Csík Mónika
Vörös útlevél

kiskomám,
én bejártam egész Európát,
alig pelyhedzett az állam,
már mehetnékem támadt,
jóformán nőhöz sem volt még közöm,
de végigstoppoltam Párizst,
Lyont meg Londont,
épp Brugge-be készültünk Danival,
amikor hozzánk csapódott
egy kis német bige, Elza,
Madridba tartott,
templomokat akart fotózni,
hát vele mentünk,
fölváltva cipeltük a cuccait,
a zsákja tele volt rikító bugyikkal,
lapokat küldözgetett egyik rokonának,
hadd lásson világot ő is,
bár azt sem tudta,
jár-e posta a keleti blokkba,
helyette is nézelődik,
szívja magába a látványt,
hogy elmesélje neki mindezt, mondta;
miről mesélnél, kérdeztem,
templomokról,
lepukkant zuhanyzókról,
ilyesmit odahaza is láthat,
hát a Temzéről,
a rock and rollról,
a sajtokról, meg rólatok,
hogy mindenütt jugókba botlani,
hol turisták vagytok,
hol vendégmunkások;
aznap este abszintot ittunk egy táborban,
francia néger fi ú tévedt a sátrunkhoz,
ajándék, éget mint a méreg, mondta,
pillanat alatt felhörpöltük,
ő gyarmati létről mesélt,
meg a rabszolgaságról,
én Elza combjait fogdostam közben,
és tetszett, hogy vihogva engedte
az ujjaim egyre feljebb;
azon a nyáron tettem le végleg a gitárt,
Elza Madridban maradt
valami elvetélt zenésszel,
mi meg Danival munkába álltunk,
dokkoknál zsákoltunk,
holland bárokban melóztunk,
spóroltunk, hogy be tudjunk jutni
néhány képtárba, múzeumba,
de mindig elvertük a lóvét
spanglira, borra, csajokra,
akkoriban ragadt rám némi francia,
angol s egy kis német,
aztán itthon, a gyárban,
ha öltönyösök jöttek, fordítani jártam,
régen külföldön tanultam,
ez sem volt mindig ilyen gettó ország,
mondtam nekik,
bólogattak, és meglapogatták a hátam