Csík Mónika
Amálka zsírpecséttel

papírlapot kotrok elő,
meggyűrt számlakivonatot,
nyomtatott oldala fakó,
jegyzetnek megfelelne,
a hátsó fele szinte szűz,
kivéve a pecsét nyomát,
szignózva a jobb alsó sarokban,
a maradék hasznos felület,
három verskezdemény,
rövidke próza is elférne rajta,
pár pörgős replika,
frappáns hemingwayi párbeszéd,
a suta kis virág alatt,
mindig virággal kezdem az írást,
szertartásként,
virágkehely lesz az arca,
ahogy bohóc, sárkány vagy királylány
sem állhat orca nélkül a gyerekrajzokon,
úgy az írásnak is kell valami,
amivel a napba nézhet,
amit a fény felé fordíthat, ha úgy akarja,
majd jöhetnek a gyöngybetűkből font sorok,
a végek persze lógnak egy kicsit,
ahogy pertlim is a harmadik lépés után,
és a szemhéjtus külső szemzugomban,
mintha mindig sírhatnékom lenne,jól jellemeznek engem ezek
a szabálytalan párhuzamok,
kajlaság és rendszer elegye,
a legtökéletesebb dolgaim is jobbra lejtők;
Amálka karakterét a virág alatt
kezdem el kibontani,
oda kerül a mellbősége,
hogy ondoláltatja a haját,
és aprókat sikkant, ha megcsókolják
a nyakszirtje alatti hajlatot,
az egészen hétköznapi tudnivalóknak
már csak a nagy zsírpecsétnél marad hely,
meg is híznak, sőt egészen testessé,
mondhatni polgárasszonyossá válnak
a futtában megírt félmondatok