Gergely Tamás: Őzite a mesék birodalmában IX.
Rút kiskacsa
„Mi a szép, Anyukám?”
Anykája meglepődött a kérdéstől, úgy érezte, mintha a mellét valami meleg fuvallat hátrább szorítaná.
„Mert te Szép-völgy nek nevezed a helyet, ahol élünk, szerinted szépen énekelnek a lappok, én meg mindebből semmit nem látok. Nem szín a szép, nem pirospozsgás, mint az érett alma…”
Anyukája lassan ocsúdott, végül azt mondta:
„Hiszen ez az otthonunk. Először is mi, őzek mind szépek vagyunk. Te másként gondolod?”
Nem, Őzite nem gondolta másként.
„Nézd, ilyen sima szőre kinek van még – te most már sok mesét bejártál. Legfeljebb a rénszarvasnak, de az meg nem őzbarna, hanem szennyes fehér, tévednék?”
Nem, Őzite sem gondolta másként.
„Meg hát itt van ez a Rét. Tele finom fűvel, s még a harmatnak sem kell megcsillannia rajta, hogy szép legyen. Egyforma, amíg a szem ellát. Egy-egy virág töri meg a zöldet, de azok meg külön-külön szépek, láttál te bárhol is, bármelyik mesében csúnya virágot?”
Nem, Őzite nem látott, fel sem tűnt neki.
„Látod, még a Légyölő Galócák is szépek, hivalkodó erős színűek, de csak színesítik a völgyünket. Mondok neked valamit: én még a Csupasz Csigákat is szépnek találom, bár nem ennivaló jószágok, és nyálból húznak maguk után csíkot. De amikor az megcsillan a napfényben…”
„Brrr”, gondolta először Őzgida, de aztán elkezdte az Anyukája szemével nézni azokat…
„Szeretjük őket, mert hozzánk tartoznak. A lappok éneke sem idegen tőlünk, hát szép. Az a szép, amit szeretünk”, vágta ki végül.
Őzite mesélni kezdett: „Van az egyik mesében* egy, a tojásból frissen kikelt állat, amit a kacsa anyuka nem szeret, azaz csúnyának talál. És nemcsak ő, hanem az egész környezete. Szegény, sokat szenved, míg fel nem fedezi, hogy vannak hasonló rútak, akik… szépek, mert mindenik hattyú, mint ő. Vagyis ő nem rút kiskacsa, hanem szép hattyú, csak nem megfelelő társaságba került. Te is így gondolod, Anyukám?”
„Pontosan így: a rút kiskacsa szép hattyú.”
Ebben megegyeztek. Ebben is. Őzite meg az Anyukája.
* Andersen: A rút kiskacsa