Makropolisz 13., Kirké szigetén 1/1.

Balázs Attila
Sziget

< Kirké szigetén | Vladan Matijević: A holtág éneke >

Írta, írta, csak írta néhol cikornyás mondatait az író. Szőtte csak szőtte a maga végtelen szőttesét, hazavárva feleségét, ám a messze elkalandozó asszony hazajövetele egyelőre a valóságban elmaradt. És akkor lehetett ömleszteni tovább: Amikor ifjú voltam, jártam messzi tengereken, jártam távoli szigeteken, ahol csak a szél, szárnyán meg a madár. Mindig arra, amerre a nap kél, aztán meg arra, amerre nyugszik, mert örökké izgatott, e világnak melyik pontja az, ahol egyszer szembe találkozhatnék saját magammal. Hajóztam, mint aki képtelen a szelet kifogni vitorláiból, s lebuktam a tenger mélyére, mert érdekelt, ott meddig hatol a fény, és felmásztam nyaktörő szirtek csúcsára, mert az is érdekelt, vajon milyen magas a sötétség? És amikor megpillantottam alant horgonyzó hajóm, rohantam lefelé, hogy újabb parancsot adjak az indulásra. Örök utamon a Jóreménység foka felé, meg azon is túlra, ahol köztudottan a leghitehagyottabb teremtmények élnek. Állatszerű férfiak, akik falloszukat a hátukon himbálják, lábbal sakkoznak és dohánylevélbe sodorják a pálinkát, illetve angyalszárnyú nők, akik szőrös tojást tojnak, minden szerdán visszafelé horgolnak, s amikor hímjeik nem látják őket, titokban összeérintik köldöküket. Szóval, láthattam-tapasztalhattam sok-sok izgalmasat és érdekeset, ám olyat valószínűleg sosem, amilyet hős Odüsszeusz Aiaié (!) szigetén.

Egészen aprócska gyermekkoromban a Tisza és a Holt-Tisza szögében meghúzódó bácskai tanyán nem tudtam Kirkéről, csak Draginjáról például, a láp tündéréről, aki magával ragadta Atanáz bácsit, a kíváncsit, aki egyszer kiment a hátsó udvarra fát aprítani, aztán nyoma veszett. Oly gyorsan ment el, hogy szinte a levegőben maradt a szekercéje. Már nem élt, amikor megtalálták ladikjában a holtág közepén. Atanáz kifele lógott a csónakból, fejével a vízben. Egyesek szerint Atanáz több ízben is mesélt arról, valaki női hangon olyan gyönyörűen énekel a távolban, ott valahol a holtágban, hogy annál szebbet életében nem hallott.

Atanáz bácsi elment, viszont ott voltak a disznók az ólakban. Néha tucatnyi, néha csak fél „cutat”, ínséges időkben esetleg csupán kettő, de kövér, tiszta és egészséges. Rezgő fülekkel röfögtek, cuppogtak, és kérdőn néztek rád mint olyanra, aki esetleg beavattatott az élet nagy talányaiba. Hallgatólagos megállapodás szerint értük nagyanyám felelt, miként a szárnyasokért, nagyapám pedig inkább a lóért és a marháért. (Pán nem volt, ugyanis egyikük sem szerette a kecskét.) Emlékszem, milyen imádattal hajolt le bogárszemű szépség nagyanyám ezekhez a disznókhoz, akik kifejezett gyönyörrel fogadták a simogatást, tapogatást, vakarászást, kerekdeden és rózsaszínűn, rezgőn és kunkorodón, hogy aztán nagyapám bosszúálló kése a vérüket vegye minden múló örömükért, midőn annak is eljött az ideje.

Emlékszem egy éjszakára, amikor megértettem valamit nagyapám vak, minduntalan vérfürdőbe torkolló féltékenységéből. Történt ugyanis, hogy nagyanya éjjel kikelt az ágyból, úgy hálóingre bekecset húzott, belebújt a gumicsizmába, kiment a disznaihoz valamiért, és sokáig nem jött. Nem tudtam aludni, figyeltem. Vártam. Egyszer csak visszajött, midőn a felhő az égen tovaúszott, s a telihold betöltötte a szobát. Láttam hókarú nagyanyát a majdnem nappali fényben, ahogy egy hirtelen gondolattal megáll a kemencénél a tükör előtt, leveti azt a bekecset, majd széthúzza hálóingét, s szemügyre veszi magát. Kissé megemeli telt kebleit, pillanatig mustrálja, majd elengedi, s összerántja az éjszakai színház függönyét. Ekkor láttam először és utoljára így akkor még nem oly idős nagyanyám azzal a hosszú, kibontott, varjú-fekete hajával.

Nagyapám – az öreg partizán, aki végigharcolta a Népfelszabadító Háborút, ahol szitává lőtték, de túlélte – csak horkantott kettőt, ahogy a nagyi odafeküdt mellém, a kis disznó mellé, hogy az édesanyámnak tett ígérete szerint megóvjon mindentől, így az éj gonosz szellemeitől is.