Bicskei Flóra
Tánc

Néha meg kell tanulni, mi az elengedés.

Egy elhagyatott, málló vakolatú, régi ház volt az otthonom. Nagyon szegény voltam. Nagyon szegény voltál te is, amikor először megláttalak, a házam melletti poros úton barangoltál szakadt vászontáskával a válladon, valahonnan valahová, mert soha meg nem álltál, csak ha megéheztél vagy megszomjaztál, mint ahogy aznap is. Kértél egy pohár innivalót. Beengedtelek, bár első látásra egyáltalán nem voltál bizalomgerjesztő. Mégis, mire kiittad a házi ribizliszörpöt a göcsörtös szélű pohárból, egymásba szerettünk. Sokszor magamra hagytál, de aztán mindig visszatértél, bár mindig azt hittem, hogy utoljára látlak. Sohasem hoztál drága ajándékokat, csak jelképes dolgokat. Párizsból egy előkelő hölgy eldobott, bronzcsillogású cérnával átszőtt selyemkendőjét. Velencéből egy csúf, törött fogantyús kis tükröt, Barcelonából megkövült, cukros almát, Veronából nyikorgó, működésképtelen zenedobozt, a tengerpartokról pedig tengeri csillagokat, elképesztő formájú köveket és kavicsokat, egyszer meg egy rémséges rákot, amelyikkel annyira megrémítettél, hogy beledobogott a szívem és sikítottam. Sokszor sétáltunk alkonyatkor a festői naplementét bámulva, haraptuk az éles, tiszta levegőt, miközben madarak szálltak fel váratlanul a gondozatlan, magasra nőtt buja fűből, vagy különös szárnymintázatú lepkék raja rajzott elő ugyanonnan – ezek a fajok mára valószínűleg kihaltak. Egyszerre volt jelen a születés és a halál. Kéz a kézben táncoltak egy időtlen pillanatban, egy másodperctöredéknyi reményben.

Amikor sötét estéken, gyertyafénynél zamatos sajtot, lyukas fatálból almát, szőlőt és körtét, málnát vagy feketeszedret vacsoráztunk puha, fehér, illatos kenyérrel, és olyan friss és lágy, átlátszó mézet, hogy látni lehetett benne a kristályokat, a lép tökéletes kis maradványait, te hosszú, zavaros, mégis hihetetlenül érdekes és különös történeteket meséltél az utazásaidról. Én meg sokszor bealudtam, mert nem értettelek.

Egyszer táncoltunk is, egy téli estén. Nagyon hideg volt a házban, csak a konyhában lehetett tüzet gyújtani a régi, veszélyesen sötét, zegzugos, szemetes-bogaras, füstölgő kandallóban. Te kitisztítottad, ahogy tudtad, és éles nyelvű, meleget ontó lángokat varázsoltál bele pillanatok alatt. Valódi varázslónak láttalak ekkor, titokzatos csodatevőnek, aki lehet, hogy nem csak tüzet csihol, de aranyat is csinál, ha éppen akar.

Táncoltunk, igen. A vályogfalon egy óriási pók mászott szakszerű lassúsággal, a felborult boroskancsóban a szürkésvörös színű macskám aludt békésen. A szálkás padlón álltunk mezítláb, miközben kint nagy pelyhekben hullott a hó. Hagymaszag volt és büdös, de nem törődtünk ezzel, csak táncoltunk, egymásba fonódva, lassan, majd egyre mámorosabban a bortól. Olyan erősen szorítottál néha, hogy elállt a lélegzetem és rosszul lettem. Utána a padlóra löktél és egymáséi lettünk.

Másnap hajnalban elmentél és soha többé nem láttalak. Élve.

Néhány nappal később pár parasztember a közeli faluból kocsin hozott vissza hozzám. Véres volt a holttested, a jobb kezed hiányzott. Rablóbanda támadott rád, még el se hagytad tanyáink határát. Lefektettelek az ágyra, és lemostam rólad a vért és a piszkot. A késszúrások nyomait kitisztítottam, fertőtlenítettem. Zokogni nem volt időm, se erőm. A szakadt vászontáskádban mindig volt egy – meglátásod szerint – elegáns, fekete felöltő, fehér, vörösborfoltos csuklófodrokkal. Nagyon csinos voltál benne mindig. Feladtam rád.

Estig tartott, mire végeztem. Aztán fogtam a petróleumlámpám és a nagykocsira fektettelek, arra, amin dögnehéz lábasokat, fazekakat és gyümölcsöt, zöldséget hordtam haza a faluból, ugyanúgy, mint az anyám és a nagyanyám. Nem akartalak a temetőig tolni és ott elföldelni, hiszen senki sem ismert erre mifelénk.

Volt egy kedvenc fánk, mint minden szerelmespárnak. Fogtam a rozsdás, durva nyelű ásót és hajnalig ástam a gödröt, amelybe eltemettelek.

Nem gondoltam rád többet.

Következő nyáron arra jártunk a macskámmal. Magányos, lángvörös pipacs nőtt a sírodon. Mindennap meglátogattunk. De a harmadik napon valaki leszakította. Nem mentünk többet.

Elfelejtettelek. Elengedtelek. Egyedül öregedtem meg.

Esténként elővettem a törött nyelű tükröt, a bronzcsillogású cérnával szőtt kendőt, az összevissza száradt tengeri csillagot, a köveket és a hosszú pergamenlapokat, amiket különös, dőlt betűkkel írtál tele. Nem tudtam, mi áll a szövegben, hiszen nem ismertem a betűket.

Amikor a macskám elpusztult, a fánk alá temettem őt is.

Egyik este megnéztem magam a törött fogantyújú kis tükrödben. Az arcom ráncos lett, a hajam hosszú, fehér és én észre sem vettem.

Akkor megsirattalak.

Néhány nap múlva – tél volt megint – a dunyha alatt feküdtem és hallgattam a hóvihart. Vadul tépte szél a fákat, zörgette a rossz, régi ablakkereteket, a gyertya is szinte kialudt, amikor megláttalak az ágyam mellett. Ugyanolyan voltál, mint aznap, amikor megismertelek.

Felsegítettél az ágyból és táncoltunk, újra.

A következő vénasszonyok nyarán egy vad bíborszínű, különleges virág nőtt a kistemplom melletti temető egyik nem túl régi sírján. A kövér kis lelkész odament és rácsodálkozott, még nagyítót is hozott. Ezüstszínű pöttyök voltak szétszórva a szirmain, és úgy illatozott, hogy a lelkész beleszédült egy pillanatra. Nem is merte levágni, inkább eliszkolt onnan. Sok szomorú, gyászoló ember figyelmét terelte el a virág azon az őszön egy-egy pillanatra, addig sem gondoltak a fájdalmukra. De amikor beköszöntött a hideg, a virág lehajtotta a fejét és elszáradt. Csak úgy, hirtelen.