– a zEtna magazin XVI. évfolyamának zárókövei

„Nem félek, tíz mondat elég, / hogy bárkit megszeressek, mindegy, / hogy ő beszél vagy én.” Celler Kiss Tamás || „Géza kapcsán a legfontosabb tudni, hogy faszagyerek. Mást róla csak tudniillik, akinek nem illik, ne vegye magára. Géza általában nagyon jól érzi magát a bőrében. Csak az ünnepek után van egy kis gyomorsava.” Hernyák Zsóka || „Bár mitől lenne jobb egy juharfa koporsó egy konyhaszekrénynél?” Mortitia Schaegbecourt || „Miért jött ki a fülén a nyakkendő csücske, nem tudta, de annál boldogabb volt, amit ő – természetesen dánul – így fejezett ki: »apáca godlob, godlob!«” Gergely Tamás || „Nem hagytál te el senkit, mindig elvakultan ragaszkodtál mindegyikhez, és ragacsos, arctalan, nyúlós masszává váltál, amit alig tudtak levakarni magukról, amikor egy idő után megcsalnak. Röhejes vagy ebben a gatyában, a görbe lábaiddal, amelyek olyan szőrösek, hogy ha erre jár egy vadász, akkor le talál lőni, mert azt hiszi, hogy egy elhízott vadkan került elé.” Vojislav Radojković || „százezer / évvel ezelőtti állapotok / között. az életet az kapja, akibe / a legtöbb élet költözött.” Antalovics Péter || „Mind itt voltunk a halál öreganyján kívül. Mintha alhatnékja volna, a disznó is hallgatott. Közöttünk egyedüli pőreként sem szégyenkezett, s nem félt. Orrlyukaiból pára tört elő, a sparhelton pedig szinte már felforrt a nagy vájdling víz. Tarzan nadrágszára alól kivirított a csíkos pizsamanadrág, a piros vájdlingon pedig együgyű fehér pöttyök díszelegtek.” Vule Žurić || „Megtörtént egyszer, / hogy megszerettem, egy pillanatra tán. / Akkor valóban értékessé tettem.” Ratko Petković || „Isten veled, Szerbia, és veletek, idióták, akik nem szerettetek ! Remélem, a magyarok lőni azért nem fognak! Nem mert félnék, én nem szeretek félni, bár a pszichológia tanárnő szerint a félelem nem egyértelműen rossz dolog. Csak akkor rossz, ha nem tudod, mitől félsz.” Vladislava Vojnović || „Érzem a szárazföldet a lábam alatt. 99 / százalék szénhidrogén vagyok.” Ej Koh || „– Marhaság ez a nap. Még hazugságnak is szar. – Egy jó hazugság jobb lenne? – Egy jó hazugságot legalább tudnék tisztelni.” Kalapos Éva Veronika || „Lemmy rengeteg volt önmagának, / nyomta hát ezerrel s többel. / Ütős volt, mint Sziveri a költészettel, / mert mindig több kellett fejben-szívben, nyolcezer-száz Volt a májban” N. Czirok Ferenc || „Megtörténhet, hogy utólagos korrekcióról van szó, tehát az ember lohol és siet megvalósítatlan álmai meg elvégezetlen feladatai után, de az is lehet, hogy ez az egész csak egy kísérlet. Avagy: az élet egy kísérlet, amely végül adós marad a válasszal, mely irány lett volna a követendő.” Sinkovits Péterrel Beszédes István, Hugyik Richárd, Nagy Abonyi Árpád és Szögi Csaba beszélget || „A barlanglakó istenlét halandóvá teszi emberét. Igazi életet akar. Ezt a sziklaszéli szédülést. Egymás kezében.” Lennert Móger Tímea || „ezek a történetek már napjainkban játszódnak, tehát a 2010-es esztendőkben, közben mindig visszautalok a kilencvenes évekre is. Megjelennek az újgazdagok, de rendre a gazdasági átalakulás vesztesei is, az elszegényedett nyugdíjasok, a kiszolgáltatott újságírók, a politikusok... Mindez bizonyára összefügg azzal, hogy újságírással foglalkozom, olykor talán tudat alatt is.” Sándor Zoltánnal Sinkovits Péter beszélget || „...gondolkodom azon, hogy milyen színházi előadás vagy esetleg film plakátjai lehetnének a Benes-képek. Bársonyszékbe süppedős, könnyed szórakozást ígérő előadásoké semmiképp. Ezeknek a képeknek ugyanis nem célja a gyönyörködtetés, a kikapcsolódás helyett a valóság lélegeztetőgépre szeretne bennünket kötni.” Szarka Mándity Krisztina || „Se zár, se kulcs, / se előre, se vissza. / Magam vagyok / a madár, / s a kőkalitka” Vankó Gergely || „Luca kirázza keményített kötőjét, pajzán prózavers koszlott magocskái kapaszkodnak szélbe. Tavaszra kikelnek mezőkben.” Balogh István || „most kezdett el / hinni istenben / összekulcsolt kezei / tartják a testet” Bíró Tímea || „Az az igazság, hogy módfelett kedvemre volt Vörös Macska feneke. Ez ilyen egyszerű. Nem is tudnám megmondani, mit is szerettem ebben a nőben legjobban. Bőre tapintását? Illatát? Testének domborulatait? Talán azt lehetne mondani, valahogy mindezt együtt.” Döme Szabolcs || „Az élet / – általában – / gyengéden bánik a holtakkal.” Wilhelm József || „Az éveken át szorgosan gyűjtögetett Magyar Szók, Családi Körök és Hét Napok utolsó példányait tavaly Mikuláskor tüzelte el. Másnapra egyszerűen nem maradt újság a házban, amellyel be lehetett volna lobbantani a csomóba kötött gyömölcsfaágakat, ezért mindent tűvé kellett tennie a néhány papírfecniért, pár hasábnyi politikáért meg szépségtippért.” T. Kiss Tamás || „Dombok között haladt előre / a japánkertben futó patakok mellett, / hogy útja a vizek fölött végül elvezessen / a Teknős-szigeten a halhatatlansághoz.” Kovács Smit Edit || „ Végre határoztam, a néhai Wittikayer Ottótól teszem függővé a döntésemet. Mostantól nem érdekelhet más, az sem, hogy tulajdonképpen miért döntöttem így.” Kollár Árpád || „Érted? Ő egyszerűen képtelen kilépni a maga négyzeteiből: akármilyen lépéseket tesz, mindig ugyanakkora területen mozog.” Natalija Grgorinić – Ognjen Rađen || „Mióta lélegzik szemével a gyerek?!, kérdezte a felháborodott anyuka a szülésznőtől, aki lehajtotta a fejét, miután maga is belátta, mekkora sületlenség futott ki a száján. Ugyanis a baba a fejére húzta a pelenkát, csak az orra látszott ki, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha a szeme kigúvadna az erőlködéstől.” Orcsik Roland || „Aztán a naplemente jön barackmagillatú kéményfüsttel, égőarany és vörös tónusú, alkonyi, ecsetből fröccsent fényekkel. Egy nyugágyban szőke nő. Sörényében óriási csat: fekete pók.” Kántor Zsolt || „Egyébként a halálom nem érdekes, elhanyagolható. Inkább a szerényke hontárs emlékezetre lenne némi panaszom, de nem szeretnék állig merülni a keserűség tengerében. Kollektív amnézia, ennyi. Hűdéses elmezavar, mindegy. Elnézést, hogy így váratlanul életjelet adtam magamról, ám mások példáján eo ipso felbátorodtam.” Balázs Attila || „nem ismert más életet / szenvedte a kötőanyaghiányt” Bartha György || „Távol állt tőlem, hogy meg akarjak halni, főleg nem ilyen távol a konopištěi kastélytól, és végképp nem utolsó gyónás, áldozás és kenet nélkül. Kora ifjúságom óta arra vágytam, ha majd egyszer üt az órám, hogy lelkem visszaadjam az úrnak, azt majd távol a világ zajától, baldachinos ágyban, feszülettel a kezemben, bíborosok, püspökök, gyerekek, unokák, és a monarchia gyászoló népeinek küldöttsége körében tegyem meg. És mi lett a vége?” Svetislav Basara