Maletaški Krisztina
A diófa

A kovácsoltvas ajtó este tíz óráig nyitva van. Elterpeszkedve vár. Margó egy vas levélhez értette ujjbegyét, és beleszipogott a hűvös levegőbe. Nem szokta meg szeme a félhomályt. De karja már nyúlt a szivacsért. A nedvet négy pontba helyezte el, a testén és ruháján. Keresztet vetett. Elpárolgót. A földbe vetett mag hoz termést csak. Majd a kopogó padlón az oltár elé kúszott. Könnye vékony patakot termett mögötte. Akár egy csiga. Lassan haladt és összerezzent, ha valaki a sorok között megmozdulván hanghullámokat eregetett. Térdre ereszkedett.
A pap két évvel ezelőtt vetette le először a reverendáját. A sekrestye pincéjében. Színessé vált, mondták, a fekete-fehér után. Mint egy film. Haladt a korral. Majd a vékony téglákért nyúlt. Kezdetben senki sem tudta. De a kántor, aki szintén ott volt, esténként borvirágos orral mesélni kezdte. Miután a pap elnyerte tőle az összes pénzét. A Falu a szájára vette őket és figyelt. Látta, hogy eltűnnek a tuják a templomkertből. Látta, hogy kevesebb virág díszítette az oltárt, majd látta, hogy harmadszorra szerveztek gyűjtést a templomkerítés felhúzására, és mindhárom alkalom után semmi sem történt. Aztán már nem láttak semmit. Nem hallottak semmit. A pap pedig csak misézni járt ki. Reverendában. Meg néha, kiüríteni az adományos dobozokat.
Margó háromszor szült. Háromszor lett olyan fehér, mint egy szoba. Háromszor nyílt ki, hogy életet adjon. Tápláljon. Anya legyen. Amikor már csukott a fehér szoba. Kétszer integetett Zokinak a szülőszoba ajtajából, egy alkalommal nem tudott, mert mindkét karjában csecsemők aludtak. Inna és ikertestvére. A baba, akit először vesztett el Margó. Magára maradt Innával. Senki nem érthette a fájdalmát. Senki nem tudta. Majd két évre rá, félelemtől remegő kézzel megint integethetett. Zoki semmit sem sejtett. Margó sok vért vesztett. A Szabrina nevet adta neki. Három hétig élt. Köldökzsinór szorult a nyaka köré. Margó soha nem bocsátotta meg magának. A fájdalma belülről rothadt. Átjárta üregeit. Diófa, amit férgek falnak. Savval sem tudta volna magából kimaratni. Szabrina utána két évre Margó ismét integetett. Arcán nem volt mosoly. Nem volt más, csak rettegés. Mina született ekkor. Kezében a gyermeke, aki él, arcán pedig a halál fájdalma. Az üvegen keresztül látta Zokit és magát is. Szeméhez nőtt az üveg. Vizenyőssé vált és tisztává. Akkor. Gyászolóvá. Azóta is olyan. Savba mártott kék. Majd a diófa megszoptatta gyermekét...