Döme Szabolcs
Vörös Macska vagy Szeplős Alma

Szemben a kapuval, a tizenegyespont környékén egy magányos barna fotel gunnyasztott. Összecsavarodva és feltekeredve hálófoszlányok lógtak a kapufákról, mint óriási ökörnyál-darabok.

Azért jöttem ki a pályára, hogy lekaszáljam a füvet, de néhány suhintás után abbahagytam a munkát. Ugyan kinek van türelme ahhoz, hogy lekaszáljon egy szuszra egy egész futballpályát? Nekem nem volt, az biztos.

Lefektettem a fűbe a kaszát, és beledőltem a fotelba. Meglepően kényelmesnek mutatkozott, a rugói jó állapotban voltak. A fotel körül térdig ért a fű. Karjaimat két oldalt megtámasztottam, rövid szemlét tartottam. Talán délután lehetett.

Egy narancssárga ponyvával letakart szalmakazal magasodott a kapu mögötti jegenyefa mellett. Szürke felhők gomolyogtak az égen összegyűrt, taknyos zsebkendők redőiként, fodraiként. Madarak röpültek alacsonyan és magasabban is: apró fekete nyilacskák a kékesszürke felhőháttéren. Időnként a levegőt különös hang töltötte meg, mely mintha egyforma erővel áradna mindenhonnan. Odafentről jött a hang, mely olyan volt, mint a gázüzemű disznópörkölő fúvása-zúgása. Repülőgép. Néhány percig mindent betöltött a hang. Aztán újra elnémult, csöndbe süppedt a focipálya környéke.

Úgy egy órán át üldögélhettem a fotelben. Az égbolt tüneményeit vizsgálgattam, a pálya körüli növényzetet, házakat, épületeket. A táj látványába nagy kettőskeresztekként meredtek a beton villanypóznák. A pályához közeli öntözőcsatorna mentén sarjadó barna nádsörényt olykor megringatta a könnyű szél. Aztán megcsörrent a telefonom, és a szemlélődés véget ért.

Vörös Macskától kaptam egy rövid üzenetet. Ebben arra kért, menjek, és masszírozzam meg kicsit a combjait. „Siess, gyere, amilyen gyorsan csak tudsz. Bizseregve várlak” – állt a szöveges üzenetben.

A falu szélén terült el a pálya. Vállamon az ezüst színű kaszával sétáltam be Bregovo házai közé. Emelkedő utcán haladtam. Felértem, és egy kis utca apró házában ott találtam ezt a kiismerhetetlen nőt, Vörös Macskát. A kaszát felakasztottam az egyik udvaron álló fára. Bementem. Hason feküdt az ágyán Vörös Macska, lábaival, amint meglátott, incselkedve kalimpálni kezdett a levegőben.

Na gyere ide gyorsan mellém, mondta, és apró tenyerével tapsikolni kezdett az ágyon, hogy hová helyezkedjek.

Az az igazság, hogy módfelett kedvemre volt Vörös Macska feneke. Ez ilyen egyszerű. Nem is tudnám megmondani, mit is szerettem ebben a nőben legjobban. Bőre tapintását? Illatát? Testének domborulatait? Talán azt lehetne mondani, valahogy mindezt együtt.

A combmasszázs természetesen gyorsan továbbfejlődött simogatásokká és egyéb együttes testmozgásokká. Ő folyton az ölem közelében tapogatózott-keresgélt, az én kezeim meg minduntalan puha, meleg és kényelmes helyeken időztek.

Amikor végeztünk, és már a ruháimat öltöttem magamra, Vörös Macska megkérdezte tőlem:

Mit csinálsz mostanában egyébként?

Éldegélek, válaszoltam. Vagyok, ahogy lehet, mondtam.

De mással azért nem csinálsz ilyeneket? Hm?, kérdezte.

Az attól függ, feleltem, és beállítottam, megszorítottam a nadrágszíjamat.

Ezt meg most hogyan kell érteni?, kérdezte, miközben egy hajfürtöt csavargatott az ujjai között.

Nem kell ezt érteni egyáltalán, feleltem. Hívjál, ha kellek, mondtam.

Ránéztem még egyszer, kiléptem a házból, leakasztottam a kaszát a faágról. Távoztam Vörös Macskától.

Kaszám a vállamon, Bregovo utcáin ténferegtem. Alkonyodni kezdett. Találomra kiválasztott házak ablakait kocogtattam meg a mutatóujjammal. „Ha valaki kijön, észrevesz, bekéredzkedem hozzá éjszakára”, gondoltam. Néhány kövér esőcsepp is lehullott néha, mint egy-egy köpés odaföntről. Nagyokat koppantak a cseppek a fák levelein, ahogy átzuhantak a lombokon.

A sötétedő utcán szembejött valaki kerékpáron. Fiatal fiú, szemei alig látszódtak ki a sapkából. Félreálltam, elszáguldott mellettem. Halvány narancssárga fénykörök gyúltak a villanyoszlop égői körül, felkapcsolták a közvilágítást. Úgy gubbasztottak, szorongtak egymás mellett Bregovo alacsony házai, mint szaros tollú növendék naposcsibék, amikor fáznak. Folytattam a szálláskeresést.

Az egyik ablakban meglibbent a függöny a kocogtatás után. Vártam. Hamarosan fordult a kulcs az utcai kapu zárszerkezetében. Egy fiatal, hullámos hajú lány állt előttem a kapuajtóban.

Úgy fest, hogy elromlik az idő, mondtam. Itt maradhatnék talán, közöltem vele jövetelem célját.

Jöjjön be , mondta, és szélesebbre tárta előttem a kapuajtót. Szabálytalan alakú, vörös rozsdafoltok éktelenkedtek a világoskék kapun, mintha rátapadt őszi falevelek volnának. Ebben az udvarban is állt egy fa, melynek vastag ágára felakaszthattam a kaszámat.

Hogy hívják, mi a neve?, kérdezte tőlem a hullámos hajú lány.

Szólítsál Vasmödének, feleltem.

Kerüljön beljebb, nos... Vasmöde, hívogatott.

Arra gondoltam, biztosan a nevemet próbálja kitalálni. Hogy pontosan mit jelent, mégis mért vagyok én Vasmöde. De ezt persze kitalálni, megfejteni vagy holmi hétköznapi szavakkal elmagyarázni egyszerűen nem lehet. Inkább megmutattam neki, mit jelent a nevem, amit nála használtam.

Éjszaka lett, mire a dolgok végére jártunk, ő is meg én is, és békében nyugodni térhettünk a paplan alatt. Hajnalban arra ébredtem, hogy megéheztem. Akárhogy forgolódtam, akárhogy próbáltam újra elaludni, gyomromban a kínzó üresség nem hagyta, hogy lehunyjam a szemem.

Éhes vagyok. Hallod-e?, súgtam oda a lánynak. Elmegyek, keresek valamit, amit megehetek.

Máris elmész?, marasztalt puha hangján Szeplős Alma. Ezt a nevet mondta nekem, amikor összegabalyodásunk közben érdeklődtem.

Kellemetlen volt kibújni a paplan fülledt melege alól. Ahhoz hasonló érzés, mint amikor mezítláb hideg kádba lép az ember.

A fáról újra leakasztottam szerszámomat, vállamra vettem. Görbe pengéje megcsillant a lámpafényben. Újra az ablakokat kopogtattam-kocogtattam. Mint bádogvödörbe dobott kavicsok, törték szét a csöndet a felugató kutyák. Még pislákoltak a csillagok: apró gömbfejek az égbolt tűpárnájában. Ezúttal nem nyitottak ajtót, kaput sehol, én sem erőltettem túlságosan a dolgot. „Majd csak megleszek valahogy”, gondoltam.

Amikor már látni lehetett, visszaeeszkedtem Bregovo alá, a pályára. Munka, vagyis kaszálnivaló fű volt bőségesen. A keskeny tisztás körül, amit tegnap vágtam, zöld sörteként meredt a fű. Míg dolgoztam, egyre azt mérlegeltem, melyik volt a jobb: Vörös Macska vagy Szeplős Alma. De idővel rájöttem, egy ilyen kérdésben rendkívül nehéz, majdhogynem lehetetlen dönteni. Ők mintha kiegészítenék egymást. Suhant a kasza, dőlt a fű.

Egyedül azt sajnáltam, hogy a harmat bizony megülte a futballkapura néző, barna fotelt. „Ha bele akarok telepedni – gondoltam bosszúsan – meg kell várjam, hogy felszikkadjon róla a nedvesség.” Míg ezen járt az eszem, elpárolgott fölöttem az utolsó csillag is.