Makropolisz 13., Kirké szigetén 1/3.

Balázs Attila
Sziget kettő, a holtág dalával

< Vladan Matijević: A holtág éneke |

Mindig olyan száznyolcvan centi magasnak (plusz-mínusz) meg jóképűnek tudtam és hittem magam. Olyannak, aki eszes, ritka humorú, ebben-abban tehetséges, tetszhet, hovatovább tetszik is a nőknek, és szerencsére nem tévedtem. A lánynak, aki időnként ennivalót és friss vizet hozott nekem a kunyhóba, továbbá elvitte a köcsögöt az ürülékemmel – a pisámmal és szarommal, amitől alig vártam, hogy megszabaduljak –, tetszettem. Miként ő is nekem, de nagyon! Sőt, ahogy a napok, később a hetek múltak, egyre jobban. Ennek a kis nőnek a fél szárnya hiányzott, ám eleinte nem akarta elmesélni, pontosan hogyan történt a baleset – netán génhiba? –, később is csak annyit mondott, hogy leharapta valami részeg disznó, és nem illene feszegetnem tovább a kérdést. Láttam, hogy ilyenkor dühös az egész férfinemre, talán beleértve engem is, ezért nem érdeklődtem tovább, tényleg. Annyi eszem azért maradt, ha amúgy valószínűleg tévesen láttam, állati rondán félrebecsültem, pancserul ítéltem meg magam, nem utolsósorban a helyzetemet. Nem kellett volna kilépnem az árnyék világából a fényre, mert ezzel az önzetlennek vélt, magamat mindenkivel megosztó, jólelkű gesztusommal itt nem sok sikert arattam.

Hovatovább: egyenest bajba kerültem.

Miért? Pontosan ma sem tudnám megmondani. A másságom dühíthette őket, pedig nem vagyok se meleg, se zsidó, se zsiráf, törpefarkú madagaszkári antilop, vagy valamiféle fogyatékkal élő. Hattarajú vagy orratlan, nem eszem cigánykerekezve a levest, és nincsenek se kirívó ötleteim, se elképesztő megoldásaim. Sosem is voltak, kezemet a szívemre. Egyszerű magyar ember vagyok, aki fából faragja az asztalt. Igazából csak annyi, hogy mindig ki tudtam forgatni mások szavait. Ügyvédként biztosan hasznosabb lettem volna a társadalomra nézve, bármelyikre, de már késő. Szigeti 2. barátném, mert idővel azzá lett, elárulta, hajszálon múlik az életem. Közeleg ítéletem napja, s azon az estén könnyek gyűltek a szemében, ahogy ott kuporgott mellettem a kötéldarabkával, amellyel majd újra összekötözi a csuklóm, miután ettem. Olyan aranyos aprócska körmei voltak a lábán, oh! Kebeléből óriási sóhaj szakadt fel, miközben rezgett a két kis feszes, pünkösdi rózsára illatozó mellbimbója a kis megijedt, cicafing hangja alatt.

Elmondta, hogy az ügyemben csak azért nem ült még össze a vének tanácsa, mert a legfőbb agg férfiú beteg, ám amint meggyógyul vagy meghal, egyre megy, sor kerül a tárgyalásra. Azzal toldotta meg, hogy márpedig szerinte az én szénám nem áll egyáltalán jól. Eléggé elfújta a szél annak a hasznos részét. Ő ugyan az ügy kifejezést használta, s mondta volna tovább szegényke, de én nem bírtam tovább. Lecsaptam azt a valamit, amit kihűlt káposztástésztának néztem, kezembe vettem azt a szép kis fejét, lecsókoltam arcáról a könnyeit, átöleltük egymást, és akkor szeretkeztünk utoljára. (Megjegyzem, nekem egy picit nehezebben ment épp. Biztos az izgalomtól.)

Rimánkodott, hogy szökjek meg, mert itt láthatóan tönkremegyek. Nem köt meg, de mivel tudtam, hogy az kegyetlen retorziókat eredményezhetne, nem mentem bele. Azzal nyugtattam, hogy van biztos megoldásom.

– Visszajössz egyszer értem, mielőtt megöregednék, és úgy néznék ki, mint a saját nagyanyám?

– Vissza, a vén disznók visszajárnak – válaszoltam, és csókkal tapasztottam be a száját, s majdnem sírtam magam is.

Azon az éjjelen meghallottam a távolból a holtág énekét. Olyan erős nosztalgiám támadt, hogy úgy téptem szét a kötelet, mintha selyemszál lenne. Szempillantás alatt kimásztam a kéményen, majd a szélkakasba kapaszkodva teljes tüdőmből elüvöltöttem magam. (Ez volt az a pillanat, amikor nyelveken beszéltem.) Olyan rémesen nézhettem ki, ahogy koromfeketén, világló szemekkel ott állok a telihold korongja előtt és csak ordítok, meg döngetem a mellem, meg csupálom marokszámra a mellszőröm – fogvicsorgatva –, hogy nem jött aztán utánam senki. Biztos a bolondházi lefogó legényeik is mély álmukat aludták épp. Legalábbis úgy tettek. Meg a rendőreik. Valószínűleg féltek, hogy megmarom őket, s elkapják a furcsa kórt tőlem, amelyhez képest az ebola valamiféle nemes betegség.

Már napokig eveztem visszafelé, amikor egy madár szegődött mellém. Illetve fölém. Játszi könnyedséggel rebbent ide-oda felettem, míg én odalenn úgy tepertem, ahogy kedves fatornyos kis hazámban mondják lényegre törve: maj' leszakadt a tököm. Az evezők teljesen feltörték a tenyerem. Rögtönzött vízkészletem fogytán volt, enni már rég semmit nem ettem, a maradék bélsár belém sült. Keményebbre, mint az ágyúgolyó. Akkora belső nyomással, ha eldurrantom dülleszkedve, még valakit megöl. Ekkor ez a hol kicsinek, hol nagyobbacskának tetsző madár valami rozsdás kulcsot pottyantott az ölembe.

– 'Isten faszát! – átkozódtam (normális körülmények között nem veszem az Úr nevét a számra), hogy legalább miért nem egy akármilyen kicsi tojást rakott ide az ölembe, amit felhörpinthetnék. Legalább egy erőt adó fürj vagy fogolytojást, hogy egy kicsit énekelhessek, azonban nem szólt semmit. Szárnyát billentve lecsatlakozott az útirányomról úgy, hogy hátra se nézett. Elnavigált. Nem először maradtam egyedül az életben.