Jódal Kálmán
Alkonyzóna

A próza teljes egészében fikció. Minden hasonlóság a véletlen műve.

Hová mész, szól utánam anyám. Egy barátomhoz, válaszolok. De miért viszel neki kávét, miért nem inkább egy tábla csokit – így anyám hangja a számítógépe mellől. Nem vagyunk gyerekek, Mama, válaszolok, és becsukom magam mögött a hátsó, földszinti bejáratot.

Most hogy magyarázzam el neki, hogy egy történelem-, azon belül is az ókorrajongó szociális esetet látogatok meg? Olyat, akinek vér helyett nehézvíz csordogál az ereiben. Ennek készpénz kéne, amit nem vagyok hajlandó (?) osztogatni, és elég jól ismerem: akkor sem kaja, vagy édesség, hanem kávé vagy cigaretta, esetleg mindkettő, aminek valóban örülne. Esetleg két-három csomag tea egy kiló cukorral megtoldva. Krónikus alvászavarai vannak, láthatatlan, vérengző, őrült habszivacs-lidércek tépik-marcangolják, és ilyenkor ez az, amire ráharap. Ami tartja benne a lelket. És számomra is meglepő, hogyan bírja mindazt, amiben lézeng, hogyhogy még nem lógatta fel magát.

A kapu felé menet – ritka dolog – magyar nyelvű fecsegést hallok. A közelben, ebben az utcában lakó felnőtt, középkorú nő beszélget a szomszéd, levágott bal fülű uzsorás bekattant feleségével (ami a kattantságot illeti, ebben nem egyedüli az utcában), aki már legalább egy évtizede nem lépte át a kapuja küszöbét, de mindenkit figyel, aki él és mozog a látótávolságán belül. A feleség, aki aranyrudakat gyűjt, aztán műfalloszokat öntet ki belőlük, és akinek a házában minden óra évtizedek óta megállt, és minden elektromos szerkentyű felmondja a szolgálatot.

Mindkettőjüknek köszönök, és a nő – az, aki a járdán állva beszélgetett – elindul mellettem. Szinte semmit sem tudok róla, és ez így jó. Csak annyit regisztráltam, hogy ez a szerb iskolát végzett, valaha csak szerbül kommunikáló nő valahol a háborúsorozat közepe táján hirtelen magyarrá változott, és azóta is ezt a nyelvet használja, ahol csak lehet. Az alanyok zömmel nyugdíjasok, hisz más nem is nagyon maradt, és csak sejtem, hogy miért használja: valószínűleg valami komoly sérelem, vagy sérelem-széria érhette akkoriban.

Azt mondom neki, egyfelé megyünk egy darabig, értsd: kénytelen lesz jó két-háromszáz métert velem kommunikálni.

Az időjárással kezdjük a csevejt, hogy igen, sehová sem kell kimozdulni, vakációzni, akkora a hőség, színtiszta, perzselő, mediterrán nyarunk van. Udvariasan bólogatok. Megjegyzi, tavaly a Maldív-szigeteken nyaralt a családjával, a víz, a homok stb., igen, egyszerűen csodálatos. Haza is hoztak egy rakás letört koralldarabkát és néhány rabszolgát, nem, nem tudták, hogy törvényellenes, csak itthon ijedtek meg, hogy nahát, bajba is kerülhettek volna, de akkor is, csodálatos volt, megérte, tényleg megérte. Tavalyelőtt a Kanári-szigeteken üdültek, de ott sem volt semmivel sem szebb, és én elgondolkodom: miből nyaralgat ez mindenfelé, mi a férje, vagy ő, számítógép-programozó, politikus, netán bűnöző, de persze nem kérdezem meg.

Mielőtt elkanyarodnánk egymástól, még megjegyzi, hirtelen aggódó hangra váltva: most viszont Egyiptom jön hozzánk, kollektíven, baj lesz, nagyon nagy baj lesz. Annyit mondok, hogy ugyan, azok nem egyiptomiak, és különben is csak tranzitország vagyunk, nem több, senki sem annyira ökör, hogy tartósan ide, ebbe a fertőbe meneküljön, más, gazdagabb, toleránsabb, rokonszenvesebb fertők helyett.

A nő megáll, és egy oktávval magasabban folytatja: dehogynem, ezek mind ugyanolyanok, egyformák, ezek meg akarnak bennünket hódítani, itt van belőlük a legtöbb. Felsorolok két-három országot, ahol többen vannak, mármint a menekültáradatból. A nő a szavamba vág: nem igaz, hogyhogy nem fogom fel, ezek meg akarják hódítani a Balkánt, kezdetnek azt, különben is, minden „ilyen” itt van nálunk, albánok, muzulmánok, romák, hogy nem értem, meg van beszélve az egész, idegen érdekek aknamunkája. Miközben szövegel, karmai nőnek, mint egy ragadozónak, és sejtem: az ilyeneket nevezte anno C. G. Jung „Kindermördernek”.

Elköszönök. Nem, már rég semmi sem lep meg, amióta bő húsz éve az egyik szomszéd nénitől (akiről tudom, piti drogdíler a fia – ebben sem egyedüli az utcában) egyszer, egyetlenegyszer a szokásos „csókolom” után rákérdeztem, hogy van, s válaszul annyit jegyzett meg ez a magyarul rég törve beszélő, néhai hithű kommunista: kibírom. Szálasi is azt mondta, kitartás.

Az „államalkotó” szomszédjaim – már akikkel köszönő viszonyban vagyok, vagy akiket egyáltalán megjegyeztem, óriási a mobilitás már rég, ki fog bárkit is számon tartani – noha természetesen köztük aztán bőven akadtak a zűrös időkben, hadd fogalmazzak így, nagyon, nagyon „olyanok”, a sors különös kegye folytán egyszerűen átugrottak, megkíméltek a hülyeségeiktől, még verbális szinten is, ma sem tudom, hogyan és miért, de nagyon hálás vagyok ezért a sorsnak.

Igaz, azok a legvadabb idők rég elmúltak, az emberek immár jó ideje visszaszelídültek, vagy legalább is hallgatnak, és csak magukkal törődnek, de bármikor jöhet egy helyes kis más típusú őrület, vagy már itt is van.

Továbblépek, és belebotlok egy másik középkorú nőbe, akiről szintúgy szinte semmit sem tudok (ami szintúgy így van jól), de annyit igen, hogy egy-két év múlva megszűnik a munkahelye, egyszerűen megszűnik az a magyar tagozat, ahol tanít, és köszönés után – minden elhatározásom ellenére, hogy pofa be – kibukik belőlem egy „hogy vagy”? Egyszerűen jó napom van, most mit csináljak. Természetesen egy szokásos kösz-jól-és-te-t kapok vissza, erre nem gondoltam. Enyhe zavarral hümmögöm, hogy igyekszem, igyekszem. A nő frissen festett szárnyait megrázva, nevetve tolja be a biciklijét a lakótömb bejáratába, és megjegyzi, hogy akkor jó. Mit fogsz te enni egy-két év múlva, nézek utána, de aztán bevillan: foglalkozz inkább magaddal, úgysem foglalkozik veled rövid időn belül senki, de éppen senki más.

A buszállomáson, két emberszabású imádkozó sáska közt belebotlok egy ismerős, szintúgy távolról, a régmúltból ismerős nőbe, azokból az időkből, amikor még észrevettük egymást, sőt, az öregasszonyok pletykáltak, mint egy mikrofaluban, gyerekek is akadtak, valamint az emberek még a második szomszédjuk nevét is tudták (visszajátszva a filmet, mindez nem is olyan biztos, hogy annyira jó is volt), és akiről, mármint a kövér nőről csak annyit tudok, mára rettenetesen elhízott, valaha szép volt, lányanya, és az élettársával is köszönő viszonyban vagyok (évente kétszer látom, ami több, mint elég). Irigykedve konstatálom, hogy, noha rég nem láttam, annyit azért tudok róla, remekül adta el azt a rozzant viskót, amiben hármasban éltek. Lakótömb épült a helyén, három lakást kapott helyette a jókora udvarnak köszönhetően, ájuldoznia kéne a boldogságtól, hisz mindhárman feketén dolgoztak aprópénzért, és az a lebontott, lompos koldus-kísértetek járta ház… szörnyű, nem embernek való volt.

Ehelyett nem vesz észre, pedig mindig szépen, kedvesen köszönök neki, és most – valahogy kóvályog. Megszólítom, mire elnézést kér, és dőlni kezd belőle a szó. Igen, most valóban van annyijuk, hogy valahogy megéljenek, szépek, újak is a lakások, kettőt kiad belőlük, de mégis, senkinek, senkinek sem kívánja ezt az életet. Senki sem nyitja rá az ajtót. Az új lakástulajdonosok nem is köszönnek, ezek egytől egyig keresztülnéznek rajta, csupa fiatal, a régi szomszédok pedig fölszívódtak, emigráltak, eltűntek, nem, nyugtatók nélkül ő ezt nem bírja, el fogja temetni ez a lakás, most is legalább egy maréknyi tablettát tömött magába, mert ki kell bírni, ki kell bírni…

Épp rá akarok gyújtani, mikor begördül a tizenegyes. (Nem, nem csak a pénz miatt megyek taxi helyett busszal, noha persze azért is, orvosi utasítás a séta, a mozgás.) Próbálom a frissen felbontott dobozba visszaerőszakolni a cigarettát, de látom, reménytelen, erre a betonra hajítom. Egy – valószínűleg a kilencesre várakozó – olyan nő, akire huszonöt-harminc éve azt mondták volna, hölgy, ma pedig csak annyit, lerobbant, jobb napokat látott hölgy, lopva rám néz, aztán a bakancsaimnál heverő cigarettára. Nem tudom magam türtőztetni: a hátsó bejáraton szállok fel, és visszapillantok. Igen, valóban, a nő felemeli a cigarettát, és a szájába veszi. Lehunyom a szemem: ez azért… durva. Aztán sietve ábrándozni kezdek mindenféle valótlanságról.

Ám már a buszban sem mélázhatok: a következő állomáson felszáll egy nagyon-nagyon furcsán ultraelegáns nő, és a kiejtett aprót felszedve hangosan káromkodik. Jobban szemügyre veszem, mert valóban furcsán néz ki: a júliusi hőségben valahogy úgy van öltözve, mint egy brit kékvér lady, aki éppen most indul rókavadászatra, valahol november végén. És káromkodik. Hangosan, hogy az egész busz hallja. Az ál-lady ugyanolyan hangosan folytatja: Mit bámultok? Megöltétek a miniszterelnököt, és engem akartok diliházba csukni? Nem, benneteket kell bezárni, mindannyitokat. És folytatja, ugyanolyan hangosan, csak némileg összefüggéstelenebbül.

Leszállok, le kell ülnöm egy pillanatra. Csak egy pillanatra. Egy enyhén oszlásnak indult démontetem hever a lábam előtt, persze, még nem takarították el a sintérek. Belerúgjak? Nem, bepiszkolnám a bakancsaimat. De bűzlik, annyi szent.

Felállok, és megindulok a haveromhoz, egy nejlonzacskóban lóbálva a húsz deka kávét, miközben próbálom sugallni magamnak: ugyan, mi ütött beléd, csupa vadidegen, vagy majdnem-vadidegen nőbe botlottál rövid idő alatt, úgy látszik, ilyen töménységben ez toxikus, és különben is, mindez csak helyi folklór, közönséges folklór-performansz, semmi egyéb, és neked semmihez semmi, éppen semmi közöd, de tényleg, hisz tényleg semmi sem történt, hajtogatom magamban, előhalászom a cigarettásdobozom, és rágyújtok. Aztán két szippantás után öklendezve eldobom. Borzalmas íze van. Ha létezik oszlásnak indult hullaíz, akkor ez az. Valóban. De ugyanilyen gyomorforgató szag terjeng a levegőben is. Talán nem csak a környéken, talán az egész városban, talán az egész univerzumban. Büdös univerzum, szorítom össze a fogaimat.

Nincs időm tovább agyalni. Három, a távoli múltból szalasztott római katona megállít, belémköt, aztán keresztre feszít az utca közepén, és még tiltakozni sincs időm, hogy fiúk, idefigyeljetek, tévedés, nem, nem vagyok Szent Sebestyén, de még a hasonmása sem, mégis villámsebesen, velem farkasszemet nézve kifeszítik az íjaikat, röhögve ordítják, hogy szeretünk anonim, fölösleges álvértanúkat fabrikálni, miközben a szemük úgy fénylik fel, ahogy csak egy csapat fanatizált eszelősnek csilloghat ebben a buta, fölösleges, lassan mindent és mindenkit maga alá gyűrő alkonyatban.