Makropolisz 14., Kirké szigetén 2/1.

Vladan Matijević
A sziget
(Vázlat)

< Kirké szigetén | Balázs Attila: Mert utálják a free jazzt >

Milica néne, mesélte anyám, fölhívta a nővérét, hogy megkérdezze tőle, emlékszik-e ehhez fogható bolond évre, hisz' ő mégiscsak idősebb. Gyakran elmegyek anyámhoz ebédre. Egyedül él, alig várja a látogatásaimat, hogy mesélhessen. Én is egyedül élek, de én nem igénylem a társalgást. Őt sem szoktam meghallgatni, ebéd után ledőlök a roggyant díványára, szürcsölöm a kávét és lapozom az újságot, miközben mesél. Rendszerint kikapcsolom a figyelmemet, és egy szó nem sok, annyit se szólok. Ez alkalommal azonban megrezzentem, és elnyúlt a képem, Milica néne ugyanis partizán volt, részt vett a Népfelszabadító Háborúban, és az járta róla, hogy egészen a brigádparancsnokságig fölvitte az Isten a sorát, bár ez nem biztos, hiszen régóta nem volt az élők sorában senki, aki alátámasztotta volna. Noha rendkívül életerős és fürge eszű asszony volt, tudni lehetett róla, hogy közel százéves, ha nem több. Azt akarod mondani, hogy Milica nénének még él a nővére? – kérdeztem anyámat. Két lánytestvére van, mindkettő idősebb nála, mesélte anyám, az egyik Belgrádban él, a másik pedig még a második világháború előtt Budapestre ment férjhez. Ez a magyar férfi súlyemelő volt, Európa-bajnok, aki később valahogyan belekeveredett a politikába, és elnyelte a sötét éjszaka, csakhogy az asszony mégse jött haza, még kétszer férjhez ment ott, mindkétszer magyarhoz, kedvét lelte a magyar férfiakban, de ezek is meghaltak fiatalon, úgyhogy szegény asszony ötven éve özvegy... Anyám nem tudta abbahagyni. Odakint zuhogott az eső, házak ezreit árasztotta el már a víz, az áldozatok száma napról napra nőtt, az államelnök felesége megígérte, hogy az összes utat és objektumot rendbe fogja hozatni.

Ez a beszélgetés júniusban zajlott, az eső azonban júliusban és augusztusban sem hagyott alább. A legények fáradhatatlanul tömték a homokzsákokat, a lányok buzdították őket, ám a folyók áttörték a gátakat és óránként kiöntöttek, néhányszor az én utcámat is ellepte a víz, és a küszöbömig hatolt. Sziget volt az udvarom, körötte zúgva hömpölygött és mindent magával sodort az ár. Leírhatatlan rettegés fogott el. Kétszer is fölcipeltem a földszintről az emeletre a holmimat, és minden eshetőségre számítva fölvittem a padlásra egy gumimatracot meg egy palack vizet. Miután elmúlt a veszély, ezt-azt visszahordtam a helyére, a legtöbb holmi azonban fönn maradt. Még ma is alig tudok utat törni az ágyig, annyi minden fölhalmozódott az emeleti szobában. Szeptember közepén elállt az esőzés. A lányok rövid ujjú trikóban és rövidnadrágban kiszállingóztak az utcára. A szeptember áprilist játszott. Aztán az egész Balkánt ellepték valami fekete katicabogarak, amilyeneket még nem látott soha senki. Mindenütt ott voltak, a fákon és a fűben, az aszfalton és a betonon. Mindenki róluk beszélt, az emberek találgatták, hogy minek az előjelei, semmit jóra nem számíthatunk, mondogatták, anyám letisztította tőlük a ház falát, gallysöprűvel söpörte le őket a járdáról. Az esőről megfeledkeztünk, mintha nem zuhogott volna öt hónapon keresztül. Csak engem tartott fogva a régi nyugtalanság, és továbbra is úgy éreztem, hogy az udvarom egy sziget, annál is inkább, mivel nálam egy szem fekete katicabogár se akadt.

Radics Viktória fordítása