Döme Szabolcs
Ajándék Pricktől

1.

– Ezeket magának hoztam – mondta Prick a könyvtárosnak, majd lehajolt, matatni kezdett a táskájában. – Választhat. Melyiket szeretné? – kérdezte.
Prick különféle tárgyakat helyezett a széles könyvtári kölcsönzőasztalra egy csíkos, műszálas szatyorból: egy zöld markolatú papírvágó ollót, egy kazettás walkmant fejhallgatóval, és egy fületlen, átlátszó nejlonzacskót, melyet különös, zöldesfekete szemcsés anyag töltött meg. Prick, mintha piaci árus lenne, álldogált a kirakott holmik mögött, várva, hogy a könyvtáros őrá fordítsa tekintetét a számítógép síkképernyőjéről. Kötött kék mellényt és fehér inget viselt.
– Mik ezek? – kérdezte a könyvtáros, amikor abbahagyta a billentyűk nyomkodását, és felnézett. Arckifejezése elárulta, hogy még a képernyő látványvilágának hatása alatt áll.
– Az ollót ismeri. Ez pedig egy Panasonic walkman. Kazettás. Ma már ritkaságszámba megy – mondta Prick. – Egy szerkezet, amelybe hangszalagot kell illeszteni. Ide, ni! Aztán pedig a füleinkre tesszük ezeket a...
– Tudom. Láttam már ilyesmit – vágott közbe a könyvtáros. – Azt mondja meg inkább, hogy ez, ebben a zacskóban, amit idetett, micsoda? – kérdezte. Szemében érdeklődés fénye csillant.
– Ez? – kérdezte Prick. Szájszegletében halvány mosoly bujkált. – Kérem, ez a legérdekesebb.
– Hallgatom. – A könyvtáros, egy szemüveges, barna pulóvert viselő férfi a nejlonzacskó tartalmát nézte. Állát tenyerébe támasztva fürkészve pislogott.
– Ez egy zacskó légy – mondta Prick. – Saját gyűjtés.
A könyvtár fő termét, melyben fém állványok sorakoztak polcaikon a könyvekkel, sűrű csend töltötte meg. Ez a csend az utcán elhaladó gépjárművek hatására, úgy tűnt, valósággal áramlik, apad és duzzad. Amikor jött egy autó, visszahúzódott valahová az épület belső helyiségeibe, raktáraiba, szegleteibe, bemászott az asztalok, a székek alá, a mennyezetre tapadt, vagy a könyvekhez lapult. A motorhang megszűntével a csend visszaóvakodott rejtekhelyeiről, és újra birtokba vette napfény járta otthonát, a könyvtár központi termét. Olvasó csak egy-egy lézengett imitt-amott, majdnem teljesen üres volt a helyiség.
– Ismerem magát – tűnődött a könyvtáros. – Tőlünk szokott kölcsönözni. Nem mondta még, miért jött tulajdonképpen – mondta a barna pulóveres, és kérdőn felhúzta szemöldökét.
– Ajándékot hoztam önnek, mielőtt talán végleg elmegyek. Emlék. Búcsúajándék – mondta Prick. – Nem tudtam dönteni, ezért hát magára bízom a választást. Ezek közül egy az öné. Válasszon! – Prick arca biztató arckifejezést öltött. Újra egy készséges kereskedőre hasonlított. Aztán szelídebben folytatta: – Persze nem szeretném, ha elhamarkodottan választana. Azért ezt meg kell gondolni.
– De mégis hová megy? – érdeklődött a könyvtáros.
– Minél messzebb – míg ezt mondta, arca komollyá vált. Keserű gondolat suhanhatott át Pricken. – Muszáj – mondta kedvetlenül. Néhány másodpercre megakadt a beszélgetés. A könyvtári csend kitágult. Utána ismét Prick ragadta magához a szót. Vidámabban kérdezte:
– Na, melyik tetszik?
– Hát jó – a könyvtáros megigazította szemüvegét. Az elé rakott két tárgyat, és az élettelen legyekkel teli nejlonzacskót méregette. Néhány pillanatig ajkai körül játszott az ujjaival, aztán így szólt:
– Akkor a legyeket kérném – kezét elindította a nejlonzacskó felé, de hirtelen megakasztotta mozdulatát. Karja a levegőben, könyékben félig kinyújtva megállt.
– Szabad? – kérdezte. – Tényleg az enyém?
– Hogyne. Egész nyugodtan – bátorította Prick, miközben bólogatott. – Hiszen mondtam: ajándék.
A könyvtáros magához húzta a csomóra kötött nejlonzacskót, mely tapintásra majdnem olyan volt, mint egy puha kispárna. Kicsit megnyomkodta, szemügyre vette, és Prickre nézett. Eddigi unott arckifejezésén visszafojtott öröm sugárzott át.
– Köszönöm szépen – mondta, és alig láthatóan elmosolyodott.
– Szívesen. Sok jó könyvet kölcsönöztem innen – válaszolt Prick. Az ollót és a szürke, téglatest alakú walkmant egy gyors kézmozdulattal a szatyorba süllyesztve elköszönt.

2.

A könyvtáros hazaért, felkapcsolta a nappaliban a tévét, majd leült a fotelba. Odakinn már besötétedett. A távirányítót nyomkodva megfelelő műsort keresett. Néhány percnyi tévénézés után kellemesen elbágyasztotta az egymást követő mozgóképek sorozata, a látványcsapda, mely a tévé képernyőjén keresztül a szemére vetült.
Amikor a szokásos reklámszünet megszakította a műsort – egy háborús eseményeket bemutató, elemző dokumentumsorozatot –, hirtelen eszébe jutott az ajándék, amit a könyvtárban Pricktől kapott. Válltáskájából, amely az előszoba fogasán lógott, kivette a legyekkel teli zacskót, a nappaliba ment, és visszahuppant a fotelba. Lábait egymáson átvetve feltette a fotel előtt álló alacsony asztalkára.
Kioldotta a zacskót lezáró szoros csomót, nyelvével megnedvesítette az ajkait. A televízióból sebesen ömlő színes fények homályosan tükröződtek a zacskó ívein, domborulatain, gyűrődésein. Mutató- és hüvelykujját harapófogó alakban tartva belenyúlt a zacskóba, kicsippentett egy legyet, a szájába tette. A mozdulat könnyed volt és ismerős: ugyanígy ette a mazsolát és a pattogatott kukoricát is.
Véget ért a reklámszünet, a háborús műsor folytatódott, a könyvtáros tekintete pedig elválaszthatatlanul a képernyőre forrt. Lassan, mértéktartó módon eszegetett egy rövid ideig, egyesével szemezgetett. De a mozdulat, mellyel szájához emelte az apró csemegét percről percre egyre csak gyorsult.
Kis idő múlva már négy-öt darabot tett egyszerre a szájába, és úgy tűnt, rágás nélkül nyeli le őket. Nem volt megállás: hamarosan fél maréknyit is magába tömött egy-egy mohó, türelmetlen mozdulattal. Amilyen mértékben látását foglyul ejtette a televízió látványcsapdája, úgy fokozódott a könyvtáros testi éhsége.
Azonban váratlanul a nejlonzacskó sima, hideg felületéhez értek az ujjai, amikor újra belenyúlt. Elfogyott a légy. „A fenébe. Máris megettem volna?” – gondolta csalódottan. Valameddig nézte még a tévét. Azután fogat mosott, és elment lefeküdni.
Ágya mellett, az éjjeliszekrényen egy könyv hevert. Mintha egérfarok lógna a lapok közül, könyvjelző kandikált ki a csukott könyvből. De a könyvtáros aznap este már nem olvasott. Elégedetten húzta magára a takarót. Kis idő múltán pedig elaludt.