Vasagyi Mária: Caesarus I.
Dáriusz! Gyönyörűséges!

Dáriusz! Gyönyörűséges! Téged szólítalak, ki epedezésemről mit sem sejtettél azon a reggelen, midőn először lestelek meg az imateremből a cellámba tartva, csakis én láttam, amint egymagad énekeltél és táncoltál a lőrinci klastrom kerengőjének jégzöld kövezetén, gyerekhangod volt még, és öled is csaknem csupasz, inged térdig csúszott, s egész pőreséged láttam, megáhítottalak, édes, hajladoztál és csigolyád arany gyöngysora fölragyogott, tudod-e, hogy azóta hordozlak emlékezetemben és hordozlak mindétig, ragyogó pillérjét a síkos lenge testnek, és az illatod rögtön megillatoztam, és képzeletben sokáig illatoztam, éjjel a kőágyon is, már férfinedvemben boldogan fekvőn. Bő ötszázkilencven éve ennek – földi éveket számítva, amint a továbbiakban is földire vonatkozik majd az idő fogalma –, s vagy fél évezrede hozzád beszélek néma nyelven, melyről a Földön senki tudósnak ismerete nincsen, itt viszont mindenki érti Bábel zavarát feledve, fényt és árnyékot, jelent és jövőt nem ismerő világunkban végtelen kapocs közöttünk, örökbeszéd, parancs és szükséglet, tér és idő hangtalan szavai a Semmiben, tarka gyülegbe elegyítő szakadatlan közlésáradat. Figyelj rám, kedves! Kereslek dadogó szócsavarással, szólongatlak, amióta sejtem, nem is, érzem, itt vagy köztünk kívül a buborékon, amelyben a Világegyetem rejtezik, s már tudod, itt mindenki keres valakit, szülőt, gyermeket, tanítót, barátot, létlen magzatot, alkalmi szeretőt, ó, hányan hívják a prófétákat, a szenteket, valamennyit, Jahvét, Allahot, Jézust, Buddhát, Jupitert, áltó Gyóve, áltó Gyóvéééééé! Hiába. Pedig itt vannak, itt kell lenniük, hanem némaságunkra némaságuk némasága a válasz. Mert bölcsek. Mert nem óhajtják visszaidézni a való világ testiségben tornyosuló szépségét. De legalább egy hadvezér, egy Hitler vagy Hannibál, esetleg egy bércszülötte szőrmók Karadzsics, balkánfi cukrosdux Mládics és az eszmei társ, Lágymosolyú Halszáj vagy egy király picsogna közöttünk, jelt adna magáról szívünkhordta Hunyadi és Dózsa, á, nem, ők másutt mormorálnak a múltról, gondosan szeparálják magukat tőlünk, pedig nélkülünk semmire se vitték volna OTT, mi kellettünk, mindennél jobban kellettünk dicsőségük amplitúdójához, a lábszagú rája, mócsing mucsaiak, söpredék potyaművészek, invalidusok, prolik, merdabűzös ingyencsatárok. Ergo a nagy elmék, az emberiség szellemi és egyéb vezérei és csodatévői végleg belevesztek a hangtalanság kifürkészhetetlen szövevényébe, és kizárólag igavonók, szürke manusok, rabszolgák, tisztességes puncillák és rinyáló spinkók, elszerencsétlenedett fehérnép – ez utóbbiak némasága vonszolódik és eltaposódik a többieké közt, mint a vágtában a göthös ló –, mágusok, alkotók, bütykös ujjú fafaragók, zömmel OTT az idő kényszerébe szürkült megalkuvók emlékei indázzák át a Semmit. Incifinci figurák. Piszlicsáré vágyak. Van aki a kutyáját vagy a lovát hívogatja, persze hiába, történeteink mégis fontosak, mert fölismerésünket szolgálják, agnoszkálását személyünknek, vagyis annak, akik voltunk, az egykori kilétünket igazoló egyedüli jeggyel, az intelligens éter elegánsan hajló görbületén túli elcsépelt, bugyuta hadovával – tulajdonképpen már csak általa létezünk, mint már kifejtettem, ha fura állapotunkat létezésnek lehet nevezni –, ismeretlen célból teremtett gettóban időtlenül és anyagtalanul részei vagyunk valami – föltételezem – forgatagnak, áramlásfélének, ahol végtelen a szólásszabadság, élünk is véle hallhatatlan blablázással, s ha jól belegondolok, mérhetetlen számunk és ez a – ismét hangsúlyozom, föltételezett – mozgó állapot, ürgés-fürgés, kerengés, folytonos keveredés lehetetleníti el a találkozást és információcserét az óhajtott személyekkel, nem úgy, mint amikor materiáléba préselten inkognitóban jártunk a Földön, ahol fönnáll némi lehetősége a véletlen egymásra találásnak. De mit nékünk bármi akadály, hiszen tudod már, hogy ennek a szeszélyesen tekergő egynyelv handabandának, a némaság végtelen defiléjének, amit mi itt száz és százezer milliárdnyian – ki tudná megszámlálni, hányan vagyunk, s számunk nőttön nő – egyszerre, csak a nékünk teremtett módon produkálunk, ennek az együvé dajkáló némálásnak minden szavára, még a leghebehurgyábbra is, rásúlyosul az OTT töltött idő, a roppant teher, de most nem ezt akartam közölni, inkább a rendeltetéséről szólnék. Mint említettem, egyik a keresés, azaz híradás az ittlétről, a másik a hangtalan verglizés támasztotta újraélés. Emlékezem, tehát (ismét) vagyok. Mert amíg történeteinket, éledező szikkadt emlékeinket, beleértve őrzött titkainkat, a legapróbb részletekbe bocsátkozva csacsogjuk, megint OTT, az élő világ valóságában fürdünk, s ama kristályvíznek tűnő pocsolya aprócska szépségei megóriásodnak, mint mikroszkóp árgus szeme alatt a parányok, vagy csillagász távcsövében az égitestek rücskös hátán csillanó hegyek. Vissza a testbe! Vissza az Időbe! Újraélni a földi lét semmihez sem mérhető gyönyörűségét. És láss csodát! Egymás történetén csakúgy, mint a sajátjukén fölajzva még a legegyügyűbbek is a létbeli tapasztalatok újratestülésére óhajtoznak a fölturbózott kíváncsiság és vágyak mezején. És óhajuk teljesül! A közlési inger pedig, mellyel a szakadatlan szófűzés viselős, itt sokkal erősebb, mint az íróknál szokott lenni, jóllehet az írók – a téridőben – a jelen vizein ringatózva, a MOST és a VOLT dolgain csámcsogva bontanak vitorlát a jövendőnek. Jut eszembe, sokkal azelőtt, hogy újra és újra keresésedre indítottam jeladásomat, egy író haladt mellettem, szólítása kirítt a némanyelv-kakofóniából, akár a tücsökmadár-sivalgás a békavartyogásból, ki van itt, ismer-e itt valaki, hajtogatta, nevetnem kellett, micsoda?, ki vagy te, hogy ily nyíltan, a legkurtább epizódium-közlést mellőzve ismerőst akarsz találni?, kérdeztem tőle hangtalan, csöppet sem megindultan a kétségbeesésén, már hozzászoktam az újonnan érkezettek türelmetlenségéhez, amely zavaros lelkiállapotból ered – mint kiderült, nem is volt újonc, igaz, nálamnál jóval később érkezett, és azóta jajongott az áradatban, sehogysem találta föl magát –, ismer-e engem legalább egy nyomdász, kávémérő, fogorvos, kritikus vagy sarki prosti, esetleg néhány olvasóm, folytatta, és nem tágított mellőlem. Kiderült: világhírneves regényeket írt, ez volt a mestersége, persze senki sem válaszolt, pedig bemutatkozott, Húgoekkó vagy Umbertó, ilyesféle neve volt, megesett rajta a szívem, merthogy annyiszor elismételte, akár képletet az algebratanár, bunkó alak ez mind, betűt egyikük sem ismer, még a kalendáriumot sem olvasták, vigasztaltam, s ő, nyilván annak reményében, hogy rokonlélekre talált, szavamba vágott egy romokkal tűzdelt itáliai táj egyedi szépségét dicsérve szakadatlan, ahonnan kettőezer tizenhat koratavaszán ide került, sejtelme sincs, hogyan, mint ahogyan arról sincs, miféle hely ez, bizonyára átmeneti, rebegte, mire ámulatomat nem rejtve faggatni kezdtem, mit mondasz?, ennyit írtak, amidőn megszűntél OTT lenni?, szálltam rá követelve, hogy az igazat vallja. És az az úr nem hazudott. Egek! Bő száz éve kereng itt, kettőezer tizenhat tavaszától! Hát én? Éppen a nyolcvanévesen bárányhimlőben elhunyt Hubertusz atya elárvult pintyeit etettem a budai pálosklastrom kertjében, s gondolatban levelet fogalmaztam Szigetvár elestéről augszburgi éveimben szerzett haveromnak, nagy tiszteletű Dionízió Memnon velencei orgonistának, amidőn tenyerembe szúrt egy zsenge csőr, s azóta... De már újabb sorstárs váltotta föl a tollnokot, ki sem kérdezhettem a világ dolgairól, mik az ő korát izgatták – így szokott lenni, éppen tudakozódni akarunk, s a véletlen cimbora a Semmibe vész –, amidőn Tutanhamen főpapja a balzsamozás gusztustalan eljárásának naturalista ismertetésével untatott, szinte láttam barna vérrel befutott kezét, amint a szent fáraó hasában turkál s darabjában emeli ki a hatalmasság jonhának sötétkékjét, majd egy márványasztalra csúsztatja, miközben be nem áll a szája, úgy átéli a szakma összes titkait, hogy észre sem veszi, a misztériumok misztériumát teregeti természetes egyszerűséggel, mint füveit sorakoztatja abroszán a piaci fűszereskofa. Éppen beleélem magam, amikor váratlanul megzavar az antiemlékezet árja, szóval alighogy föléled bennem a kíváncsiság a bölcs pap tanítása iránt, beavatkozik a fönt említett sodrás, és eliramlik a misztériumba avatás lehetősége, a némaság némaságából pedig, ami ilyenkor következik, semmire sem emlékszem, hanem majd a folytatásra, vagyis arra, ahogyan Dzsekszon Dzsonatán Perl mutatkozik be illendően, akár ismeretlen tantijának a matrózruhás kisfiú a huszadik század elején, igen, tapintatosan, csaknem félénken ildomoskodott nekem, a hájszentlőrinci dominikánusok orgonistájának a tudós űrkutató, akit a huszonegyedik század hetvenedik évében azzal bíztak meg, hogy kavicsokat és zuzmókat gyűjtsön a Mars bolygó Hersel nevű fönnsíkján, ahol is begolyózott a rémülettől, mert váratlan világosság vakította el a halovány napsugárban – mint később kitudódott, sisakjának tükörfénye volt –, alig maradt ereje visszautazni a Földre, fele mintát ott felejtette, eszét vette a tudomány, s szakadatlan azzal a kérdéssel bosszantott, hol a fenében kódorgunk, miféle hely felé áramlunk, elhallgass már, szóltam rá erélyesen, neked aztán jobban kellene tudnod, tűnj mellőlem, unalmas a dumád, nem különb a kromanyoniak ümmögésénél. És megint a vágy, fölerősödve, mint templomkövön a cipőkopogás, vissza, vissza, akár csak egyetlen napra – földi napról beszélek –, bárcsak egyetlen órára visszanyerném ormótlan testem. De ám nagyszerűen van ez a dolog kitalálva: a sóvárgást újabb társ közele üti agyon, például minap egy kettőezer kilencven óta köztünk hablatyoló, se férfi, se nő külsővel megáldott divattervező – maga ábrázolta le fura küllemét – a huszonegyedik századvégi divat eleganciáját és cifraságait, főként a pliszírozott kurta szoknya előnyeit dicsérte a nadrágviselettel szemben, huszonegyedik századvég?, kérdeztem, de már ott sem volt, hanem egy sarkkutató, akiről tengert és szigetet neveztek el, oly híres volt, illően be is mutatkozott, Dzsemsz Klerk Rossz a neve, az eszkimó nők – ugyan kik ők, sosem hallottam róluk – szerelmi életének részletezésével foglalkozott, mely téma, gondolhatod, engem nem érdekel, tudtára is adtam elég durván, mire sértődötten fordult a mögöttem haladóhoz, aki abbahagyta sutyorgását és elismerő hűha-hűházással kísérte az előadást. Nos, az efféle zagyvaságokat tanácsos azonnal elfelejteni, akár a létben a limonádé regénnyel vagy üressé szellőztetett szöveggel teszi a túlolvasás szenvedélyével élő, mint te is tudod, aranyszemű. Egy igaz: az arisztotelészi létezők körén, az empireumon és a cőliumon is túli időtlen és tapasztalhatatlan Semmiben – Rufusz Dark Hemilton tudós kategorizálta ígyen minden szubsztanciától és tempusz edaksz rérumtól mentes helyünket –, ahol nulla az érzet és nulla minden realitás, szóval ebben az érzékelésmentes léttelenségben az érzések és az emlékek, még ha foszlányokban is, de fölélednek, akár a jerikói fű – elevenebbek, mint azt az öntökéletesítő Világmindenségben bárki is gondolná –, s kínzóra mélyült emócióink nyilvánosságra bocsátásához semmi sem alkalmasabb, mint az egymástól akaratlanul is átvett némasággal folyamatosan frissülő és hihetetlenül gyorsan dúsuló némaságunk, a közös jelrendszer. Holnaptalanoknak a drágaságos visszaidő. Mint tapasztalod, az emberiség múltját birtokolja imígyen az időtlen Semmi, anyagtalanságában hordozza tarka vetületét, s közben híján van mindenféle folyton hízó és rothadó testnek. Sok mindent megjósoltam annak idején, előre láttam, mi fog történni az intelligenciájáról híres Univerzumban, de ezt az állapotot, amiben itt nyűglődünk, soha. Egy tudós éppen az imént haladt el mellettem s azt hajtogatta, hogy a téridőn kívül, a Semmiben vagyunk, rendben, ezt már tudjuk, vágtam közbe nem kis ingerültséggel, de a kirekesztettség állapotában? A végleges kirekesztettség sivárgó állandóságában? Ki vagy mi a vezénylője ennek az egésznek, kérdém, valami beavatás ez? Mi végett? És az ismeretlen cél ismer-e minket? Nem válaszolt. De miket halandzsálok itt össze-vissza, nyelvetépett rigóm, magad is tudod, mily szánalmas ez a jelzésáradat, ez a jobb esetben némi disputával tarkított fecsej.

(Folyt. köv.)