, aki sajnos néhány éve Szumátrán itt hagyott bennünket testi valójában. Még életében megbeszéltük, hogy megpróbálunk kiadni egy közös kötetet különféle utazásainkról, s amikor meghalt, a nekrológban is megígértem neki, hogy teljesítem a tervünket. Sajnos jelenleg akadályba ütközött a projektum, de bízok benne, hogy hamarosan szabad utat kapok a folytatáshoz.

V. I.: A Mint ami lent van című kötetedre még visszatérnék egy gondolat erejéig. Ott említesz egy jelentős kifejezést, a „timsel”-t. Mit jelent ez?

Sz. Cs.: Ez egy héber szó, amit beépítettem az általad említett regénybe, de már a Drót című regényemben is írtam róla hosszasan. Egyébként egy bibliai idézetből ered. Állítólag a Bibliának számos része torzult, a fordításokon keresztül éppúgy, mint a véletlenből kifolyólag, vagy a kanonizálás szándékosságának köszönhetően. Egy ilyen rész ez is, amelyre rákérdeztél, s a görög és a latin fordításokban más-más befejezést írtak neki. Az idézet az egyik fordításban úgy szól, hogy „A bűn a küszöb előtt leselkedik rád, de te állj neki ellen.”, míg a másikban azzal végződik, hogy „... de te ellen fogsz neki állni.”. Míg az első idézet egy szigorú felszólítás, a másodikban az eleve elrendeltetés érvényesül. Steinbeck vizsgálta az eredeti héber szöveget, és abban a „timsel” szót fedezte fel, amelynek a magyar jelentése az, hogy „rajtad áll”. Fontos észrevétel ez, melyben benne rejlik a szabadság. Egyfajta döntésképességet sugall, hogy egyedül rajtad áll, hogy mi fog történni veled. Nem felülről diktálnak neked, és nem is sorsszerűen alakulnak a dolgaid, hanem a saját felelősséged irányítja az életed.

M. A.: Eddig leginkább a Mint ami lent vanról beszéltünk, de emellet más köteted is megjelent már. Ha sorra veszem őket Költőfogyatkozás (vers, 1997), Drót (regény, 2004), Korai orgazmus (vers, 2008), Mint ami lent van (regény, 2009), Utolsó éjszakánk Velencében (egyslukkos fényképnovellák – lírai rövidprózák, 2012), Rakjatok be a gumiszobába! (vers, 2014). Ezek alapján azt a képletet kapom, hogy egy regény után általában egy verseskötet következik. Magától alakult ki ilyen sorrend, vagy te irányítottad a kigondolt irányba az alkotófolyamatot? Egyszóval, ez is rajtad állt?

Sz. Cs.: Ez egy darabig, az első négy esetben véletlen volt. Aztán közbeékelődött egy fesztiválkrónika, de az közös munka volt Gruik Zsuzsával és Illés Eszterrel. Egyértelmű volt, hogy az első kötet formailag is egy verseskötet legyen, aztán jött ez a naplószerű kötet, amit a katonaság ideje alatt írtam, és a kiadóm regényként címkézett fel. Utána a Költőfogyatkozás összeállításából kimaradt verseket fűztem össze újabb kötetté, majd jött a Mint ami lent van című regény. Ez a ritmikus váltakozás azóta felborult, hiszen ezek után jött az Utolsó éjszakánk Velencében , amely egy prózakötet, bár végeredményben tömény költészet található benne. Végül itt a legújabb, egy verseskötet. A következőt még nem tudom megjósolni.

M. A.: Alkotsz lírában, prózában, publicisztikában egyaránt. Hogyan lehet ezeket a műfajokat szétválasztani? El kell, vagy el lehet-e egymástól különíteni őket?

Sz. Cs.: Hogy kell-e, azt nem tudom, de én nem választom szét őket egyáltalán. Nem a forma a lényeges, és nem is a megjelenés helye, tere, vagy ideje, hanem az a fontos, hogy az érzések és a gondolatok átjussanak egyik pillanatból, egyik korszakból a másikba. Nekünk alkotók, értelmiségiek számára nem annak kell elsődlegessé válnia, hogy mennyien olvasnak bennünket, nézik a fényképeinket, vagy hallgatják a zenénket, hanem azt kell szem előtt tartani, hogy az érzés eljusson lélektől a lélekig, a gondolat és a mondanivaló pedig ne haljon meg.

V. I.: A legújabb köteted címét említettük már (Rakjatok be a gumiszobába!) . Ez egy elég erős felszólítás. Honnan jött az ötlete?

Sz. Cs.: Érdekes, hogy ez az első olyan verseskötetem, amelynek az maradt a címe, amit én adtam neki. Az első kötetnek a „Csend” címet szántam, mert akkoriban tényleg fontos volt az életemben ez a szó, bár elég snassz kis cím lett volna belőle, ha megmarad. Annak a kötetnek Gyarmati Kata lett a keresztanyukája. A Költőfogyatkozás egyébként nem is verscím, hanem az egyik illusztráció címe, amit én készítettem. Eredetileg nem is a kötethez terveztem. A saját fotómat ráragasztottam egy papírra, a Magyar Szóból kivágtam egy félholdat, azt is melléragasztottam, összefirkáltam az arcomat, köré sugarakat rajzoltam, mintha napfogyatkozás lenne folyamatban, végül fölé írtam, hogy költőfogyatkozás. A Korai orgazmusnak „Százhét lépés” lett volna a címe, mert olvastam valamit arról, hogy a siralomháztól az akasztófáig százhét lépést tesz meg az elítélt. Itt nem is volt különösebb koncepció a kötet összerakása folyamán, és a kiadó nem is vétózta meg az én elképzelésemet, csak ajánlatot tett a Korai orgazmusra, ami egyben az egyik kötetben szereplő vers címe is. A Velencének a „Sarkig tárva” címet szántam, végül ott is az az egyik kisprózának a címe a kötetcím. A legutolsó kötetnél egyértelmű volt, hogy ütős címre van szükség, és végül itt is egy a kötetben szereplő vers címére esett a választás. Ahogy a cím is erőteljesebb az eddigi kötetek címeihez képest, úgy a címadó vers is kilóg egy picit a kötet többi darabja közül, részben tartalmával, részben pedig azáltal, hogy ez a vers az egyetlen, amely nem felkérésre született, hanem a jegyzetfüzetemben találtam. Nem emlékszem, hogy mikor írtam, vagy milyen állapotban, de az érzések alapján rekonstruálható, kihez szól. Az előbbiekben beszéltem az elringatottságról, hogy nem jó, ha benne ragadsz, viszont néha akaratlanul is úgy érzi az ember, hogy de jó lenne elringatva élni például egy szanatóriumban, vagy egy bolondok házában, akár egy gumiszobában, ahol ingerszegény a környezet, minden állandó, és nincs bizonytalanság, ahol elvegetálsz, ahol csak úgy vagy, és a többit kitalálják helyetted mások. Néha egy ilyen vágy engem is elkap, de nem szoktam átadni magam neki hosszú távon. Hát így született meg ez a vers, és így lett ez a címe ennek a kötetnek.

M. A.: Ez a cím valamiféle őrületet sejtet. A te múzsáid is ilyen őrült nőszemélyek? Milyen lények ők egyáltalán?

Sz. Cs.: Többen vannak. Ancsám, te is meg szoktál ihletni.

M. A.: Akkor jól éreztem, hogy nők azok!

Sz. Cs.: Többnyire nők. Már másodszor csaltok ki belőlem ehhez hasonló választ. Egyszer Pistának is sikerült, mikor megkérdezte, hogy milyen az én ideális olvasóm. Erre azt feleltem, hogy nő. Egyébként a múzsáimat nem lehet nemhez kötni, androgünök, és velük kapcsolatban igencsak hajlamos vagyok a promiszkuitásra.

V. I.: Zárásként feltennék egy kérdést, amire mindig is kíváncsi voltam. Ha választhatnál, melyik regényhős lennél?

Sz. Cs.: Hűha, annyian vannak! A hasonló kérdések kapcsán mindig Jean Valjean jut eszembe, valamiért. Legyen most is ő a kiválasztott. Úgy érzem egy Jean Valjean-féle nyomás jót tenne nekem, hogy ne csak egy kényelmes páholyból szemléljem a világot.

M. A.: És a következő regényhősöd karakteréről lehet már tudni valamit?

Sz. Cs.: Majdnem hozzáfogtam a következő „regényhez” (ugyan, nem írtam én még regényt). Annyi bizonyos, hogy jelenleg több minden is alakulóban van. Például a Drót második, bővített kiadása, vagy a már említett közös utazásaim Bolival, de ezekben a szövegekben olyan sokminden szól a nőkről, hogy úgy döntöttem a közeljövőben egy teljes kötetet szentelek majd a nőnemű múzsáimnak. Igen a múzsa az leginkább nőnemű, legyen szó egy rostélyos pisztrángról, vagy egy szép felhőről.

Készült a zEtna XI. (Korpuszkuláris) Irodalmi Fesztiválján, 2014. november 5-én, a Zentai Alkotóház helyszínén.