Humor, mágikus realizmus, valóság…
Sándor Zoltánnal Sinkovits Péter beszélget

S. P.: Föltámad a szél és Térdről a világ – e két novellásköteted jelent meg a közelmúltban. Kezdésként az érdekelne, hogy a világirodalom, a magyar irodalom és a vajdasági magyar irodalom prózaszerzői közül kik állnak közel hozzád? Annak idején, amikor a próza felé fordultál, lebegett-e előtted valamilyen minta?

S. Z.: Az ember gyerekkorában kezd el olvasni, és állandóan valamilyen hatások érik. De ezek nem pusztán irodalmi vonatkozásúak, hiszen a valóságból származó élmények is befolyásolnak. Az Emese című regényem nyolc évvel ezelőtt látott napvilágot, e könyvem és a most megjelent két kötetem között jelentős poétikai különbség észlelhető. Míg az előző részben kissé a lidérces álmok felől közelíti meg a prózát, addig az utóbbi kettőben már inkább a realitás veszi át a prímet. Ami pedig az elődöket illeti, természetesen azokat említeném elsőként, akikkel középiskolásként találkoztam: Kafka, Borges, Camus. Meg az egzisztencialisták, úgy általában. Aztán Nietzsche, Kierkegaard és természetesen Dosztojevszkij. Valamint a nagy észak-amerikai realisták, Faulkner, Hemingway, később a latin-amerikai mágikus realizmus jeles alkotói, mint például Márquez és Asturias. A magyar irodalomból mindenekelőtt Szentkuthy, a vajdasági magyar irodalomból pedig – akik a tudattalanban novelláimra is befolyást gyakoroltak – Gion Nándor és Németh István. Tehát a vajdasági magyar elbeszélők. De a lista úgy teljes, ha a következő neveket is megemlíte m: Ivo Andrić, Danilo Kiš, Svetislav Basara vagy akár David Albahari is. Mindegyik a maga módján hatott valahol.

S. P.: Azt hiszem, impozáns névsort hallottunk, ebből lehet építkezni. Ennyit az írókról. Térjünk rá a táj elemzésére. A táj milyen szerepet játszik a prózairodalmadban?

S. Z.: Itt külön kell választanom a két kötetet, mert a Föltámad a szél egy kompakt egész, a történetek egy évszázadot ölelnek fel, s azok mind ugyanabban a faluban játszódnak. Ezt a falut Máriafalvának hívják...

S. P.: Miért? Merthogy tudjuk, más rejtőzik mögötte...

S. Z.: Igen, a kötet hét novellájában kétszer említődik a Máriafalva elnevezés, és a főhősökből meg a mellékszereplőkből is könnyen kikövetkeztethető, hogy gyakorlatilag ugyanarról a településről van szó. Persze az ítészek gyorsan rájöttek, hogy ez Muzsla. De én ezt egy pillanatig sem titkoltam, hiszen nagyon sok családi legendárium meg a faluban hallott történet épült be a novelláimba. Természetesen az egész mégis inkább fikció, de igyekeztem hol életszerűen, hol kissé sarkítva visszaadni a számomra jellegzetes muzslai észjárást, az itt élő emberek küzdelmét. Ám senkinek sem kellene a valóságban megfelelő személy után nyomoznia, mert a hőseimet rendszerint több személyből, és ahogy már említettem, a képzelettel kiegészítve alkottam meg. És hogy miért Máriafalva? Sokat töprengtem azon, szükséges-e egyáltalán megjelölni a falut, s ha igen, mi legyen a neve. Fölsorakoztattam a környező magyar települések megnevezéseit, s akkor jöttem rá, hogy nagyon kevés a női nevű. Mert akad, mondjuk, Lukácsfalva, Szentmihály és így tovább. Viszont köztudott, hogy Muzslán nagyon erősek a nők, tehát domináns a szerepük, az én családomban, meg többnyire másutt is. Női név mellett döntöttem tehát. S akkor már könnyű dolgom volt, mert ugye, Máriát, Szűz Máriát imádják Muzslán, a templom is a nevét viseli, valamint az egyik nagyanyámat is Máriának hívták. Még egy dilemmát kellett feloldani, a Máriához hogyan hozzáragasztani a falut. Ehhez meg a begaszentgyörgyi községben található Katalinfalva szolgáltatta a példát. Kuriózumként: ott született Várady Imre nagybecskereki ügyvéd, a Várady Tibor jogászprofesszor nagyapja, aki képviselő volt a Magyar Országgyűlésben, sőt az SZHSZ Királyság idején is.

S. P.: A Muzslához kötődő történeteket illetően az érdekelne, hogy mire alapoztál? Amit a gyermekkorban vagy felnőttként hallottál, vagy kutatómunkát is végeztél?

S. Z.: Is-is. Tehát, ahogyan már említettem az imént, elsősorban a családi legendárium képezte a kiindulópontot, aztán a helyben hallott történetek. És beépítettem a más településeken feljegyzett eseteket is, ezért nem szabad azt hinni, hogy a leírtak csak Muzslára vonatkoznak. Számomra az volt a fontos, hogy kialakíthassak egy autentikus, sajátos íz- és színvilágú települést. Egyébként magam három mozzanatot tartok igen fontosnak ezekben a novellákban: az első a humor, a második a mágikus realizmus – vagy inkább, gioni szóhasználattal élve, a dúsított realizmus, mert abban nincs annyira sok mágia –, a harmadik pedig a realisztikus vonal. A kötetben szereplő hét novella öt-hat év alatt íródott, időben ez egy meglehetősen tág periódus. Indító novellaként az Egy marék bél nagyon humoros hangulatú. A humor persze más írásaimban is megjelenik, azonfelül a humor a muzslaiak sajátja is. S az – szerintem – nagyon fontos eszköze a mindenkori hatalmasokkal szembeni ellenállásnak. Az emberek egyik védekező mechanizmusa. Például A kecsketej gyermeke című novella hőseként Matyi bácsi, amikor azt vágják a fejéhez, hogy bajok lesznek a bőbeszédűségéből, úgy válaszol, hogy nem abból származnak a bajok, hogy egyesek sokat beszélnek, hanem abból, hogy a többség sokat hallgat. A második novellámban pedig előfordul már a dúsított realizmus is, számos mágikus elem szintén, amiben akad helyi babona, de ezen felül fantázia is – inkább szimbólumszerűen. Végül: az erős realista vonal is beépült, mondjuk a címadó novellába vagy az Aranylakodalom nevet viselő novellába. A kötet összeállításakor ügyeltem arra, hogy mindhárom dolog jelen legyen.

S. P.: Az írók általában nem igazán veszik túl komolyan a kritikusok véleményét. Legtöbbje titokban azért elolvassa, mert mégis tájékozódni szeretne. Te hogy vagy ezzel?

S. Z.: Mindig jó, ha az ember meghallgatja, elolvassa az olvasója, kritikusa véleményét. Talán már közhely azt állítani, hogy egy irodalmi műalkotás akkor lesz kerek egész, amikor valaki elolvassa. Tehát a mű az olvasó által teljesedik ki. Az olvasó mindig hozzáteszi a saját tapasztalását, észrevételeit, és megmutatkozik az olvasottsága is. És másként éli át a szöveget egy Budapesten élő urbánus polgár, vagy éppen mondjuk egy zentai, tehát egy kisvárosban élő személy. Igazából nekem az volt a szándékom, hogy megmutassam, amit Mák Ferenc említ is, hogy ezeknek az évtizedeknek a társadalmi mozgásai, politikai eseményei hogyan hatottak a kisember mindennapjaira.

S. P.: Érdekes különbség van a két könyv között. A Föltámad a szél nagyjából három emberöltőnyi időt ölel át, földrajzilag viszont egyetlenegy helyre koncentrál. A Térdről a világ meg ennek szinte a fordítottja: időben leszűkül, földrajzilag viszont kitágul. Másfelől: Zoltán, te egy személyben vagy újságíró is, meg író is. Hogyan közelítesz a háború utáni társadalmi történések folyamataihoz? Mi az, ami az újságírásban csapódik le, és amire publicistaként figyelsz fel, és – alakok, téma után kutatva – mi az, amit már íróként veszel szemügyre. Tehát: mi kerül a lapba, és mi a könyvbe?

S. Z.: Újságírás és szépirodalom között szerintem nagy a különbség, legalábbis a hozzáállás tekintetében, mert amikor szépprózát készítek, nem foglalkozom azzal, hogy kinek írom. Az irodalmi mű – kissé patetikusan – az örökkévalóság számára íródik, viszont egy újságcikk mindig az adott olvasótábornak készül. Az újságíró mindig tudja, hogy kinek ír, legyen szó kommentárról, tárcáról vagy interjúról. A prózaírónak nincsenek ilyen kötöttségei. Ezt a kettősséget én igencsak érzem. A Térdről a világ darabjai a legutóbbi balkáni háború kitöréséig vezethetőek vissza. 1973-ban születtem, engem személy szerint, meg a nemzedékemet rendkívül befolyásolta ez az időszak, tehát a kilencvenes évek. 1992 végén katona vagyok Nišben, ejtőernyős egy különleges osztagban. Kapjuk a riadót, föl kell írni vagy föl kell varrni az ingünkre, hogy Vojska Republike Srpske, cirill betűvel – és kapjuk a fegyvereket, amelyeket csak Boszniában használnak. És várjuk, húszunk közül melyik ötöt viszik át a Drinán Boszniába. Így telnek a hónapok. Néha pedig érkeznek a koporsók... Szabadságra hazaérkezem egy hétvégére, a nagyapám nézi a parlamenti közvetítést, ahol a képviselő arról beszél, hazudik mindenki, aki azt állítja, hogy van szerbiai, jugoszláv katona Boszniában. Ez nyugati propaganda! Én, aki fölvarrtam azt az emblémát, hát számomra egy életre szóló tanulság, nem elhinni mindent. Gondolom, eléggé érthető vagyok. Állandóan bennem maradt a gyanú, a kétely, minduntalan megkérdőjelezem, ki mit mond és hogyan mondja. Bármilyen vehemensen is állítson egy politikus valamit, én azért mindig kétszer leellenőrzöm a hitelességét. Ez feltehetően onnan eredeztethető, hogy bizonyos dolgokat azért nagyon közelről láttam.

Ugyanakkor elmondanám, hogy ezek a történetek már napjainkban játszódnak, tehát a 2010-es esztendőkben, közben mindig visszautalok a kilencvenes évekre is. Megjelennek az újgazdagok, de rendre a gazdasági átalakulás vesztesei is, az elszegényedett nyugdíjasok, a kiszolgáltatott újságírók, a politikusok... Mindez bizonyára összefügg azzal, hogy újságírással foglalkozom, olykor talán tudat alatt is. A kötet második fejezetébe tartozó három novella kifejezetten ezzel a poszt-háborús traumával foglalkozik.

S. P.: Annak idején az elemi iskolában kötelező olvasmány volt Ivan Goran Kovačić Jama című verse meg Móricz a Hét krajcárja. Ezeket mi úgy olvastuk, mint valami távoli, a régmúlt homályába vesző eseteket, amelyek talán nem is történtek meg, de mindenképpen kizárt , hogy megismétlődjenek. Ezt azért említem, mert az újabb könyvedben észrevettem például egy érdekes vonulatot, ezt a fokozott szociális érzékenységet. Tehát rendkívül fogékony vagy a kisemberek életproblémái iránt. Ez honnan adódik?

S. Z.: Csak találgathatok. Az újságírói munka közben természetesen nyitott szemmel figyelek erre is. De előfordulhat, hogy ezt a családból hozom, tehát a származás is valamilyen módon tényező. Meg mindaz, ami az évek során történt, meg történik, s amiket láttam, tapasztaltam. Ezt egyébként már többen észrevételezték a Föltámad a szél kapcsán is, a szociális érzékenység a másik kötetben még kifejezettebben, erőteljesebben tetten érhető. Amennyiben a Térdről a világ novelláit egyetlen szóval kellene jellemezni, akkor ez a kiszolgáltatottság. Többféle formában: gazdasági kiszolgáltatottság, politikai kiszolgáltatottság, nemzeti kiszolgáltatottság, aztán a munkahelyi kiszolgáltatottság meg a családon belüli kiszolgáltatottság.

S. P.: Két új könyved megírásának a helyszíneiről is szeretnénk némi közelebbit megtudni...

S. Z.: A Föltámad a szél első darabja még Muzslán készült el, de akkor már tudtam, hogy Szabadkára költözöm. A további novellák, amelyek valamilyen módon Muzslával foglalkoznak, már mind Szabadkán íródtak. A tudattalanban talán ily módon is tartottam a kapcsolatot a családommal, a barátokkal, a szülőhelyemmel. Közben született egy hosszabb lélegzetű mű is, A boszorkány botja, amit be kellene fejezni. Sorozatként jelent meg a Magyar Szó irodalmi mellékletében, a Kilátóban – talán kisregény lesz a végleges formája. A helyszín szintén Máriafalva, de ez egy sokkal szövevényesebb és nagyobb lélegzetű történetnek ígérkezik. Mindezzel párhuzamosan íródtak különféle más novellák is. Néhányban a saját élményeimet próbáltam megragadni, akadnak aztán monológok, a főhős által elbeszélt történetek. Valamelyest humorosak, olykor kissé misztikusak is. Fontos, hogy ezek az írások kötetben kompakt egységet képezzenek. Úgy érzem, a Föltámad a széllel ez sikerült. Annyira, hogy többen még egy laza szerkezetű regénynek is titulálták. A Térdről a világ pedig – a szerbiai mindennapokból építkezve – a hangulatában egységes.

S. P.: Szabadkáról egyébként jobb a rálátás Muzslára?

S. Z.: Ezt így nem mondanám. Nyilván a távolabb álló másképpen lát és érzékel. De nem hinném, hogy jobban. A megváltozott nézőpont egy másmilyen rálátást eredményez.

S. P.: Számos vajdasági magyar írónk áttelepült Magyarországra és onnan írják, az emlékezetükből, vajdasági történeteiket...

S. Z.: Talán így is működhet valami, szerintem azonban lényegesek a napi impulzusok. Én naponta érintkezek muzslaiakkal. Amennyiben a Magyarországra települtek kapcsolata nem szűnt meg a vajdaságiakkal, akkor megmarad számukra egy közeg. Ám ha eltávolodnak? De akkor sem hinném, hogy tisztábban látnak. Az érzékeli igazán a tényeket, aki benne van a dolgokban. Persze: a lelátóról talán jobban át lehet látni egy focipályát, mint a pálya kellős közepéről.

S. P.: Írásaid kapcsán többen említik a humort. Találkoztam ilyen megfogalmazással is: „Sándor Zoltán megfestett hősei sorsuk torz fordulatait a humor, a hit, a bűbájosság, az erotika, a létfilozófiai bölcsességek, tanulságok segítségével oldják fel”. Avagy: „Az író így teszi elfogadhatóbbá és hitelesebbé az általa megrajzolt életsorsokat”.

S. Z.: Én azt szeretném, ha az olvasónak lenne egy kis spirituális és transzcendens élménye is, ez jelenítődik meg például a Térdről a világ című kötetemben, amely akár az imádkozás valamilyen formájaként is felfogható.

A felvétel 2015. június 11-én, a muzslyai kettős könyvbemutatón készült. A hanganyagot Lennert Móger Tímea dolgozta fel, gondozta Sinkovits Péter.