A képeknek maguknak kell beszélniük...

Benes József és Virág Zoltán beszélgetése a zEtna XII. (Dodekafón) Irodalmi Fesztiválján

V. Z.: Amennyiben valaki figyelmesen körbenéz a teremben, akkor a falakon található képek egyfajta időutazásra is csábíthatják, s ezt a lehetőséget megragadva repülésre (vakrepülésre, miként újabb alkotásai jelzik címszerűen) kényszeríteném jeles vendégünket. Az időben visszafelé, egyelőre. Arra lennék kíváncsi, hogyan került fiatalon Belgrádba, a Művészeti Akadémiára?

B. J.: Az ittlévők bizonyára nagyon jól tudják, milyen nehéz oda bekerülni. Előzőleg soha nem felvételiztem, így nem is gondoltam volna, mennyire nem könnyű bejutni egy-egy művészeti akadémiára vagy művészeti egyetemre. A mérce rendkívül szigorú, gyakorta a 700, 800 vagy éppen 1000 jelentkező közül mindössze huszonötöt, maximum ötvenet szoktak fölvenni Budapesten, Belgrádban… Amikor én jelentkeztem a vizsgára, mindez eszembe se jutott, nagyon könnyedén fogtam fel a dolgot. Szabadkán jártam gimnáziumba, s ott az egyik ismerősöm, aki diákként szintén foglalkozott képzőművészettel, rajzolgatott, szóval ő kérdezte, hallottam-e, hogy a belgrádi Képzőművészeti Akadémián augusztusban vagy szeptemberben fölvételi vizsgát tartanak. Erről nem volt tudomásom, de megkerestem a pályázatot – és jelentkeztem. A helyszínen a körülöttem lévőktől hallottam, vannak itt már olyanok, akik ötödször-hatodszor próbálkoznak. Jézus atyám, mondom… ez ilyen komoly? Aztán jött a másik nagy meglepetés: elsőre fölvettek. Huszonöten voltunk a szerencsések a néhány száz jelentkező közül. Utána tudtam meg a rektorátuson, hogy Nedeljko Gvozdenović professzor, aki később a tanárom lett, ő forszírozott, ő állt ki a legjobban mellettem. A Képzőművészeti Akadémia egyik legtekintélyesebb tanára volt. De ez csak jóval később jutott tudomásomra...

V. Z.: Minden bizonnyal kevés magyar ajkú akadt a növendékek között az idő tájt…

B. J.: Az akkori Jugoszlávia köztársaságaiból, tartományaiból akadtak mindenünnen, de magyar egyedül én voltam. Egyébként mindig magyarnak vallottam magam, édesanyám neve Rózsa Ilona, színmagyar asszony… Később ennek némi kis hasznát is vettem, sajnos eléggé későn: már ötödéves voltam, amikor Zentáról meglátogattak, olyan tanárt keresve, aki két nyelven, tehát szerbül és magyarul egyaránt tudna tanítani a gimnáziumban. A rektorátusról hozzám irányították őket. Leültünk, szerződést kínáltak, meg ösztöndíjat amennyi évre szükséges, s minimum annyi esztendeig kell majd tanítanom a gimnáziumukban. Nekem az akadémián már viszont csak egy évem maradt hátra. Mondtam is nekik, hogy miért nem jöttek pár évvel előbb, megoldották volna az anyagi gondjaimat. Mert az első évben például szenet is lapátoltam, kávéházakban rajzoltam, persze nem ingyen. Ösztöndíjat sehonnan nem kaptam, a nehéz helyzetben élő szüleim anyagilag nem támogathattak, nekem kellett föltalálnom magam. Egyik módja volt tehát, hogy a belgrádi vasútállomás környéki kocsmákba jártam egy rajzfüzettel a kezemben, és rajzolgattam az embereket. Ki egy vacsorát fizetett, ki pénzt adott. Szóval nem volt ez túl könnyű dolog, s meg kellett felelni a rendelőknek: kicsit szebbre kellett rajzolni a személyt, esetleg fiatalabbnak nézzen ki, de azért amellett hasonlítson is…

V. Z.: Milyen tapasztalatot kínált ez az akadémiai atmoszféra? Miféle társaság vette körül?

B. J.: Érdekes volt nekem Szabadkáról Belgrádba kerülni, ott egy egészen más mentalitású közeggel találkoztam. Különösen a montenegróiakra figyeltem fel. Alig néhányan voltak, ám teljesen egyéni gondolkodásmód jellemezte őket, ami a festészetükben szintén megmutatkozott. Az első évben a rajzórákon a portrékat például élethűen kellett elkészíteni, megkövetelték, hogy ne absztrakt képeket vagy elvont dolgokat csináljunk, anatómiát tanultunk, művészettörténetet és így tovább. A munkákat illetően tehát a realista rajzot várták el tőlünk. Mindezzel a montenegróiak nem sokat törődtek, sajátos stílust próbáltak kialakítani. Külsőleg is nagyon furcsán hatottak a hosszú hajukkal, meg nagyon rongyos ruhákban jártak. Az egyik például vásárolt egy cipőt, s mindjárt leütötte a sarkát, mondván, arra nincs szüksége. Szóval őrülten különleges figurák voltak. Később tudtam meg, melyik tanáruk volt ekkora hatással rájuk, lévén ő maga is ilyen típus.

V. Z.: Nevesíthetjük esetleg a kiemelkedő mestereket?

B. J.: Most hirtelen nem jut eszembe…

V. Z.: Marko Čelebonović például?

B. J.: Ő nem volt montenegrói.

V. Z.: Valóban, belgrádi születésű, a jelentős tanárok sorára gondoltam inkább…

B. J.: …persze, ott volt Marko Čelebonović, majd Zora Petrović, meg Miloš Bajić – engem ugyancsak oktattak. Ki aktot tanított, ki anatómiát. Vagy művészettörténetet. Ez utóbbiakat nem igazán tartom számon, lévén szó elméleti tantárgyakról. Azonban többen maguk is művészek voltak.

V. Z.: Gyakorló alkotóként tevékenykedtek…

B. J.: Igen. Gvozdenović például Münchenben végezte a képzőművészetet, Marko Čelebonović…

V. Z.: …ő Franciaországban, előtte pedig Angliában tanult…

B. J.: …való igaz, Franciaországban... Nos, később tudtam meg, hogy a zágrábi és a ljubljanai művészeti iskolák sokkal szigorúbbak, fegyelmezettebbek voltak. Persze Belgrádban is megkövetelték a rajz anatómiai pontosságát, tehát a realista rajzolási módot, mint már említettem, ezen felül azonban nagy volt a szabadság, nyugodtan lehetett beszélgetni, odahaza pedig mindenki úgy „művészkedhetett”, ahogy akart. Én is megfestettem így egy régi vekkeróra szerkezetét, fogaskerekekkel, rugókkal, valahogy éppen ez inspirált. Első vagy másodéves voltam, bevittem ezt a munkámat, hogy majd néhány személynek megmutatom. Odatámasztottam a bejáratnál a falhoz. Éppen azokban a napokban vendégeskedett Belgrádban Henry Moore, a nagy angol szobrász. Kiállítása nyílt, erről tudtunk, de arról nem, hogy a mi Művészeti Akadémiánkra is ellátogat. Egy pillanatban váratlanul kitárult az ajtó, s a rektor társaságában belépett Henry Moore a feleségével, körbesétálva végignézték, ki mit dolgozik. Egyszer csak Henry Moore megállt az én falhoz támasztott képemnél, rábökött és megkérdezte, ki festette? Akkor felém mutattak. „Very good”, jegyezte meg. Ezt így azóta se mondták nekem...

V. Z.: Említhető a diáktársak közül valaki, aki a későbbiek során híressé vált?

B. J.: Igen, Miodrag Đurić lett a legismertebb. Ahogy lediplomáztunk, ő mindjárt kiment Párizsba. Egy ideig a Szajna hídjai alatt aludt, majd egy nyomdában helyezkedett el. Alkotóként felvette a Dado nevet. És most megint a véletlenek folytatódnak, miként az imént, saját esetemben: egy napon Dado is bevitte néhány képét, s odaállította őket a fal mellé, majd végezte a munkáját. Mit ad isten, betoppant Jean Dubuffet, a nagy francia festő, ellenőrizni, hogyan halad az általa megrendelt katalógus készítése. És megpillantotta a Dado képeit. Érdeklődésére mondták, hogy van itt egy jugoszláv, ő a „tettes”. Dubuffet azonnal megírt egy ajánlólevelet Dado részére, s eligazította, mely galériát keresse fel... Hát most képzeljük el, egy ilyen hírneves művésznek az ajánlatával jelentkezni. Egyébként azonnal ötéves szerződést köthetett a galériával. A nyomdát pedig otthagyta…

V. Z.: …akárcsak a hidak alját…

B. J.: …és befutott művész lett. Párizstól negyven kilométerre vett egy malmot, azt rendezte be műteremnek. Kubai nőt vett el feleségül, de a magánéleti részletek persze nem olyan fontosak... Kifejezetten szürrealista művészetet csinált, ami nagyon-nagyon megtetszett a franciáknak, az amerikaiaknak is. Amikor hónapokon át magam is Párizsban tartózkodtam, meglátogattam, persze hívott, többször együtt ebédeltünk, sok mindent elmondott az életéről, a művészetéről meg sok minden másról.

V. Z.: Szóba került, hogy az akadémia utolsó évében tanári állásajánlattal keresték meg. Milyen volt efféle munkakörben dolgozni? Ráadásul viszonylag ritkán adatik meg, hogy a jelenlévők sorában olyasvalakit köszönthetünk, akivel a kapcsolata ebből a szempontból szintén nagyon szoros. Itt ül körünkben Gerle Margit keramikusművész...

B. J.: …a feleségem...

V. Z.: …aki művésztanárként maga is sokat tett a feltörekvő fiatalok segítésében, úgyhogy családi szempontból sem ismeretlen ez a tevékenységforma. Könnyűnek számított alkotóművészként és pályakezdő tanárként egyszerre indulni?

B. J.: Nem volt nehéz. Szerettem tanítani. És sok anekdotával fűszereztem a tudnivalókat, például a reneszánszról. Művészettörténetet is tanítottam a gimnáziumban meg rajzot is, sajnos kevés óraszámmal. Amikor, mondjuk, Leonardo da Vinci volt a téma, elmeséltem a diákjaimnak, hogy természetesen jártam a Louvre múzeumban is, ami telve turistákkal, benne japánok, amerikaiak csoportjai vonulnak, nézelődnek egy kicsit balra, ott éppen egy Rubens, jobbra egy Rembrandt, de ők szinte a lépéseiket sem lassítják le, aztán egy kép előtt hatalmas tömeg, ott már ők is megállnak: no, ott a Mona Lisa ... Előkapják a gépeiket, fényképeznek, majd aztán haladnak tovább... A tanítványaim közül sokan még ma is emlékeznek ezekre az előadásaimra. A célom az volt, hogy elsajátítsák a művészetek szeretetét.

V. Z.: Eddigi pályaszakaszain végigtekintve mindenki számára azonnal érzékelhető a kompozicionális gazdagság, a minőségi változatosság: frottázsok, szén-, ceruza-, kréta- és tollrajzok, litográfia, rézkarcok, fotómanipulációk, szitanyomatok, vegyes festészeti eljárások, különféle felület-felhordások – azaz megannyi technikai bravúrt és szakértelmet igénylő eljárás, amit valamikor a gyakorlatban csak el kellett sajátítani. Mikor adódott erre elég idő, miként sikerült erre a mesterségbeli tudásra szert tennie?

B. J.: Az akadémián négy szemeszteren át foglalkoztunk grafikával, ez kötelező volt. Nekem ez mindig nagyon jól ment, de hát én mindig festő akartam lenni, már négyéves koromtól. Megjegyzem, tanáromként Boško Karanović megpróbált rábeszélni, hogy iratkozzak át hozzá, a grafikára, mondván, én kimondottan grafikus alkat vagyok, szeretettel vár. A felkérését nem fogadtam el, ma sem tudom pontosan, miért, s hogy helyesen cselekedtem-e. Ugyanakkor tény, hogy jó alapot kaptunk, ami a grafikát illeti: linó- és fametszet, a rézkarc és így tovább. Zentára kerülve egyszer csak úgy éreztem, hogy megrekedtem, torkig voltam a festészettel meg az akadémián tanultakkal. Meg kellett próbálnom felfrissülni, ekkor kezdtem el grafikázni. Zentán, a művésztelepen volt egy igen elavult grafikai prés, de az nekem nagyon megfelelt, s megpróbálkoztam a linó-metszetekkel. Hogy megpihenjek a festészettől. A művésztelepünkre Belgrádból is érkeztek alkotók, meglátták a munkáimat – és bátorítottak. Rábeszéltek, hogy néhány grafikámat küldjem el a belgrádi Októberi Szalon részére. És mit ad isten, a zsűri elfogadta! Következett ezután Ljubljana, Krakkó, ne soroljam, nagyon sok helyen állítottam ki grafikákat.

V. Z.: A termékeny zentai időszak egy különleges eseménnyel „színesítette” a városi emlékezetet, hiszen feltehetően kevés művésznek jut osztályrészül, hogy kirabolják a műtermét, szőrén-szálán eltűnnek a képei...

B. J.: Sajnos ez előfordult, közvetlenül a Magyarországra való áttelepültem előtt. A gimnáziummal szemben az úgynevezett szerb iskola épülete éppen üresen állt, műteremként ott igényeltem egy tantermet. Megkaptam. Közben úgy alakultak a dolgok, hogy el kellett hagynom Jugoszláviát. 1978-at írtunk...

V. Z.: …Szegedre tette át székhelyét...

B. J.: …igen, Szegeden laktunk már, amikor jött a hír, feltörték Zentán a műtermem ajtaját és a képeket elvitték. Széthúzták, hogy ilyen csúnyán mondjam. Egyfelől örültem is, hogy valakinek kellenek a képeim, mert általában úgy mondják, nem valók lakásba. Én pedig még mind a mai napig találkozom itt-ott, Zentán is, ezekkel a régi munkáimmal. Ám ezek már megvásárolt képek.

V. Z.: Öröm az ürömben, hogy az érték-körforgásból a tolvajlás ellenére sem maradtak ki...

B. J.: …igen, már viszonteladással kerültek tulajdonosaikhoz. Budapesten például, a Kieselbach Galériában rendszeresen tartanak árverést, s néhány évvel ezelőtt az egyik barátom szólt, tudom-e, hogy az aukcióra kerülő munkák között ott szerepel egy festményem is. Fogalmam sem volt. A képem egyébként elkelt, igen magas áron. Felkerestem a galériában az ott művészettörténészként dolgozó ismerősömet, de megmagyarázta, nem árulhatják el, ki vitte be a képet, s azt se, ki vette meg. Mindenesetre ez is az ellopottak közül származott. De ki tudja, már hányadik ember volt, aki értékesítésre felkínálta. Azt is mondhatja bárki, hogy az ócskapiacon vette, vagy mit tudom én... Kaptam tehát egy szép katalógust, amelyben benne volt az én munkám is. Pénzt azonban nem láttam.

V. Z.: Jómagam felfigyeltem már árverési listán Benes-képre. Humoros, hogy múlt időben adatolva, tehát mintha egy lezárult életmű darabjáról lenne szó. Ugyanakkor ez azért izgalmas, mert akiről efféle hír terjed, az nagyon hosszú életű lesz. Ennek külön kell örülni.

B. J.: Akkor volt valami haszna...

V. Z.: Ha már az értékmaximalizálásnál és a különlegességeknél tartunk, folytassuk azzal a történettel, amidőn a művész gyanútlan tévézgetés közben azt veszi észre, hogy egy műsorra tűzött filmben a képe ott lóg a falon.

B. J.: Valóban. Feleségemmel néztünk egy filmet, amúgy ritkán fanyalodunk rémfilmekre... Amerikai film volt, s hát a feleségem végül otthagyta, én tovább követtem, eléggé felületesen, de egyszer csak felébredtem a szundikálásból, mert nem akartam elhinni: az egyik jelenetben a falon Benes-kép volt. A jelenet arról szólt, hogy bejön valaki egy pisztollyal és a gyár igazgatóját sakkban tartja, az föltett kezekkel... És Benes-kép a háta mögött... Gyorsan kiabáltam Margitnak, gyere, gyere, még látni lehet, ott a grafikám. Színes film volt...

V. Z.: Térjünk vissza Szegedhez. Meglehetősen hosszú periódus, jelentős kiállításokkal, művésztelepekkel – viszont ez sem a végleges állomás. Ismét váltás, ezúttal Kecskemét irányába. Mi magyarázza ezeket a lépéseket?

B. J.: Meg jó néhány éve Budapest...

V. Z.: ...persze, Budapestet még nem is említettem...

B. J.: ...akkor tegyük hozzá, immár Pesten is van lakásunk, a XIII. kerületben, a Radnóti Miklós utcában, s az erkélyre kiállva látom a Dunát. De a Tiszát nem tudom elfelejteni, ezt meg kell mondanom. Itt, Zentán lettem szerelmes a Tiszába. Nagyon sok képem kapcsolódik a folyóhoz. Érdekes módon maga a víz csak nagyon picit jelenik meg a képeken; a kimosott part fogott meg engem, ez a sivár, réteges, sáros, agyagos part. S mivel a zöld színt nem nagyon szerettem, a tájképeket illetően inkább az őszi meg a téli tájat kedveltem. Amint említettem, Szegedre kényszerből kerültem, Margit akkor már a feleségem volt, lehetett hova menni. Új lakást vettünk, az egy teljesen új épület volt az egyetem közelében. Kecskemétre pedig úgy kerültünk, hogy feleségem keramikusművész is meg szobrász is, de főleg kerámiával foglalkozik. A korábbi időkben nagyon nehezen lehetett beszerezni mázakat, anyagokat, a nemzetközi Kerámiai Művésztelep viszont kecskeméti, annak pedig volt egy műhelye. Ott gyártották a mázat és a különböző anyagokat. Akkoriban nagyon jól ment nekünk a kerámia, érkeztek egyre-másra a megrendelések a galériáktól, képcsarnokoktól, szerte az egész országból. Az én feladatommá vált többek között kocsiba ülni, a Kecskeméten megvásárolt anyagot elvinni Szegedre, ott földolgozni, majd az elkészült tárgyakat Pestre juttatni, onnan szórták tovább az ország különböző városaiba. Szabadúszó művészek voltunk, nem kötődtünk helyhez, s akkor jött a felismerés, mindegy, hol élünk, hol készül a kerámia. Megjegyezem, akkortájt már tőlem is rendszeresen vásároltak a galériák... Így esett a választás Kecskemétre. Ahol amúgy is mindent meg lehet vásárolni. És Kecskeméten járva találtam egy tanyát, a központban. Belvárosi tanya – ahogy a fiam mondta...

V. Z.: Az elismerések sorában már felelevenedett néhány. Számos szerzőtől, íróktól, költőktől, képzőművészektől és művészettörténészektől egyaránt származnak olyan szövegek, amelyek Benes József művészetét vizsgálják, méltatják. Szeretném felidézni azt a régi baráttól származó, viszonylag rövid írást, amely néhány éve vált hozzáférhetővé, s olyan elemi erejű megállapításokat olvashatni benne, amelyek fokozott jelentőséggel bírnak.

B. J.: A legszorosabb kapcsolatot az irodalmárokkal tartottam, a legtöbb barátom közülük került ki. Persze, akad néhány képzőművész is, de... elsősorban Domonkos István és Tolnai Ottó nevét említeném. Domonkossal fiatal korunk óta jó barátságban vagyunk. Svéd nőt vett el feleségül, Svédországban él. Én meg itt. Ritkán jön Magyarországra, de levelezünk, meg telefonon is tartjuk a kapcsolatot. Munkáimat jól ismeri. Egyszer kapok tőle egy levelet, amelyben a művészetemről ír. És felfigyel például arra, hogy a figuráimnak nincsen keze. Egy hosszú periódusban az alakjaim valóban kéz nélküliek voltak. Ebben hiába keresnénk tudatosságot. Most már, a legeslegújabb munkáimon megint van kezük... Kitalálhatnék persze valamilyen magyarázatot, de szerintem a képeknek maguknak kell beszélniük. Ha valaki megnézi, és érti vagy érzi, hogy mit akarok mondani, akkor jó, ha nincs hatással rá, menjen tovább... Domonkos megfigyelése felerősíti azt, amit én el akarok mondani a világról. A sok kegyetlenségről, a háborúkról, a szenvedésekről, a betegségekről. Minden benne van, ami az embert kegyetlenné teszi. De erre nem figyeltek. Hogy keze sincs a figurának... A lábai pedig kimennek a képből és nem tudni, milyen hosszúak. Ez is Domonkos meglátása. Ami szintén nagyon érdekes. Tolnai sokat írt már a képeimről, de ezt nem vette észre. Domonkos, aki nagyon ritkán ír, ő igen. Ezt én mindenképpen értékesnek, vagy legalábbis figyelemre méltónak tartom.

V. Z.: Aki szorosabb figyelemmel kísérte művészi munkássága alakulását, rácsodálkozhatott arra, hogy érdemleges írói teljesítménnyel szintén számolnia kell, hiszen Benes József anekdotáit nemcsak szűkebb körű összejöveteleken, hivatalos előadásokon vagy művészeti rendezvények alkalmával élvezhette a közönség, hanem az interneten könnyen elérhetők, a Forrás folyóirat jóvoltából pedig nyomtatásban is napvilágot láttak. Csavaros, szórakoztató történetek ezek. Mindenkori hallgatójuk, olvasójuk azt hiheti, kiapadhatatlan forrásból törnek elő, s lesz még folytatásuk. Reménykedhetünk?

B. J.: A jelenlevők közül néhányan együtt ebédeltünk, visszafelé jövet nem tudtam megállni, hogy egy-két érdekes dolgot el ne mondjak az új barátoknak, új ismerősöknek, akik még soha nem hallották ezeket az anekdotákat. Egyszerűen szeretem őket elmesélni, újra átélem a dolgokat... És mindegyik kötődik valamihez. Elmondhatok egyet?

V. Z.: Feltétlenül...

B. J.: Topolyán voltunk, a művésztelepen, s a helybeli bútorgyár – úgy tudom, tavaly szűnt meg – neve az volt, hogy Umetnost [Magyarul: művészet. A szerk. megjegyzése]. Egy napon, reggeli után, Milan Kerac újvidéki szerb festőbarátunk, aki tudott valamennyire magyarul, bejelentette, látott a városban egy érdekes utcát, megfestené. El is ment. Visszajőve áradozik: gyerekek, fantasztikus volt! Mi volt fantasztikus? – kérdeztük. És akkor elkezdi mesélni, alighogy hozzákezd a festéshez, odajön egy parasztasszony parasztruhában, magyarul jó napot kívánt, majd megkérdezte: hol van itt az Umetnost? Szegény Keracnak fogalma sem volt arról, hogy a kérdező mire kíváncsi, de úgy gondolta, ha már egy művészt a festészetéről faggatnak, illik válaszolni, és hosszas magyarázatba kezdett arról, a színeket kissé másként festi, hogyan alakítja a kompozíciót... A parasztasszony meg csak bámul tátott szájjal, hogy mi van ezzel az őrülttel. Ne haragudjon, mondta végül, maga elég hosszan beszélt, de én nem tudtam meg ebből, hol van itt az Umetnost. Kerac letette a palettát, és elkezdett most már egyszerűbb nyelven magyarázni. Nekünk pedig lelkendezett: gyerekek, ma to je nešto fantastično [ez valami fantasztikus], hogy itt a parasztok is érdeklődnek a művészetek iránt. Ez szerinte a művésztelepnek köszönhető, mert olyan kisugárzása van, hogy még a tanyasi asszonyok is a művészetek iránt érdeklődnek. Rajtam kívül a társaságból csak egy valaki tudta, miről van szó, s már szólni is akart, hogy te hülye, hát az a gyárat kereste – de én abban a pillanatban leintettem. Maradjon meg Keracnak az illúziója, hogy ennek a művésztelepnek őrült a kisugárzása, s itt a parasztok is szeretik a művészetet.

V. Z.: Ez az írói közlés- és közelítésmód beszivárgott már más írók szövegvilágába. Sok-sok évvel ezelőtt egy szegedi összejövetelen, merthogy a város éppen vajdasági alkotókat látott vendégül, Benes József szintén anekdotákat mesélt. A remek társaságból Tolnai Ottó azonnal riposztozott, jelezvén, hamarosan megírja, amit egykori tanárától az imént hallott. És lőn. Nyilván elképzelhető olyan metódus, amikor valaki úgy teszi meg ugyanezt a gesztust, hogy nem leplezi le feltétlenül, kitől hallotta a történetet, hanem a magáévá lényegíti, saját munkásságába úgy építvén be, hogy a bekebelezés, átszivárogtatás révén válhasson érdekessé.

B. J.: Igen, ez is megtörténik. Egy ismert magyar költő, a nevét elhallgatnám, megírt egy esetet, mintha vele történt volna meg, holott én meséltem neki. Nos, három hónapig Párizsban voltunk a feleségemmel, ösztöndíjjal. Jóval korábban én egy éven át a francia fővárosban tartózkodtam, s akkoriban egy barátommal eljárogattunk a La Palette nevű étterembe, ott jöttek össze szombatonként a Párizsban élő magyarok, értelmiségiek, művészek, írók. Aki ráért ezen a napon, déltől éjfélig mindig talált bent tíz-húsz magyart, lehetett beszélgetni. Valamelyik szombati napon mondom a feleségemnek, gyere, elmegyünk oda, hátha találkozunk magyarokkal. Bementünk, füleltünk, de sehol egy magyar szó. Végül odamentem a pincérhez, s megkérdeztem, járnak ide magyarok? Azt mondja, ő itt öt éve dolgozik, ilyenre nem emlékszik. Nohát! Kijöttünk, nem volt érdekes így az egész, magyarok nélkül. Kilépünk, november volt, szembejön fekete hosszú kabátban egy fehér szakállas, hosszú fehér hajú úriember, hogy így mondjam, egy személy, és magában beszélget magyarul. Ilyeneket mondott, hogy „de a kurva anyátokat”, meg „majd én megmutatom”. Hangosan beszélt, talán egy kicsit hibbant lehetett, nem tudom. Egyedül volt, pár lépésnyire tőlünk. Mondom Margitnak, te, itt van a magyar, hát előkerült! Mi magyarokat keresünk. Odamegyek, szólok hozzá: Szia, szevasz! Azt mondja, Monsieur, je ne parle pas le hongrois! És otthagyott. Gondolkodtam, honnan tudod te, hogy én magyarul szóltam... Mikor magadban magyarul beszéltél, és szép magyarsággal káromkodtál... Szóval, elmeséltem mindezt egy írónak, ő pedig megírta az újságban. Erről egy tanárember ismerősöm szólt nekem, meg hogy az író nem jelezte, ezt a Benestől hallotta. Úgy írta meg, mintha vele történt volna... Na jó, hát az irodalomban mindent szabad...

Említettem korábban a montenegróiakat. Azért kedveltem meg őket, mert őrültül őszinték. A magyarra ez kevésbé jellemző. Ha egy magyar nézegeti a képeimet, s nem tetszik neki, akkor nem vallja be, hímez-hámoz, kitalál valami dumát. A montenegrói a szemedbe vágja, amit gondol. Hadd meséljek egy montenegrói barátomról – a mentalitást szemléltetve –, aki kint járt Amerikában. Idegen nyelven nem beszélt, csak a sajátján. Egy galéria-tulajdonos hívta meg, akinek megtetszettek a képei. Egyébként Herceg Noviban lakik, ahol a nővérem is, így többször találkozunk. A háza a tengerparton, az épület homlokzata a tengerre néz. A nagy műtermi ablak mellé vágatott egy kis ablakot, amely egyenlő a televízió képernyőjének méretével, és ha tévézni akar, akkor odaül a kis ablak elé, ezen keresztül figyelvén a tengert hintaszékéből. Mert amúgy televízió nincs a házban. Amerikában volt tehát kiállítása, visszajött, éppen lent voltunk Margittal, ilyenkor mindig meghív egy pohár vörösborra. Mondom neki, mesélj! Hogy volt Amerikában? Most csak egy részletre térnék ki: szállodában kapott elhelyezést, a takarítónő néger, a portás szintén. Mindenki fekete volt. Ez kissé meglepte, de különösebben nem érdekelte. Egy napon jön az egyik fekete és mondja neki, a tulajdonos hallotta, hogy itt, a szállodájában egy ismert művész tartózkodik, szeretne találkozni vele. Lement. Ekkor megkérdeztem tőle, hogyan kommunikáltatok, hiszen nem beszélsz angolul, más idegen nyelven se. Te, mondja, hát az nem probléma. Bementem a szobájába, a tulaj is fekete volt. Ráütöttem vállára s mondtam neki: „ti negro, ja montenegro” [Magyarul: te néger, én montenéger]. Nagyon jó barátok lettünk azonnal.

V. Z.: Benes-művekkel nemcsak műteremben, kiállításokon, katalógusokban, könyvek borítólapján lehet találkozni, hanem közintézményekben szerte Szerbiában, Magyarországon, nevezetesen Szegeden. Amikor felkérésre vagy pályaműként készültek bizonyos alkotások, valószínűleg többször előfordult, hogy kiindulópontnak a politikai alapú megrendelés számított. Könnyen ki lehetett játszani, ha mondjuk a partizán-motívumot tették elvárássá?

B. J.: Én egyetlenegy ilyenre emlékszem. A pályázatot Becsén írták ki, egy iskola akart emléket állítani a hős partizánoknak. Monumentális dolognak ígérkezett. Csodák csodájára az én pályamunkámat fogadták el. Holott abban nem volt se partizán, se ötágú csillag. Piros szín viszont bőséggel. Ez az emlékmű még ma is megvan, viszonylag jó állapotban. Egy elesett figurát ábrázol, és színes műanyag lemezeket használtam fel hozzá.

V. Z.: Mit lehet tudni a fogadtatásról?

B. J.: Erről nem sokat tudok. Jelen voltunk az ünnepélyes átadáson, nem szóltak semmi különöset. Úgy éreztem, elfogadták.

V. Z.: Az egykor KÖJÁL, ma ÁNTSZ néven futó intézmény szegedi előcsarnokában látható egy párját ritkító műalkotás, amely szinte egyedülálló az életműben. Hozzá hasonló anyagkezeléssel, távolról és közelről teljesen eltérő plaszticitást mutatóan, akkora méretben kevés Benes-munka készült. Grandiózus festménynek látszik, noha nem az.

B. J.: Tűzzománc technikával csináltam.

V. Z.: Járok oda időnként, hogy újra és újra lássam. Mindig megéri. De váltsunk témát, vegyük szemügyre a most, itt kiállított képeket. A beszélgetésünket felvezető ajánlóban már szó esett arról, hogy a valóság voltaképpen lélegeztető gépre kapcsolva jelenítődik meg, avagy idézhetném Domonkos Istvánt: „hordágyon érkezik a jövő”. A repülő nőalak az utóbbi időben tűnt fel a képeken, s ebből a friss látványszerveződésből három darab került fel a falra. Voltaképpen triptichont képeznek, bár a formai elrendeződés, nem mutat teljes azonosságot, közvetlen vizuális rokonságot. A végtagok szépen befejezve, helyén a kéz és a láb, földközelben repül a test. A megmarkolt huzalnak, vontató drótnak azonban sehol sincs vége. A fiatalos öltözet egyszerre variálja/kombinálja a meseszerű lányregények pöttyös, vidám nyári szettjét meg az ötvenes-hatvanas évek hollywoodi filmdíváinak miniruhás kollekcióját. Motorkerékpáros vagy repülős bőrsapka takarta frizura, védőszemüveg az arcon. Baráti társaságban megmutatván egy ilyen kisebb méretű, vegyes technikájú festményt, azonnal lecsaptak rá néhányan, hogy megszerezzék, de nem sikerült nekik.

B. J.: Négyen akarták megvenni, ilyen még nem fordult elő az életemben... Egyébként nem kapkodnak a képeimért. De nekem nincs is meg az az óhajom vagy igényem, hogy áruljam a munkáimat. Ha ez volna a célom, akkor szép pipacsmezőket, virágokat, virágcsendéleteket meg netalán aktokat festenék. Azokra biztosan sokkal több vevő jelentkezne. A kereskedelem meg az igények engem szerencsére hidegen hagynak. Teljes szívből, őszintén csinálom azt, amit csinálok, amit érzek. Ha nincs keze a figurának, akkor azért nincs, mert akkor úgy éreztem, hogy ne legyen. Ami persze nem azt jelenti, hogy kezekkel többet soha nem festek embereket. Nem akarok sablonokat követni, nem akarom még saját magamat sem utánozni.

V. Z.: Nincs két egyforma kép, nincs olyan, hogy megfestem pontosan ugyanazt?

B. J.: Nem utánozok senkit. Sajnos, sok magyar művésznél látom, meg láttam, hogy az amerikai, a menő, a mostani divatos irányzatokat próbálják utánozni. Nem lehet. Lehetetlen a Hortobágyon például, vagy itt, Bácskában a sivár földön azt csinálni, amit New Yorkban vagy Washingtonban vagy nem tudom, hol csinálnak. Akadnak festők, köztük sikeresek is, akik folyóiratokból meg ma már az internetről lopkodják össze a dolgokat, s úgy tesznek, mintha a sajátjuk lenne. Engem ez nem érdekel, én ezt nem csinálom. Járom a magam útját. Jelenleg négy galériában állítok ki Budapesten, egy időben, a munkáim megtalálhatók Olaszországban, az amerikai galériákban, Japánban, ne soroljam… Elmegyek, ahová meghívnak, de sehova nem tolakszom. Ide, Zentára meghívtak, nagyon szívesen jöttem. A dolgaimmal együtt. A hónom alatt hozva őket, becsomagolva. A nagyméretű vásznak persze hatásosabbak lettek volna, viszont komplikált és igen költséges az átszállításuk. De úgy érzem, akik megnézik ezt a kis kiállítást, így is tudják értékelni, függetlenül attól, hogy vékony papíron van az egész.

V. Z.: Az eddigiekből kiderülhetett, nem feltétlenül a méret a lényeges, hanem talán a fajsúlyosság fontosabb. Köszönjük szépen a figyelmet!

B. J.: Nagyon örülök, hogy újra itt vagyok Zentán, s érdeklődés mutatkozik a munkáim iránt. És hát remélem, fogunk még találkozni. Megtörténhet, hogy legközelebb vászonképekkel jelentkezem. Köszönöm a zentaiaknak a meghívást, mindenkinek, aki segített a kiállítás anyagát elrendezni. Örültem, amikor Beszédes Istvántól arról értesültem, hogy olyan beszélgetőtársam lesz, aki nagyon szereti azt, amit csinálok... Thank you!

Készült 2015. november 6-án, a Zentai Alkotóházban. A hanganyagot feldolgozta Lennert Móger Tímea, szerkesztette Sinkovits Péter.