Balogh István
Luca kötőjéből

– Nem ismersz meg? – kérdezem Lucát, aki hangomra fölkapja fejét, találkozik tekintetünk, az ő szeméből villámszigony csapódik szembogaramba, be, egészen agyam közepéig.

– Nem ismerhetlek, mert zimankó ángyommal beszéltél imént, én pedig őt kitöröltem emlékezetemből, és mindenki mást is, aki véle kapcsolatba kerül.

– De hát…

– Szakadjon rád az ég! – fordul sarkon a frusztrált dáma. Kettőt csattan pokolpapucsa, különös eleganciával, körötte máris bevarrt seggű tyúkok szorítják hangszerüket reszkető szárnyuk alá, rabul ejtett kloákájuk néma kórus.

Luca kirázza keményített kötőjét, pajzán prózavers koszlott magocskái kapaszkodnak szélbe. Tavaszra kikelnek mezőkben.

Odafönt varjú károg csúfondárosan. Rá is szakasztja a kavargó köd egy jellegzetes, bűzös darabját legénykori kalapom kackiás karimájára.

Kopasz fák járda mentén előttem elvonulnak, földig meghajolnak: kedélyesen képembe mosolyognak.

Menten begyógyul retinámon hónalj alatt költött fekete csirke átka.