Wilhelm József
Csikordulások a csendben

Mozdul az arcod, ennyi elég,
a burjánzásnak indult képzeleted mélység,
igazolja,
hogy van köztünk valami
hiábavaló.

Karnyújtásnyira tőled
sejtés hervad,
hagyom,
nem vetem rá még az árnyékom sem,
bár robosztus a bizalmam,
mégis sóvárgok
a visszahozhatatlanság után,
miközben bezárom elkenődött helyzeteinket
a mindenes sufniba.

Nesztelen és misztikus,
fényköröket ró,
magasabbra emelem az arcom,
nem akarom,
hogy a gondolatod belém ütközzön.

Számítgatások csillámlanak tetteinkben,
beszalad mindenféle adaptálás nyitva felejtett szánkon,
együttlétünknek már nincs illata,
szavaink ingyenélővé lettek,
de még nem mondtuk el
senkinek!

Imhol,
egykori éhségünk
– egymás iránt –
kódolhatóvá vált.