Kántor Zsolt
Szaxofon és fagott

Az óceánok történetét olvasgatja a tengerparton. S lerajzolva látja a könyvben, ahogy a szerkesztő koncepciója szétesik az idők ölében, ahogy felépíti a képzelet a fantázia sejtjeit. Széthullnak a felhők, a pára belemegy a földbe és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Lant és citera szól. Lét és lócitrom (ne hozz folyton fagottokat a színpadra, amikor a darab szaxofonosról szól!). Egy klarinét is elég. Egy oxidálódott kiáltás, éjjeli embrió. Féktelen teljesség, tisztaság (hiány). A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Bölcs, léha és könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg súlytalanság, lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt illúziók. Bakugrások mibenléte. (Szempont-szféra.) Egy gerezd arc. (Méhes Károly novellájából.) Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. boltíves drazsé. Köszönések – állomás, ácsorgás. Mágikus puttyogás. (Kopasz Tamás szó-csészéi.) A hangosság ellenszere. Itatós csend, tócsába préselt fotók (tükör felbomlása). A hús-vér verstest. Kibontja haját a májusi szellő. A szomjúság végtermék. Száraz erdő.