Csík Mónika
Alakváltás

időnként kivetkőznek
magukból a formák,
a szaxofon nyaka megnyúlik,
kígyószerű testével
mint falni kész állat
siklik az avarban tova,
tölgy tövén a gomba
meg szárnyat növeszt,
pelyheset, akár a már
szállni tanuló angyalok,
a hajnali köd sűrűjében
lebegésnek tűnnek suta,
imbolygó rezdülései,
gallérja alá kap a szél,
lebbenti azt is, úri ingek
zsabója simul ekképp,
a dombok szendergő állatok,
gerincük ívbe hajló,
szuszogásuk ütemére
hullámzik a hátukra
terített fűkabát,
a vakondok gyémánt
fúrófejjé válva alagutakat
vájnak a föld szíve felé,
eleven tükrökké lesznek a halak,
velencei mesterek kezenyomát őrző antik remekekké,
kicsit sem törik meg a fényt a tócsák,
csak az ég képmását zárják magukba,
akár míves medalionok
barokk kori dámák hattyúnyakában,
tele titokkal, rejtelemmel;
mit lehet kezdeni a félelemmel,
ha rejtekéből, mint prédára
csap le rád, és csordul át
minden sejteden, mondd,
tested üres edény, belső
falának ütődve konganak
odabenn a szavak, képmását
váltja ilyenkor a lélek is,
és észrevétlen illan el kis időre,
tudod: fuvallat jelzi majd jöttét,
édeskés illat, amely lehetne
rózsa vagy apró cseppekké
oldódott gyöngyvirág