Halott betűvé tesszük azt, ami bennünk élő

Markó Béla és Elek Tibor beszélgetése a zEtna XII. (Dodekafón) Irodalmi Fesztiválján

Elek Tibor: Azzal a meglepő ténnyel szembesültem ezelőtt körülbelül tíz perccel, amikor megkérdeztem Markó Bélától, hogy járt-e már itt íróként a Vajdaságban, szerepelt-e már itt valahol, hogy tulajdonképpen egy premierre kerül sor a mai estén, egy költő bemutatkozására. Ennek ellenére természetesen én nem fogom most őt igazán bemutatni, mert egy óra ahhoz kevés, de elhoztam a három legutóbbi könyvét, és ha ügyesek leszünk, szóba is tudjuk hozni mind a hármat. Ezt a hármat ugyanakkor valamilyen módon mégiscsak be kell ágyaznom az életműbe, főként a fiatalabbak kedvéért, akik számára nem biztos, hogy olyan evidens Markó Béla munkássága, mint az idősebbek számára. Ráadásul egy nagyon különleges költői-írói pályával van dolgunk ebben az esetben.

A '60-as évek végén, a '70-es évek elején indult Markó Béla versekkel, kritikákkal, kisebb esszékkel az erdélyi magyar folyóiratokban, lapokban. '74-ben jelent meg az első kötete, A szavak városában. A '80-as évek végére az akkori magyar lírának az élvonalában volt már. Magyarországon is számon tartották,'94-ben már József Attila-díjat is kapott, majd Bethlen Gábor-díjat, és szerepelt antológiákban, mindenhol. '93-ban viszont már a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén is láttuk, találtuk, ha jól emlékszem, '93 végén valamikor, és onnantól kezdve egészen mostanáig, politikusként is ismert. Egy erdélyi vezető politikus ül tehát mellettem, aki ugyanakkor hangsúlyozta a politikusi éveiben is különböző megnyilatkozásokban, interjúkban, hogy vissza akar térni, és vissza fog térni az irodalomhoz; hogy az igazi hivatásának az irodalmat tekinti, és tulajdonképpen a kelet-közép-európai írók, értelmiségiek számára megnyílott kényszerpályán vált ő is politikussá Romániában. Nemcsak, hogy az RMDSZ élén volt, hanem a 2000-es években két cikluson keresztül Románia miniszterelnök-helyettese is volt. A 2000-es évek második felében, a 2005-ös évektől jelentek meg újra versei, majd 2007-től verseskötetei. Először gyerekvers-kötetek, mesekötet, és aztán majdhogynem egymás után három szonettkötet, három haikukötet, válogatott kötetek, esszék is. Ezek után írtam én a monográfiámat, ami tavaly ilyenkor jelent meg, éppen egy éve. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron mutattuk be, amiből a következőt a jövő héten rendezik. Nagyon igyekeztem egy-két év alatt megírni, mert érzékeltem, hogy rendkívüli termékenységgel, mármint írói-költői termékenységgel áldotta meg a teremtő Markó Bélát. Tehát nagyon nehéz vele lépést tartani kritikusként, irodalomtörténészként, monográfusként. És valóban, miután megjelent ez a monográfia, azóta már három kötete látott napvilágot az elmúlt egy évben: két szonettkötet, amiből az egyik egy szonett-koszorú, ami immár az életműnek a harmadik szonett-koszorúja, és egy esszékötet, egy inkább politikai-közéleti esszéket, de irodalmi esszéket is tartalmazó kötet. Ez utóbbi sem volt idegen Markó Bélától. A monográfiában egy fejezetet szenteltem az esszéírónak is. Nemcsak a versekkel foglalkozom – a címtől egy kicsit eltérően –, de hát szükséges volt, természetesen, az esszéírót is tárgyalni a költői életmű kapcsán.

Legyen tehát az az első kérdésem, ami nyilván már sokak számára megfogalmazódott, vagy akár ennek a vázlatos bevezetőnek a hatására is megfogalmazódhatott. Ha rendszeresen olvasnak kortárs magyar folyóiratokat, magyarországiakat, erdélyieket, akkor állandóan lehet találkozni Markó Béla verseivel, esszéivel, a Népszabadság tól kezdve a marosvásárhelyi Látóig, aminek Igaz Szó korában szerkesztője, aztán a romániai fordulat, forradalom, rendszerváltozás után a főszerkesztője is volt évekig. Máig jelennek meg ott is versei, írásai, de az összes erdélyi lapban, nagyon sok magyarországi folyóiratban, így a Bárká ban is. Két évvel ezelőtt például éppen nálunk Bárka-díjat kapott. Tehát elképesztő termékenysége van ma is Markó Bélának. Talán nem is mindig voltál ilyen termékeny. Mondjuk, a '70-es, '80-as években biztosan nem, emlékeim szerint, vagyis irodalomtörténészi tapasztalataim szerint sem. Mindenképpen érdekes ez a kérdés, és azt hiszem, erre már nem is mondhatod azt, amit néhány évvel ezelőtt még mondtál, amikor ilyet kérdeztem, vagy más kérdezett, hogy igen, merthogy annyira ráéheztem a politikusi években, amikor nem írtam verseket, meg irodalmi esszéket meg egyebeket, hogy ezért utána sokat írtam. De miután említettem, hogy megjelent három szonettkötet, három haikukötet, újabb esszékötet és újabb versek, és újabbak és újabbak… Ha hazamegyek, és kinyitok egy folyóiratot, akkor nagy az esélyem rá, hogy találkozom benne Markó Béla írásával. Van-e neked valami válaszod, magyarázatod erre a semmiképpen nem átlagos vagy talán kicsit szokatlan termékenységre?

Markó Béla : Legelőször jó estét kívánok! Legalábbis azoknak, akikkel még nem találkoztam. Nem akarom megkerülni a kérdést. Most hirtelen eszembe jutott egy ilyesmi, hogy hát nyilván azért írok sokat, hogy ne kérdezhesd meg tőlem, hogy miért írok keveset.

E.T.: Azt is meg szokták kérdezni.

M.B.: Igen, ezt is meg szokás kérdezni.

E.T.: Nem. Ezt az utóbbit azért nem szokták olyan sokan. Én szoktam tőled rendszeresen, mert újra és újra kíváncsi vagyok a válaszra. De, ugye, ez illetlenség. Olyat kérdezni egy alkotótól, hogy miért írsz olyan sokat, mi a magyarázatod erre – ez elvileg hülyeség. De talán mégsem.

M.B.: Azt is jelezted, hogy most már nincs mentségem, úgymond, a sokat írásra. Mintha ehhez mentség kellene. Mert hát, úgymond, miután próbáltam visszatérni az irodalmi életbe, akkor néhányszor valóban azt válaszoltam, hogy nekem be kell pótolnom legalább tíz esztendőt, amikor szépirodalmi szöveget – különös módon – nem vetettem papírra. Meg kell mondanom, hogy ez egy izgalmas tapasztalat. Nem ajánlom egyébként senkinek – főleg ami a visszatérés kínját illeti. Na, de ez már elmúlt. Eltelt néhány esztendő. Én 1993 előtt, tehát már a '80-as években is elég sokat írtam. Egyszerűen azt gondolom, hogy az írás életforma. Úgy, ahogy a festőnek a képalkotás, akkor is, amikor nem fest, életforma. Én azt gondolom, hogy íróembernek az írás, tehát az, hogy folyamatosan az foglalkoztat minket, hogy mi az, amit érdemes lenne betűkbe, szavakba ágyazni, az számomra egyszerűen ebben a pillanatban egy boldogító foglalatosság reggeltől estig és estétől reggelig, miközben ami körülöttünk van, az egyáltalán nem boldogító természetesen. De nem menekülésről van szó. Ismét napi kényszeremmé vált az önkifejezés. Ami persze azt jelenti, és ezt is végig kellett gondolnom, hogy nem úgy kell írnom, legalábbis nekem – én senkinek nem akarok tanácsokat adni –, hogy akkor mi az, amit maradandóvá tudunk tenni. Azt hiszem, hogy a maradandóságot, azt egyébként is érdemes kizárni ebből a napi foglalatosságból. Mások dolga, hogy mi válik maradandóvá, és mi nem. Mert, ugye, pátosszal illik megközelíteni a mi mesterségünket, az írást. Azzal a pátosszal, hogy ez valami nagyszerű dolog. Ha maradandóságról van szó, nem tudom, hogy mi abban a nagyszerű, hogy halott betűvé tesszük azt, ami bennünk élő, tehát a húst és vért, amiből vagyunk. Egyszerűen azt gondolom, hogy ha van az embernek egy képessége, az például, hogy papírra vethet verset, akkor ezt kell művelni. Lehet, hogy alkati kérdés is. Például, amikor nem írtam, akkor szintén monomániásan nem írtam legalább tíz esztendeig. Az is egy nagy monománia volt, egy nagy mínusz. Persze, a másik oldalon, hogy plusz volt-e, az megint csak kérdés. Azért nem írtam monomániásan, mert mást műveltem monomániásan. Tehát ezt másképpen nem tudom.

E.T.: Van neked, szerintem, több monomániád is. Az egyik ilyen a szonett-írás. Említettem, hogy három szonettkötete is megjelent korábban Markó Bélának, én a monográfiában szonett-trilógiáról értekezek, meg haiku-trilógiáról, holott tudtam nagyon jól, hogy a szonett-írás biztos, hogy mindenképpen tovább folytatódik, tehát nem ért véget. Láttam is már az újabb szonetteket akkoriban. De azért számomra az a három szonettkötet kezelhető volt együtt, különböző tartalmi-poétikai és egyéb motívumok okán, trilógiaként. Ráadásul még csak nem is újabban foglalkozik a szonett-írással Markó Béla, hanem a '80-as évek elejétől, közepétől. Megjelentek már akkoriban is önálló szonettkötetei. Tehát volt egy korábbi szonett korszaka is. Meg most is van egy. Itt a legújabb szonettkötet, de a folyóiratokban további szonettekkel is lehet találkozni. Tehát egy ilyen beszélgetés alkalmával megkerülhetetlen, hogy ne kérdezzek rá a szonettel kapcsolatos vonzalmadra, hogy ilyen egyszerűen fogalmazzak. Miért nem tudsz szabadulni ettől a formától? Nem unod-e még?

M.B.: Nem biztos, hogy én olyan jó interjúalany vagyok, van ugyanis egy szörnyű kényszerem arra, hogy mindent megideologizáljak. Minden valószínűség szerint ezért is állt elő egy olyan helyzet, hogy sokáig nem verssel foglalkoztam, hanem egyébbel. Ezzel kapcsolatban is van ideológiám, te ezt nagyon jól tudod. Spekuláció ez is, mint minden ideológia, de ez nem jelenti azt, hogy esetleg nem helytálló. Tehát a szonett számomra egy különös kihívás. Ugyanis eléggé őrültnek kell lenni ahhoz, hogy ezt a zárt formát, ugye, ezt a tizennégy sort, használja valaki. Az az érdekes, hogy nem is próbálkoztam soha például fölbontani a szonettet. Amivel szinte mindenki megpróbálkozott, hogy ne tíz vagy tizenegy szótagos sorokban, ne tizennégy sorban, hanem, nem is tudom, tizenötben vagy tizenhétben, s így tovább, próbáljak szonettféleséget csinálni. Számomra nem ez a kihívás. Hanem pontosan az, hogy egy adott keretben nyilvánuljak meg, amit – mi tagadás – nem én találtam ki, hanem valamikor Petrarca meg Shakespeare idejéből jön a szonett. A kettő különbözik valóban, de formailag nem teljesen, azért mégiscsak tizennégy sor mindkettő, és ritmikailag is ugyanarról van szó. A nagy kihívás pontosan az, hogy ha nem én találtam ki, akkor lehetséges-e magamhoz kényszeríteni ezt a formát? Ez játék a tűzzel, már amennyire annak, hogy írni, köze van valamilyen tűzhöz. Játék a tűzzel, mert könnyen rutinná válhat, könnyen fölemészthet minket ez az újabb és újabb próbálkozás arra, hogy ne a szonett győzzön le minket, hanem mi győzzük le a szonettet.

Ha az ideológiámat folytatnám ezzel kapcsolatosan, akkor azt is elmondanám, hogy ez egyfajta alkotási minta. Arról szól, hogy adott egy világ, adott egy forma, és az a feladat, hogy ezt a formát, valójában azt, ami körülöttünk van, és amibe beleszülettünk, a magunk arcára tudjuk-e gyúrni, avagy nem. Azt gondolom, egészen más alkotói minta ez, mint amikor az adott világot is megpróbáljuk megváltoztatni, bár az is fontos, vagy lehet, fontosabb, csak nem nagyon adatik meg nekünk, hogy alapvetően, radikálisan átgyúrjuk a világot. Az igen, hogy esetleg egy olyan szonettet írjunk, amelyben fölismerhetők vagyunk.

A szonett egy érdekes története egyébként a magyar irodalomnak, Kazinczy Ferenc írta az első magyar szonettet. Előtte már volt, persze, próbálkozás, mert azt is lehet bizonyítani, hogy soha semmi sem igazán az első, ebben egyezzünk meg. Ez sem volt igazán az első. Faludi Ferenc írt azelőtt szonettet, de az inkább csak szonettszerűség, tehát tartalmilag nem az. Vagyis mégis Kazinczy Ferenc volt az első. Nagyon érdekes, hogy ezt egy hatalmas győzelemként ünnepelte, és ünnepeltette magát, mert Kazinczy azért értett ehhez. Berzsenyi verset írt Kazinczyhoz annak kapcsán, hogy Kazinczy megírta az első szonettet, és egész körlevelezés van abban az ügyben, hogy Kazinczynak végre sikerült ez. Úgy látszik, hogy valamiért fontos nekünk, hogy ezt az idegen formát átgyúrjuk, és a magunkévá tegyük.

E.T.: Ahogy korábban említettem, volt már három szonettkötet az elmúlt években. Ha jól emlékszem, a másodiktól jelentek meg azok a Markó Béla-szonettek kötetben, amelyek valamely jeles festőművész jeles alkotásához, vagy nem annyira ismert alkotásához, alkotásáról íródtak, és a költő nagyon pontosan jelzi is, hogy milyen jellemzői vannak a képnek: a mérettől kezdve egészen addig, hogy hol található stb. A harmadik kötetben még több volt, és ebben az újabb szonettkötetben van talán a legtöbb olyan vers, amelyik valamilyen festményhez kapcsolódik. Meg kell tehát kérdeznem: miért erősödik, erősödött föl az elmúlt években fokozatosan a szonettíró hajlamod? Ráadásul nem elég, hogy szonettet írsz újra és újra, de festményekhez kapcsolódó szonetteket is.

M.B.: Azt hiszem, hogy ebben, az Elölnézet című kötetben több az ilyen képleíró szonett, mint az olyan, amelynek nincs egy ilyen apropójuk. Ez, hogy „képleíró szonett”, nem biztos, hogy pontos kifejezés, mert nem arról van szó, hogy megpróbálom a képet leírni, hanem azt valamiképpen továbbgondolni vagy folytatni. Nagy részük ezeknek a képleíró szonetteknek egyébként reneszánsz festőkhöz kapcsolódik. De nem kizárólag: Csontváry is sok van, meg más modern festők is többen. Azt gondolom, hogy számomra fontos volt megfordítani egy viszonyt. A hagyományos viszony ismét a pátosz, a saját pátoszunk önmagunkkal kapcsolatosan is, és az írás aktusával kapcsolatosan is. A hagyományos viszony az, hogy az író ír, és az illusztrátor illusztrál. Ez egy hagyományos könyvfelfogás. Az illusztrált könyv, ami arról szól, hogy megírunk valamit, és aztán a kiváló grafikus vagy festő ezt illusztrálja. Fel lehet fogni fordítva is: hogy szöveggel illusztráljuk a festményt. Egyszerűen ezeket a szonetteket így is föl lehet fogni. Csak nem nagyon hiszem, hogy Tintorettónak vagy Leonardónak szüksége lenne arra, hogy én illusztráljam évszázadok múltán. Nekem van szükségem erre természetesen. Valószínűleg – ismétlem – egy igény, kihívás is van ebben, vagy hát egy játék, hogy fordítsuk meg ezt a szereposztást. Másrészt pedig azt gondolom, hogy alapjában véve a vers is kép. Megint egy közhelyet mondtam. Hasonlat, metafora, folytathatnám. A vers is kép, és a kép az természetes módon kép, tehát akkor mért ne kapcsolnánk egybe a kettőt. Másrészt azért, ha végignézném és készítenék egy kis listát, akkor kiderülne, hogy a reneszánszon belül is a bibliai földolgozások, és ezen belül is a krisztusi szenvedéstörténet foglalkoztatott engem. Nem teológiai célokkal és nem teológiai értelemben elsősorban, hanem az emberáldozat kérdése, mármint az önmagát feláldozó ember életérzése volt számomra fontos, és fontos most is, ebben a pillanatban.

E.T.: Akkor így már el is jutottunk a Passiójátékhoz, mert épp ezen gondolkodtam, hogy nagyon sokszor visszatér a szonettjeidben a Jézus-történet, és azon belül kiemelten a keresztre feszítés története. Ez a kötet, a Passiójáték , Részegh Botond illusztrációival jelent meg a Bookart Kiadó gondozásában. Részegh Botond alkotásaihoz kapcsolódó szonettek is olvashatók az Elölnézet című kötetben. Tehát ez a harmadik szonettkoszorúja Markó Bélának. Talán most ne menjünk bele a szonettkoszorú történetébe, fogalmába, mert itt tanult kollégáink, barátaink vannak. Nekik nem kell elmagyarázni, hogy mi az a szonettkoszorú. Az érdekes viszont, hogy az első szonettkoszorúja Markó Bélának – nagyon sokan ismerik – a Költők koszorúja című ciklus volt a '80-as évek végén, amelyben Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig egyfajta lírai irodalomtörténetet vázolt, aminek minden egyes darabja önportré is, egy fantasztikus mesterszonettel a végén. Szerintem Markó Béla életművének ez a koszorú mindenképpen az egyik csúcsa. Volt egy szerelmes szonettkoszorúd is, és most, nem lehet véletlen, hogy Jézus keresztre feszítésének a pillanatát vagy pillanatait dolgoztad föl egy szonettkoszorú formájában…

M.B.: Az előbb arról volt szó, hogy mért írok szonettet, vagy mért írunk bizonyos formában. Azt gondolom, hogy aki ír, annak előbb-utóbb kialakulnak fixa ideái is. Azt gondolom, hogy Jókai Mórnak az volt a rögeszméje, hogy neki tudományos esszét kell írni a regényei élére, és ez a rögeszme nem vált be az én véleményem szerint, mert a regény ott kezdődik, ahol véget ér a tudományos esszé. A legnagyobbaknak is volt rögeszméjük. Például egészen különös, megmondom őszintén, hogy nem tudom az okát, mások biztosan tudják, hogy Ady Endrének mért volt az a rögeszméje, hogy a verscímeinek három szóból kell állniuk. Kivéve az első két könyvet, amelyek még nem igazán adys könyvek, ezt szokás mondani, a többiekben a verscímek szinte kivétel nélkül három szóból állnak. Tehát rögeszmék vannak, és ez, azt hiszem, hogy rendben is van. Azt hiszem, hogy a szonett nekem abban a pillanatban rögeszmém, amikor nem elég, hogy ezt a nagyon nehéz formát művelem, ugye, folyamatosan, őrlöm, hanem még szonettkoszorút is harmadszorra írok, amely még sokkal nehezebb, mert tizennégy szonett, amelynek az első soraiból összeáll aztán a tizenötödik, a mesterszonett. Ráadásul szeretek én is a számokkal eljátszani. Milyen érdekes, hogy a szonettnek tizennégy sora van, na, erre nem csak én jöttem rá, erre mások is rájöttek, mármint nem arra, hogy tizennégy sora van, hanem hogy ez egybeesik a golgotajárás tizennégy stációjával, mert a kálváriának is tizennégy stációja van. Illetve tizenötödik stációnak szokták tekinteni a feltámadást, vagyis a mesterszonettet. És még valami egybeesik: az, hogy szonettkoszorút nem lehet, legalábbis én nem lennék képes úgy írni, hogy elölről kezdi az ember. Pontosan fordítva kell csinálni: először meg kell írni a mesterszonettet úgy, hogy az ember kiszámítja, hogy minden sorból lehessen majd egy másik szonettnek a kezdősora. Tehát meg kell írni a mesterszonettet, megvan a tizenötödik szonett, és aztán nyugodtan és persze nagy munkával meg lehet csinálni elölről kezdve a tizennégy szonettet. De aki úgy próbál szonettkoszorút írni, hogy kezdi elölről, és az első soraiból aztán a végén össze akar valamit kalapálni, az nagyon nem fog sikerülni, szerintem legalábbis. Na, most ez megint egy érdekes egybeesés, mert szerintem a krisztusi áldozatvállalás is arról szól, hogy tudni kell a végét. El nem tudom képzelni ezt a golgotajárást úgy, hogy ne arról szólt volna, hogy Krisztus tudta a végét, vagyis a feltámadást. Az más kérdés, hogy igaz volt-e vagy nem volt igaz a feltámadás, de ő tudni vélte a végét. Én azt hiszem, hogy ezt másként nem lehetett volna így végigjárni vagy végigcsinálni. A végén kellett kezdeni azt is – fejben úgymond. Tehát azért volt fontos hozzáilleszteni ezt a passiójátékot, tehát ezt a tizennégy plusz egy szonettből álló szonettkoszorút.

Egyébként ez is illusztráció. Egy csíkszeredai nagyon tehetséges festő barátom elém tett tizenhét félig-meddig absztrakt festményt, amelyek fejekhez hasonlítanak, én kiválasztottam közülük tizenötöt, sorba raktam, és úgy véltem, hogy ezek Krisztus-fejek, és ő elfogadta ezt. Egyáltalán nem ennek csinálta, vagy lehet, hogy ennek. Mindenesetre festményekhez írtam tulajdonképpen ezeket a szonetteket.

E.T.: Ejtsünk szót a Rekviem egy macskáért című esszékötetről is, ami több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt azért, mert szerintem Markó Béla esszéíróként nyugodtan beilleszthető azok közé a nagy magyar esszéírók közé, akik úgynevezett nemzetpolitikai, nemzeti-önismereti esszéket írtak az elmúlt évszázadokban, akár Kemény Zsigmondtól, Eötvös Józseftől, a két háború közötti időszak nagy esszéírón, például Bibó Istvánon át egészen a '90-es évek esszéíróiig. Erről jut eszembe, hogy a '90-es években egészen nagy divat volt ez a fajta esszéírás. Most én leegyszerűsítve nemzeti-önismereti esszének nevezem. Írtam is egy egész kötetnyi kritikát, tanulmányt akkoriban azokról a kötetekről, Helyzettudat és önismeret címmel jelent meg az a könyvem 1996-ban. Hogyha jobban utánagondolunk, az utóbbi években nagyon kevesen művelik már ezt a műfajt. És te sem ma kezdted. Már a '80-as évek végén is írt esszéket Markó Béla. Nagyon fontos esszéket írt a '90-es évek elején is. De az utóbbi években bizonyára fölerősödött ez a hajlamod is, ez az esszéírói. Erről, ha mondanál valamit. Mi ennek szerinted az oka, magyarázata? Ha van rá teóriád, akár arról is szívesen meghallgatunk, mások ilyesmit mért nem írnak? De inkább, hogy te miért tartod olyan fontosnak azt, hogy újra és újra különböző nézőpontokból, különböző témák kapcsán kisebb-nagyobb publicisztikai jellegű esszében, nekifuss ennek a tágan nemzetpolitikai, nemzeti-önismereti kérdéskörnek?

M.B.: Azt gondolom, hogy az én esetemben azért voltak ennek fontos előzményei a '70-es és '80-as években. Többek közt az is, hogy másfél évtizeden át egy szerkesztőségben, egy marosvásárhelyi irodalmi lap szerkesztőségében együtt dolgozhattam Székely Jánossal, aki az egyik legkiválóbb jelenkori esszé- és drámaírónk, és akiről te monográfiát írtál. Székely János tanított úgymond, már azáltal is, hogy mindig foglalkoztatta az esszé, és szívesen beszélt erről a gondjáról. Azt hiszem, hogy ez nekem egy nagyon jelentős iskola volt. Még volt egy fontos pillanatom. Miközben én bölcsész vagyok, tehát verselemzést meg kritikát szívesen írtam, de az esszét mint műfajt később kezdtem művelni. Egy másik meghatározó pillanatom az volt, apropó nemzeti önismeret, amikor Dsida Jenőnek a Psalmus Hungaricus című hosszú és fájdalmas költeményéről írtam egy esszét, amelyet aztán Réz Pál is elkért a Holmi számára, és tulajdonképpen tőle kaptam egy olyan jelzést, hogy ezt ő fontosnak látja. Utána pedig politikusként arra kellett rájönnöm, hogy tesszük, de sokszor nem tudjuk, hogy mit. Cselekszünk, de sokszor nem tudjuk azt, hogy honnan és hová, és hogy hiányzik a reflexió a mi közéletünkből. A magam számára és személyes érdekből, úgymond ezt próbálom meg pótolni. Tele vagyunk dilemmával, önismereti dilemmával, nemzeti-önismereti dilemmával. Én szívesen hallgatom és nézem, hogy milyen magabiztosan tudunk beszélni magyarságról, történelmi jóról és rosszról, történelmi pillanatainkról, de annál kevesebbet a dilemmáinkról.

Ha van rá idő, és ha megengeded, mert Zentán vagyunk… Szóba került, hogy én először vagyok itt. Igen, íróként először vagyok itt, és szívesen elfogadom azt, hogy végre Vajdaságban is debütálok, mert ez megtisztelő. De az az igazság, hogy politikusként jártam már itt tizenvalahány évvel ezelőtt. Talpig öltönyben és talpig nyakkendőben és talpig politikában körbehordoztak a vajdasági kollégák Zentán, és többek közt egy rokonszenves tanár úr is volt velünk, aki a történelemről beszélt, kivitt az emlékműhöz, hogy meg is szemlélhessük a helyet, és a zentai csatát felidézte részletesen. Erről tudni kell azt, hogy mi Erdélyben a magyar történelmet mohón és szomjasan tanulmányoztunk, csak nem az iskolában, mert ott nekünk nem tanítottak magyar történelmet. Ennek következtében tele vagyunk hiányokkal. Néhol bőséggel, aminek az ember nagyon utána olvasott, másrészt hiányokkal. Én a zentai csatáról tudtam, hogy volt, de a részleteiről annál kevesebbet. Azt is tudtam, hogy ez milyen jelentős pillanat. És a tanár úr is elmesélte, hogy a zentai csata, ugyebár egy győzelem Savoyai Jenő vezetésével a törökök fölött. Ott voltak a törökök, itt voltak a mieink – tessék erre figyelni, hogy a mieink –, hallottuk, hogy ez a győzelem milyen fontos volt, hogy ez vezetett el a karlócai békéhez és így tovább. Egy járókelő, aki néhány méterrel arrébb állt, és hallgatta ezt a tájékoztatást, egy adott pillanatban közbeszólt: „Kedves tanár úr, csak egy dolgot tetszett kifelejteni ebből. Azt, hogy a török seregben ott volt Thököly Imre is a csapataival.”A mi történelmünk és a mi nemzeti önismeretünk ehhez kapcsolódik, ezekhez a nemzeti dilemmákhoz, hogy győzünk vagy veszítünk, de a másik parton is mindig ott van Thököly Imre vagy valaki más. Amíg ezt nem tudjuk megérteni és nem tudjuk értelmezni, addig szerintem helye van az ilyen, úgynevezett nemzeti-önismereti esszének, vagy egyáltalán annak, hogy saját közéleti bajainkról, dolgainkról gondolkozzunk. Mindenről: arról is, ami ma van, és ami itt látható a hátam mögött: én szögesdrótnak nevezem, egy kerítés formájában, Benes József ragyogó munkája (a zEtna XII. Irodalmi Fesztiválján Benes József képzőművész alkotásaiból nyílt kiállítás – a szerk. megj.). Mások másként nevezik. Ezekről mind érdemes beszélni.

E.T.: A kötetben számos izgalmas kérdésről beszél Markó Béla. Az egyik, ami a legtöbbször visszatér, talán a nemzetállami problematika itt, a térségünkben. Elég határozottan kritikát mond a nemzetállami teóriák és gyakorlatok kapcsán Markó Béla, sőt meg is fogalmazza, hogy szerinte mi ennek az alternatívája. Tudom, hogy ez nagyon nagy kérdés, túl súlyos kérdés, sokat kellene róla beszélni, de mégis, ha röviden össze tudnád foglalni, hogy a kritikádnak mi a lényege, tartalma, és mi lenne az alternatíva. Ezt itt, a Vajdaságban talán nem érdemtelen megfogalmazni.

M.B.: Valahol meg is írtam így, explicite, hogy valószínűleg a térség történelmének a legnagyobb szörnyűsége, hogy ezek a nemzetek és ezek az országok már százvalahány esztendeje nemzetállamokat akarnak létrehozni egy olyan térségben, Európának abban a részében, ahol egyszerűen szétválogatni, szétszálazni még fájdalmak árán sem lehet az etnikumokat és a nemzeteket. Az az elképzelés, hogy Magyarország csak a magyaroké, Szerbia csak a szerbeké, Szlovákia csak a szlovákoké, Románia csak a románoké, az egy szörnyűség. Szörnyűség. Illetve, lehet mondani, hogy az egyik esetben ez szép, a másik esetben csúnya, csakhogy akkor nem tudom, hova jutunk. A mi drámánk Romániában, és attól tartok, hogy a szlovákiai, felvidéki magyaroknak is, és a délvidéki, vajdasági magyaroknak is a drámájuk az, hogy itt egyszínűre akartak festeni államokat, országokat, amelyek nem festhetők egyszínűre, de időnként bevérezhetők, hogy így fogalmazzak, ezek az államok és ezek az országok. Ez nem azt jelenti, hogy én annak vagyok a híve, hogy mindent össze kell keverni, hogy el kell felejteni az identitásokat, a nyelvi és kulturális sajátosságokat. Nem, egyszerűen meg kell keresni a megfelelő mintákat, a működőképes modelleket, az autonómiák különféle hálózatát. Vannak erre a történelemben példák, lehetséges sokféle minta. Meg kell keresni azokat az együttélési modelleket, amelyek, ha nem is konfliktusmentessé, de mégis élhetővé teszik ezt a térséget. A nemzetállam, az én véleményem szerint, erre teljességgel alkalmatlan. Csak arra jó, hogy ne gondolkodjunk arról, hogy mi lenne a megoldás.

E.T.: Mi lenne?

M.B.: Az, amire az előbb is utaltam. Nekem nincsenek receptjeim, nincsenek válaszaim. De hát ott van Erdély. Én erről tudok beszélni. És ezekben az esszékben, az az igazság, hogy Erdélyről van szó legtöbbször. Erdély múltjáról, Erdély jövőjéről, Erdély jelenéről. Erdély egy soknemzetiségű régió ma is, de lassan csak kétnemzetiségű. Mert, apropó, megoldás! Az is egy megoldás volt, csak rossz megoldás, hogy annak idején Nyugat-Németország, tehát a Német Szövetségi Köztársaság kivásárolta a szászokat és a svábokat, a németeket ténylegesen pénzért, fejpénzért. 1969 és 1989 között kivásárolt 230 ezer németet. Ezt úgy képzeljék el, hogy a fejpénz azt jelentette, hogy egy magas képzettségű, fiatal diplomásért 11000 márkát fizettek, viszont értem, mivel elmúltam már hatvanéves, ha szász lennék, csak 2000 márkát fizettek volna. Ez volt a fejpénz. A lényeg az, hogy Erdély máris szegényebb sokkal a kultúra szempontjából a 40-50 évvel ezelőtti helyzethez képest, de még mindig sok-kultúrájú régió. Azt gondolom, hogy államiság ide vagy oda, Európai Unió ide vagy oda, ennek a régiónak egy ilyen státuszt kellene megkeresni, ami azt jelentené, hogy ezen belül, attól függetlenül, hogy kik vannak többen, kik vannak kevesebben, akár a nyelvről van szó, akár a kultúráról, akár önkormányzatiságról vagy autonómiáról, mindenki megkapja az önkifejezési lehetőségeket. Ezt közigazgatásilag azért nem lenne olyan nehéz megvalósítani, ha lenne rá politikai szándék, ha lenne rá politikai akarat.

E.T.: Nagyon szépen köszönöm mindazt, amit elmondtál. Nagyon komoly és súlyos kérdésekről volt itt szó a mai este során. Köszönjük szépen a figyelmet, az érdeklődést, a lehetőséget.

Készült 2015. 11. 07-én, a Zentai Alkotóházban. A hanganyagot Döme Szabolcs dolgozta fel, gondozta B. I.