Lehet egy szobából is látni Palermót

Sinkovits Péterrel Orfeum című regénye felett két ülésben Beszédes István, Hugyik Richárd, Nagy Abonyi Árpád és Szögi Csaba beszélget

Hugyik Richárd: Előzetesként Sinkovits Péterről röviden: 1946-ban született Zentán, ott végezte el az elemit és a gimnáziumot, majd Belgrádba került, ahol az orvostudományi karra iratkozott, utóbb mégis Újvidéken, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken végezte tanulmányait. A Dolgozók című hetilap munkatársa lett, rövidesen pedig már a Magyar Szó hoz került, a napilaphoz, ahol újságíróként dolgozott, sőt 1985 és 1989 között a főszerkesztői posztot is betöltötte. Később több rovat szerkesztője, majd tíz éven át a lap budapesti tudósítója. Zentára visszatérve vonult nyugdíjba.

Az én értelmezésemben a regény négy nagy részből áll. Tulajdonképpen ez egyaránt utazásregény meg filozófiai regény. Utazásregény abban az értelemben, hogy a regény elején a főhős, D. Lázár festőművészként Argentínában él, valószínűleg Buenos Airesben, és a tengerparton, a fövenyen természeti képeket, illetve tájképeket fest. Az első két fejezet foglalkozik ezzel, és rögtön fölvetődnek a regény fő motívumai, ezek pedig az útkeresés, az identitáskeresés, az élet értelmének a keresése, ugyanakkor a történelem mibenlétének a magyarázata. De az egész regényben nagyon fontos motívum a férfiak és a nők kapcsolata, pontosabban D. Lázárnak az egyes női szereplőkhöz való viszonya. Itt különböző kérdések merülnek fel, de a mélységben, vagy a történet mélyén valójában ez, tehát az identitáskeresés, illetve a valóság mögötti igazságoknak a kutatása áll, hiszen ez foglalkoztatja D. Lázárt, az idősödő egyetemi tanárt, aki – mintegy visszatekintve az életére – ily módon próbálja megfogalmazni a lét értelmét.

A regény második nagy része az utazás, egy hajóútnak a leírása: Argentínából a főhős egy asztaltársaságba bekerülve visszaindul Európába, egészen pontosan Szicília szigetére, Palermóba. Ez az utazás – azt hiszem, hét fejezetnyi terjedelemben – a leghosszabb része a történetnek. Utána következik még két nagyobb rész, az egyik Palermóban játszódik, ott a főhős ismét elfoglalja az egyetemi katedráját, majd végül, az utolsó részben visszatér Budapestre. És Budapesten fejeződik be a történet, koncentrikus körként a regény is zárul. Ám a főhős ismét utazásra szánja el magát, és valószínűsíthetően visszatér Argentínába.

E rövid összefoglaló után, reflektálva ezekre a részekre is, bár szerintem inkább haladjunk sorjában, tehát azt szeretném megkérdezni, Péter, hogy címként miért az orfeum ragadott meg? Milyen motívumot, milyen szimbólumot láttál benne? Hogyan tudja értelmezni a cím magát a cselekményt?

Sinkovits Péter: Köszönöm szépen, hogy így összefoglaltad a regényt. Akkor ezzel most már nem kell foglalkoznunk. Orfeum. Bizonyára tudják, hogy az orfeum, valahol az 1910-es, '20-as, '30-as években, valamivel előtte és utána is, egy szórakozóhely volt. Vidéki városokban is, de főleg Pesten. Oda a főurak társasága, a nagypolgárság, meg a művészvilág járt. Ugyanakkor a regény időpontja gyakran változik. Néha a jelenben járunk, máskor meg visszakalandozunk az 1920-as esztendők krúdys világába. Az első világháború utáni pezsgő, de nyugtalan időszakban az emberi élet nem jelentett különösebb értéket, így tehát sok minden megtörténhetett. Az emberek nem takarékoskodtak magukkal. Az orfeum pedig azért és úgy került látóterembe, hogy engem soha nem pusztán maga az orfeum világa érdekelt, inkább az a látszatvalóság, amelyet tükrözött. Látszatvalóság volt olyan tekintetben is, hogy a középpolgárság, a kereskedők, tisztviselők végül is egy mintát láttak az orfeumi világban, amit másolni akartak. Így ezek az orfeumi dalok is könnyen átszivárogtak a középréteg miliőjébe.

Alapjában véve az orfeum csak a tizennegyedik fejezetben, tehát mindössze egy fejezetben fordul elő. Azért sem könnyű a hallgatóságnak felolvasásra részletet kiválasztani, mert szinte minden fejezet más és más. Egyszóval nekem megtetszett, hogy „Orfeum”: újságíróként mindig először címet kellett adnom az írásnak. Én legalábbis csak akkor tudtam valamely cikkhez hozzákezdeni, ha már megvolt a címe. Ez pedig rögtön bejött. Hogy „Orfeum”. És maradt is.

H. R.: Igen, valóban, az orfeum a tizennegyedik fejezetben található, már a regény végén, ez az utolsó előtti fejezet. Budapestre érkezik a főhős, valamint üzleti céllal Giuseppe Rossi, a szicíliai borkereskedő. A hajóúton megismert szereplők ismét találkoznak, úgyhogy maga az orfeum, ami tehát a címe is a regénynek, hangsúlyos helyre kerülve értelmezi az egész regényt. Az orfeum, ahogy Péter is mondta, a '20-as, '30-as években, tehát a második világháborúig terjedő időszakban a varietének a megfelelője, a műsorban különböző bűvészek, kötéltáncosok, erőművészek, késdobálók, komédiások léptek fel. A regényben is így jelenik meg az orfeum. Pontosan ez a színes kavalkád. Nekem valahogy mindig Hamvas Béla jutott eszembe, Hamvas regénye. Ez is egy ilyen listaszerű leírás, s ez az orfeum szimbólumává válik a regénynek azáltal, hogy a valóság mögötti lényegre próbálnak a beszélgetések során a szereplők rákérdezni.

Hogy így rögtön a közepébe vágtunk a dolognak, a legfontosabbal, a cím értelmezésével kezdtük. Előre elnézést kérek Pétertől, hogyha szőrszálhasogatónak tűnő kérdéseket is felteszek. Nos, alaposan átolvasva a regényt, felfigyeltem például arra, hogy folyamatosan esik az eső. Könyvedre túlnyomóan inkább ezek a sötét tónusú, borús színek, hangulatok jellemzőek, viszont a szicíliai rész meg éppen a napfényes, délszaki környezetet mutatja be. Ezek után kérdezném, létezik-e ennek valamilyen hátsó értelmezése? Volt-e valami célod azzal, hogy az eső folyamatosan esik? Ez egyfajta motívum lenne? Merthogy a különböző fejezetekben ismételten megjelenik. Maga a regény is úgy kezdődik, hogy D. Lázár az argentin tengerparton fest, és borulás fogadja. Azután más helyeken, a hajóúton is esik az eső; a tenger látóhatára összeolvad a felhőkkel. Egyébként nagyon jók a tájképleírások: rendkívül finomak, egyszerűek, nem túlírtak, nagyon megmaradnak az olvasóban. És igen képszerűek. Meg persze maga a főhős is egy festőművész, a művészetek közötti átmeneteknek nagyon jelentős a szerepe. Visszatérve az esőhöz, ez a motívum folyamatosan végigvonul a regényben.

S. P.: Ez rendkívül érdekes. Őszintén szólva utólag kellene jobban átgondolnom, mit is válaszoljak erre. Hirtelenében az jut eszembe, hogy Bányai János a rádióban, a Szempontban, amikor a kötetet ismertette, kulturális regénynek minősítette az Orfeumot, és ő a szabadságmotívumot emelte ki. Balogh Pista barátom a Kilátó ban megjelent írásában szinte csak a színekre koncentrált. Beszélgettünk is erről, s ő azzal kezdte, hogy „Na, komám, akkor a színtant bizonyára komolyan áttanulmányoztad. Mondd meg nekem, hogy melyik festőhöz vonzódsz!” Erre azt találtam válaszolni, hogy „Pista, én nem vagyok egy gyakorlott regényíró, én írok, ahogy legjobbnak gondolom.”

Persze volt egy vázlat, tudtam, hogy a regény majd merre halad. Ezt a könyvet azért írtam, mert az első regényem, a Vergilius inkább ösztönösen, a nyelvbirtoklás bizonyosságában született (Vergilius a csatornákban: S. P. 2009-ban megjelent kisregénye – a szerk. megj.). Ezúttal próbáltam egy olyan – talán már szabályosabb – regényt írni, amelynek van eleje, közepe, vége, vannak szereplői. A vázlat rajzolata tehát létezett, de a többi nagyjából ösztönösen ment. Ha pedig most az esőt kérdezed: Szicília, igen, az a szikrázó, gyönyörű, napsütéses táj, ahová az ember vágyik. Más esetekben az eső nyilván a szomorú és komor hangulatot próbálta érzékeltetni. De – őszintén szólva – erre nem figyeltem fel. Hogy az eső ilyen gyakran visszatér. Így viszont már talán érthető. Belső, rejtett rugók lehetnek ezek.

H. R.: Több kritikus és tanulmányíró felhívta a figyelmet, hogy központi témaként lép elő a szabadságeszmény, illetve a szabadságfogalomnak a kérdése. Ez szerintem is fontos, de talán ugyanennyire az idő fogalma. Ezek átvonulnak az egész regényen. A regény elejénél maradva, a második fejezetnek a címe Violeta. Erre is lenne egy kérdésem. Mert, ugye, Violeta D. Lázárnak barátja, barátnője, szerelme, nem tudjuk pontosan eldönteni. Roppant érdekes, hogy ő mindvégig a regény visszatérő alakja, akárha levelek formájában is. Violetta az első nő, akivel megismerkedünk a regényben, s aki szerintem – meglehet, kis túlzással – Artemiszhez hasonlítható. Ugye, Artemisz volt a görög mitológiában az az istennő, aki nem ment sohasem férjhez, a vadonban járt, a vadászat istennője és Hold-istennő. Egy nagyon légies, álomszerű alak. D. Lázár pedig Violetát egy színésznőhöz, Stefania Sandrellihez hasonlítja – itt kapcsolódik a regénybe a filmművészet.

Ebben a fejezetben jelenik meg az „út nélküli út” fogalma vagy a leírása is. Mire gondoltál? Mit akartál evvel az „út nélküli út” motívumával érzékeltetni?

S. P.: Valószínűleg mindenki életében előfordult, hogy megindult, eljutott egy pontig, és ott elgondolkodik, hogy akkor most melyik irányba haladjon tovább. A regényben D. Lázár végül is mégegyszer, akarva-akaratlanul ugyanazt az utat járja be. Visszatér Palermóba, majd Budapestre, ahol szintén élt egykoron. Megtörténhet, hogy utólagos korrekcióról van szó, tehát az ember lohol és siet megvalósítatlan álmai meg elvégezetlen feladatai után, de az is lehet, hogy ez az egész csak egy kísérlet. Avagy: az élet egy kísérlet, amely végül adós marad a válasszal, mely irány lett volna a követendő. Rengeteg ismerősömmel beszélgettem mostanában. Sokukat mindjobban feszíti ez a gondolat, hogy mivégre vagyunk a földön, mi a maradék feladatunk, mit akarunk mi itt egyáltalán. Voltaképpen ez az egész regénybeli utazás is erről szól... Mindegyik szereplő keres valamit, átütemezné az életét, ehhez keres kulcsot vagy valamilyen rejtjelet. Hát „úttalan út”. Azt hiszem, van is egy ilyen daluk az Omegáéknak (Mozgó világ a címe – a szerk. megjegyzése. ). Az úton levés. Lehet, hogy a válasz ez. Nem tudom.

Beszédes István: A regény ideje – nevezhetjük így is – álomidő. Azon túl, hogy ez tudatos alkotói megoldás, szokott-e Sinkovits Péter álmodni? A saját álmaid megjelennek-e az Orfeumban?

S. P.: Egyszer álmodtam egy zongoráról, amelyről a billentyűk lassan, egyik a másik után, kezdtek eltűnni. Még érzékeltem őket, de a zene már egyre disszonánsabb lett. Aztán a billentyűknek mind nyoma veszett, csak egy sima asztallap maradt, és az is töredezett, hullott szét. Ezt az álmot beépítettem a regénybe. De inkább a regény egy mondatát idézem: „Az én honvágyaim az álmaim.” Ezt D. Lázár mondja, valahol egészen a regény végén. Azt hiszem, az álmokkal való hadakozás, vagy inkább úgy, hogy a megvalósítatlan álmokkal való szembesülés az, amivel az én szereplőimnek is meg kell küzdeniük. Szakítás és újrakezdés ez szinte minden egyes szereplő esetében. Mindegyikük úton van, valahol újrakezdene valamit, és ennek szándéka viszi el őket időnként az álmok világába is, de onnan persze valahová máshová szeretnének megérkezni. Egy részt felolvasnék a regényből. Ezt készítettem ki, nem tudván, hogy ez a téma fölmerül, de most éppen ide is illik. A hajóúton történik, a társaságból ketten maradnak az asztal mellett, és ők beszélgetnek.

„– Egyébként úgy gondolom – és erre a hajóút is alkalmat kínál –, meg kell ismernünk jelenlegi megtestesülésünk mélyebb célkitűzéseit. Hogy mely szellemi áramlatokhoz kötődünk. – A szellem a valóságban elrejtve él, anyagba zárva, és a világosságra vágyik. Arra, hogy az emberi megismerés megváltsa. És ez a sóvárgás most engem is áthat. Hogy melyik út a miénk, uram, ezt kellene megtudnunk, elterelve valahogyan az ellenerők leselkedő figyelmét. Megismerés? Tevékenység? Lélekvédés? Fontos lenne tisztában lennünk, melyik áramlatokhoz tartozunk. Az átláthatatlan összefüggések homályában nem jutunk messzire.”

Tehát az álom valahol homály, és abból kellene továbblépni.

B. I.: Az álomszerűség az orfeumok világát is nagyon jól ismeri, vagy az orfeumok világa ismeri az álomszerűséget, hiszen gyakorlatilag egy fordított világot jelenített meg. Az éjszakai mulatók világát, amely meglehetősen bonyolult színpadi technikával is rendelkezett, sőt vendéglátóipari technikával. Tehát különféle műsorszámok sorjáztak a régi orfeumokban: artisták, színészek, muzsikusok. Miközben, ugye, fogyasztani illett. Megvolt a sorrend például, hogy a szupé után mi következik. Ez egy nagyon bonyolult rendszer, amire aztán az operettek világa épített, sőt intézményként az operett Budapesten kiszorította az orfeumokat, hiszen kultiváltabb művelődési lehetőséget kínált. De érdekes módon a hagyományát is folytatták: az operettek egyik fő színtere lett az elbitorolt színtér, amelyet elvettek az orfeumoktól, hiszen gyakran ugyanazokban az épületekben telepedett meg az operett.

Sokat gondolkoztam ezen... Tehát a multimediális keretünk ez a gramofon itt, a háttérben épp Offenbach Orfeusz az alvilágban nyitányát játszotta most, a végére meg Styx Jankó dalát tervezem. De ez is egy rettenetesen érdekes fordított világ, a Styx Jankó dalában és az egész Offenbach korai opusban a társadalomkritika például sokkal inkább jelen van, mint amennyire aztán a magyar operettben és a huszadik század szórakoztató igénnyel is írott komolyzenéjében megjelenhetett. Nem tudom, hogy ez véletlen-e: így az orfeumot célba venni.

A másik, hogy valóban úgy éreztem, ez egy nagy utazás, egy életutazás, amelyet D. Lázár, az Orfeum főhőse folytat, és amelynek célja az orfeum. Aztán tegnap este még egyszer belenéztem a könyvbe, és az Orfeumnál nyitottam ki, ami gyakorlatilag a csúcspontja a regénynek, és utána már csak egy kifutó fejezet van. Tehát úgy kezdtem, mintha onnan indulna a rálátásom a regényre, s az Orfeumot ezúttal még figyelmesebben átvizsgálva és fő témaként olvasva olyan érzésem támadt, hogy az orfeum szerkezetként is rányomja a bélyegét a regény egészére. Például a versbetétek szerepét is kezdtem átértékelni. A másik kérdés az Orfeum, valamint az Orfeusz az alvilágban kapcsán: a korábbi kisregényedben, amely, ugye, első prózaköteted, Vergilius a csatornákba száll. Eszembe is jutott egy főhősöd, Tamás az Alvilágban például. Ezek a motívumok ismétlődnek.

S. P.: Engem mindig vonzott ez a téma, kíváncsi voltam arra, hogy az orfeumi lét, vagy az operett világa mögött? Amikor a függöny legördül, a sminket leszedik, és ott maradnak a színészek, az erőművészek meg a kötéltáncosok... Akkor milyen világ tárul az ember szeme elé? Hadd mondjam rögtön, hogy nekem egy meghatározó és fontos film volt, valószínűleg többen emlékeznek rá, a Kabaré Liza Minnellivel. Ez a kivételes alkotás meglehetősen sokat elárult erről a világról, és nagyon jó zeneszámai voltak, amelyek máig élnek. Nem beszélve arról, hogy az orfeumi dalok is kitartanak: nemrég szerepelt Zentán a Budapest Bár, az egyik kedvenc együttesünk, ők voltaképpen ezeket a darabokat hozták vissza.

Engem az Orfeumban a háttérrésze érdekelt. Mint már említettük, az orfeumokba a főurak jártak, a nagypolgárság és a művészvilág. Volt azonban egy középosztály, amely életvitelben ugyan nem hasonulhatott, de stílusban megpróbálta utánozni ezt a réteget. Ha emlékezünk a két világháború közötti magyar filmek népszerűségére: azok is voltaképpen ezen alapultak. A csillogó (látszat)világ áttelepül a középpolgárság minta- és látszatvilágába – ennek izgalmas folyamata, mikéntje számomra vonzó anyagot kínált.

A zene oldaláról közelítve szintén igencsak közel állt hozzám ez az egész. Barátaimmal együtt zeneiskolába jártunk, aztán zenekart alapítottunk. A hatvanas években Zentán például három helyen volt élőzene, táncra. Akkor a Beatles, a The Animals és a többiek már rendkívül népszerűek voltak. Aztán jöttek a San Remó-i dalfesztivál, meg az opatijai fesztivál dalai, Magyarországról érkeztek a slágerek, és Jugoszláviába berobbant a dzsessz. Tehát egy rendkívül széles skálán próbáltunk játszani, de nemcsak táncokon muzsikáltunk, hanem különféle rendezvényeken, még akár vállalati ünnepségen is, ahol bizony magyar nótától kezdve az operetten át minden ilyesmit kellett játszani, úgyhogy ezekkel a számokkal én még annak idején megismerkedtem. A szomszéd néni ellátott egy hatalmas, valami hagyatékból előkerült kottatömeggel, tele régi, a '20-as, '30-as évekből való táncdalokkal, méghozzá zenekari átirattal, ami szintén érdekes volt. Tehát többféle módon kapcsolódok én ehhez a világhoz.

Mindez végül is kulissza. Az orfeum is kulissza. Annyit kell belőle csippenteni, hogy az olvasó valahol ott érezze magát. Én ugyan nem járhattam a '20-as, '30-as években orfeumba, de kapcsolódik hozzá aztán a Krúdy világa, amely megint csak oly közeli. Már majdnem olyan, mintha az ember akkor és ott élt volna...

B. I.: A beatkorszakban is, mint ahogy az opera buffában, persze a magyar operettben kevésbé, jelen volt az – és ezt a művészek sokszor elhitték, és óriási erőt adott nekik –, hogy képesek változtatni a világon: akár egy zenei mozgalommal, egy új érzékenységgel, akár egy képzőművészeti manifesztációval. Ezt manapság egyre kevésbé hisszük ebben a mindenféle információdömpinggel, -viharokkal küszködő világban. De ezek az utóbbiak mindig fontosak, és ez akkor is érdekes, ha a regényedet valaki megpróbálja visszafejteni napjaink kérdéseire, azaz a realitásra, tehát ha valaki referenciát keres, ennek az utópisztikus világnak, amely a jelentésekben és rendszerekben ugyanolyan erős, mint a realisztikus regényvilág. Ennek sokkal nehezebb így helytállnia, de éppen ez a becsülendő, hogy egy művészregény nyelvezetét használva is meg tudsz felelni, és azt Fekete J. József már a kisregényednél is megemlítette, hogy aki akarja, az tényleg megtalál benne minden pontot. Viszont ez azért egy művészi hitvallással, erős hitvallással is alátámogatott széppróza.

Nagy Abonyi Árpád: Amikor erre az irodalmi estre készültem, meg általában, amikor irodalmi estekre jövök, mindig van egy dilemmám: a közönség. A könyvbemutatókon mindig azt latolgatom, hogy a közönség vajon tudja-e, érti-e, miről beszélünk. Tehát hogy olvasta-e a kötetet, ismeri-e a szöveget. Ha igen, akkor a mi beszélgetésünk valószínűleg mást jelent a számára, mintha nem olvasta volna. Most egy kicsit udvariatlan leszek a közönség iránt, s abból indulok ki, mintha a jelenlévők mind elolvasták volna a könyvet. Az első kérdésem pedig egy nagyon pragmatikus, nagyon egyszerű kérdés, ami engem mégis izgatott, foglalkoztatott. Én magamban esszéregénynek neveztem ezt a könyvet, persze egészen más helyszíneken játszódik, mint, mondjuk, a Varázshegy. Nem Davosban, hanem Argentínában, egy hosszú hajóúton, és Szicíliában, Palermóban, valamint Budapesten. Az érdekelne, hogy mik voltak a főbb motivációs vonalak, amelyek alapján a könyvet megírtad. Mi volt az inspiráció? Talán ha mondanál néhány szót a mű keletkezéstörténetéről...

S. P.: Azzal kezdeném, hogy én nem vagyok egy gyakorlott regényíró, gyakran támaszkodom tehát a megsejtésekre, az intuícióra. Mindenesetre, ennek a regénynek az indulása egészen különös. Lehet, hogy kissé furcsa lesz, amit mondok, annál is inkább, mert amit egykoron a rádióban hallottam, az valahol huszonöt-harminc évvel ezelőtt hangzott el. Tehát: egy magyar színész emigrált Argentínába, ahol festőként élt nyolc-kilenc-tíz évet. Ez a színész, mindannyian ismerjük, Páger Antal. Ezt csak azért mondom, hogy egy létező személy, aki egyébként aztán a regényben eltűnik, tehát nem róla van szó. Ez maradt meg bennem, hogy létezik egy ember, egy személy, egy színész, aki a két világháború közt amúgy az egyik legnagyobb filmsztár Magyarországon. '44-ben távoznia kellett, állítólag túl jobboldali szerepvállalása miatt. De hagyjuk a politikát... Ausztriába, Franciaországba került, majd Argentínába. Gyermekként festegetett, külön foglalkoztak is vele, kint, Argentínában pedig festőként élt. Kiállított Brazíliában is, Costa Ricában, nem jártam utána. Ezen kívül magyar színházi előadásokat szervezett. Aztán az ötvenes évek második felében hazatért, gyorsan visszafogadták. Mi, tévénézők már e korszakától kezdve ismerjük, s bizonyára nem is tudtuk, hogy ő egy időben nem élt Magyarországon. Ez a motívum maga valahol ott lappangott bennem, mint egy víz alatti ér, amely aztán feltört. És maga a figura volt számomra érdekes.

És szólnom kell valahogyan, párhuzamosan, a mi zEtna-társaságunkról is. Kezdetben csütörtök esténként jöttünk össze, a zentai Kisvendéglőben, lazán, éppen az adott témákról beszélgetve, és így állt, sodródott össze egy írói társaság is, amely talán segítette Beszédes Istvánt is, hogy a zEtna internetes folyóiratot megindítsa, aztán pedig a könyvkiadást is. Mit ad Isten, Pesten tartottak egy tanácskozást a határon túli magyar irodalomról, az asztalra kitették a különböző sajtókiadványokat, ott fedeztem föl a Buenos Airesben kiadott Magyar Hírlapot – azt hiszem, ez volt a címe. Magammal hoztam, olvasgattam, és egy hírben felfedeztem fel, hogy ott, Buenos Airesben is létezik egy csütörtök esti társaság. Annyira megragadott ez a különösség, hogy írtam az ottani főszerkesztőnek, levelet váltottunk. Nagyon megörült, egyben indítványozta, hogy alkalomadtán látogassuk meg. Hát, a kilencvenes évek közepén mi még annak is örültünk, ha Kanizsára, Csókára eljutottunk, Buenos Aires elég távoli volt. Abba is maradt ez az egész, inkább a folyamat miatt említem. Viszont: a dél-amerikai irodalom is mindig vonzott, főleg Marqueznek a könyvei... Megindult tehát a dolog ezzel az Argentínával, és utána már nagyjából láttam, hogy a regény hogyan alakulhat, egy óceánjárón jönnek vissza Európába, ekkor kellett a szereplőket megalkotni, valós és nem létező személyekből összetákolni őket. Így valahogy állt össze. Nagyjából tudtam tehát, hogyan indul ez a regény, mi lesz benne, és miként zárul.

Szögi Csaba: Egy kiadó vagy egy folyóirat esetében rendkívül fontosnak tartom a tájolást. Azon túl, hogy izgalmas dolog eljutni különböző helyekre, és ott elbeszélgetni más írókkal, olvasókkal, úgy gondolom, hogy az adott kiadó szerzői szintén az ilyen utazások alkalmával kerülhetnek egymáshoz még közelebb. Péterrel több helyre is együtt mentünk, tudom róla, hogy nagyszerű útitárs. Gondolok itt arra, hogy egyfolytában van témája, nem unatkozik mellette az utazó. Folyamatosan át lehet beszélgetni ezeket az utazásokat a legkülönbözőbb dolgokról. Nyilván nemcsak kizárólag az irodalomról, hanem a gasztronómiától kezdve bármiről. Kézenfekvő Péter esetében – nyilván nem véletlen, hogy eszünkbe jutott ez a kérdés – maga az utazás, annak jelentősége. Vegyük szemügyre a három kötetét a zEtnánál, mindegyik asszociál valahol az utazásra. Ugye, az Aragóniai galambok, mint egy távoli helyszín, azután a Vergilius, a vergiliusi út, illetve itt, az Orfeum nál az orfeuszi út. Tehát nyilván jelentős Péternek ebből a szempontból az út, az úton levés. Az a kérésem, hogy meséljen az utazás jelentőségéről. Úgy a valós, evilági utazásról, mint a spirituális utazásról.

S. P.: Utazni nagyon szeretek. És mindig kedveltem, ha az ember elvegyülhetett egy-egy város lakosai között, cukrászdákban, kávézókban, a piacon. Piaca alapján tud meg legtöbbet az ember egy adott városról. Ám úgy vélem, hogy minden út alkalmával az ember végül is önmagával szembesül. Mert kilép a megszokott hétköznapjaiból, és másutt találja magát. A „ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak” elv alapján megpróbál egy kicsit azonosulni azzal a környezettel, ahová került. Egy utazás mindenképpen szembesülés, átértékelés, akárha önátértékelés is.

Viszont ha már így kérdezed, akkor lenne egy másfajta megközelítésem is. Azt hiszem, hogy itt, a teremben nincs olyan személy, akinek ne lenne külföldön rokona vagy ismerőse. Valahogy megszoktuk a tágabb határokat. Ugyanakkor ez a mi kis környezetünk is átesett jó néhány, mondhatjuk úgy, megrázkódtatáson. A kilencvenes évek háborúi folytán nagyon sokan mentek el. Aztán, erre már kevesebben emlékeznek, az 1960-as évek közepén megengedték a külföldi munkavállalást, és akkor nagyjából egymillió jugoszláv állampolgár vette a vándorbotot. Mentek, visszajöttek, családot látogattak, tehát volt egy ilyen mozgás. A két világháború között, a nagy világválság idején szintén nagyméretű a migráció. Emlékszem, édesanyám, aki akkor kislány volt, ő mesélte, hogy az udvaron kint álltak, zokogva ölelgették egymást, mert a rokonság egy része akkor távozott el Brazíliába. Legelőször persze talán azt kellett volna említeni, hogy a mohácsi vész után ez egy gyéren lakott terület volt, és százötven éven át szinte teljesen elnéptelenedve. Tehát ez picit olyan, mint egy kis Amerika: itt mindenki jött valahonnan. Ez egészen más, mint, mondjuk, egy hagyományos erdélyi közösség. A miénk a mozgáshoz, a rugalmassághoz adaptálódott közösség. A nagymamámat például Strumperger Franciskának hívták, ez meg nyilván valamilyen német vonal, és hát a Sinkovits név sem igazán magyaros. Pesten megismerkedtem Sinkovits Imrével, a színésszel, az ő családjuk Nógrád megyéből származik, ugyanakkor tudom, hogy Sinkovicsok élnek Horvátországban is. Ismeretes továbbá, vagyis nálunk eléggé megszokott, hogy az emberek két helyen élnek. Itt is, meg ott is. A múlt héten egy zEtna-matinén a téma szintén szóba került, és a Ladik Kati mondta, hogy ő három helyen él: Pesten, Újvidéken meg Hvar szigetén. Azt hiszem tehát, hogy mindez valahol az irodalmunkban is megnyilvánul. A '60-as, '70-es években a vajdasági magyar irodalom például sokkal inkább európai szellemiségű volt, mint az akkori magyarországi magyar irodalom, a Felvidékről ne is beszéljünk. Tehát ez egy fogékonyabb, mozgékonyabb, rugalmasabb közeg, avagy úgy is mondhatnám, hogy genetikailag kódolva vagyunk az utazásokra.

N. A. Á.: A könyvet olvasva úgy éreztem, hogy elsősorban a főhős, de a mellékszereplők is egyfajta befejezetlenségben élnek, és mintha állandóan menekülnének valahová. Némi céltalanság fedezhető fel az életvitelükben, inkább sodródnak valami felé. Homályos célok léteznek ugyan, de amibe belekezdenek, sohasem fejeződik be. Tervek, vágyak sorjáznak, ám az elképzelések aztán vagy nem realizálódnak, vagy csak félig, vagy valahol félbeszakadnak, mint például a palermói egyetemi tanárság. Egy másik részben a következőket olvashatjuk: „– A tervek engem elborítanak – szólt D. Lázár, miután rájött, előbb neki kell mondania valamit, amivel megnyithatja a másik lelkét. – Ám az elképzeléseim szinte naponta változnak, hiába foglalom őket keretbe időpontokat kitűzve, napi és heti órarendet készítve; a jól kidolgozott tételeim rakoncátlankodnak, az új ötletek kiszorítják a régieket, így ismét módosított terv készül, amely immár véglegesnek tűnik, ilyenkor megnyugszom, aztán este, tévénézés közben előfurakodik egy újabb megoldási lehetőség...”

Mintha valami nyugtalanság űzné a szereplőket. Erről ha mondanál néhány szót.

S. P.: Az észrevételeid pontosak és fontosak, valóban így van. Szerintem az emberek többsége szeretné a saját dolgait, a múltját, az érzelmeit bedobozolni, rekeszek közé rakni – és úgy otthagyni. Megnyugvásos konstatálással: azok ott stabil, jó helyen vannak. Viszont kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy nincs lezárt dolog a világban. Minden mozgásban van, az emberi kapcsolataink is például; azt gondoljuk, hogy tökéletesek és jók, de ha nem ápoljuk őket, akkor holnap már nem azok. És nem szeretem azokat az embereket, akiknek túl határozott álláspontjuk van és rendkívül erős meggyőződésük. Megtörténhet ugyanis, hogy bizonyos dolgokat idővel másként látunk, más formában fogalmazunk meg. Eleve ellene vagyok a rekeszes világlátásnak. De így persze egyes szereplőknél jelentkezhet egyfajta céltalanság, lezáratlanság vagy befejezetlenség, ami nyilván nyomasztja is őket. Azt pedig nem tudnám, hogy menekülnek-e. Valószínű. De az ember, úgy általában, szeretne megszabadulni az elfecsérelt éveitől, megvalósulatlan álmaitól. Persze megint kérdés, hogy melyik szereplőben mennyi akkumulálódott mindez. Meglehet, D. Lázár nem is menekül, egyszerűen rájött arra, hogy valamit másképpen kellene csinálnia...

B. I.: A regényben a százötven-harmadik oldalon találtam egy érdekes részt, ami számomra ezt a kérdést is megvilágítja. Az pedig így szól: „Csupán az időtényezőt kell még kiiktatnunk, s máris megkerüljük a nemlét előtti készülődéshez kapcsolható kérdéseket.” Az ebben az időrendben érzett feszültség a nemlét előtti készülődésből eredhet?

S. P.: Kissé másfelől közelítve azt mondanám, hogy az ember egyszer született, és végül is az egyetlen és legfontosabb adomány, amit kaptunk fölülről, ha ott van Teremtő, aki állítólag a saját orcájára alkotta meg az embert, akkor az – legalábbis szerintem – a teremtés képessége. A teremtésképesség az egyetlen olyan adomány, amellyel mindenkinek élnie kell a saját képességei és készsége, tehetsége, rátermettsége és egyéb tulajdonságai alapján. A kérdés az, hogy ezzel a teremtéslehetőséggel milyen módon él. Befejezi-e vagy sem azt, amit, sajátosan, ő maga szeretne.

A szabadság tekintetében pedig végül is az idő a leglényegesebb. Ha jóban vagyunk az idővel, akkor párhuzamosan haladunk vele. Ellenkező esetben lótunk-futunk utána, és mindig az előrevetített, de teljesületlen célok után szaladgálunk. Az idő, mint agárversenyen a nyúl, amit előttük tartanak, mindig azonos távolságra lesz. Egyébként az időt sem tudjuk igazán definiálni. Úgy vélem tehát, hogy D. Lázár is körbejárta a saját életét, és megpróbálta egy időkívüliségből megválaszolni, tetteit értelmezni. Ő is az idővel küzd.

Sz. Cs.: A zEtnán belül, írók, költők mellett vannak festők is és zenészek, akik kapcsolódnak hozzánk, mondjuk a zEtna-fesztivál révén vagy más író-olvasó találkozók alkalmával. Nos, a regényedben különösen megfogott a Színtan című fejezet. Ennek kapcsán érdekelne, hogy kik ihletnek meg? Festők, szobrászok... És szintén ebben a fejezetben található egy izgalmas rész a meditációs technikák meg a színek kölcsönhatásáról.

S. P.: Én meglehetősen vizuális típus vagyok. Érdekes módon, akik eddig olvasták a könyvemet, azok mind a regény képiségét emelik ki. A festészettel én regényíráskor csupán annyiban foglalkoztam, amennyire az adott esetben szükséges volt. Egyébként hosszú időn át a szürrealista festészet vonzott, ahol a dolgoknak a méretváltozásával vagy furcsa áthelyezésével egészen másféle, abszurd szituációk hozhatók ki. De ennek nem mutatható ki a hatása, konkrétan egyedül egy Csontváry-kép jelenik meg a leírásban, a Sétalovaglás a tengerparton.

Ami a meditációs technikákat illeti, alapfokon értek hozzájuk valamit. Viszont akadnak szép számmal ismerőseim, akik bennfentesek, s rájuk, elbeszéléseikre mindig odafigyeltem. Vizuálisan tehát sok minden megjeleníthető, s számomra ez a rendkívül izgalmas. És kapcsolódik ez az utazások kérdésköréhez szintén, avagy szükséges-e a valódi élmény megidézni egy tájat, amelyre igazán kíváncsi vagyok. Szerintem ehhez nem kell okvetlenül utazni. A regényt illetően csak annyit, hogy Palermóban például soha nem jártam. De van egy kiváló regény, Lampedusának A párduc című könyve, amely nagyszerűen eligazított. Részletekbe menően áttanulmányoztam persze Palermo várostérképét, s megnéztem mondjuk, Szicíliában melyek a jellegzetes ételek, hiszen egy jelenetben D. Lázár elsétál egy vendéglő kirakata előtt, és akkor nem mindegy, hogy az ember mit sorol fel. Egyszóval: lehet egy szobából is látni Palermót.

N. A. Á.: Prózakötetről beszélgetünk, a megjelölése: regény. Ugyanakkor sok dal- és versbetétet is tartalmaz, azokat többnyire a szereplők szájából halljuk. Ezt igen érdekesnek találom, bár nekem szokatlan, hogy egy prózai szövegben, egy regényben ilyen mértékben vannak jelen a lírai elemek. Mikor leraktam a könyvet, akkor láttam, hogy – legalábbis számomra – mindez mintha egységet képezne. És létezik ennek a prózai szövegnek a nagyon erős képzőművészeti vonulata mellett egy zenei is...

S. P.: A regénynek Giuseppe Rossi az egyik szereplője, ő egy szicíliai főúr, mellesleg borkereskedő. Egy – már nem élő – vajdasági magyar költő barátunkról mintáztam, aki társaságban, beszélgetés közben gyakran váltott át költészetre: verseket idézett, vagy dalolt. Ennyi volt az indító lökés, a továbbiakban a személyek már nem azonosak, esetleg néhány karakter-mozzanatban. Jelen esetben olasz személyről van szó, így aztán átpásztáztam az olasz költészeten is, számos gyönyörű versre bukkanva. Persze mindig figyeltem, melyik „köthető” az illető személyhez vagy az adott szituációhoz. Azonkívül úgy érzékeltem, hogy ezek a versbetétek voltaképpen lazítanak a prózafolyamon. Egész más a helyzet az orfeumi meg az operett-dalokkal, azok végül átcsúsztak az Orfeumba, meghatározott funkcióval: ahogyan a beszélgetés és a történés halad ebben a tizennegyedik fejezetben, úgy váltakoznak az orfeumi számok is. Azzal, hogy voltaképpen csak két klasszikusan ismert számot építettem be. Sokszor úgy szeretnék sírni az egyik, a másik pedig így kezdődik: Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk. Ez tehát a két közismert dal. Becsempésztem viszont Reviczky Gyulát, meg Juhász Gyulát, verseik abszolút odaillettek. Meg az erdélyi Demény Péter íróbarátunk egy szövege így került az orfeumi pódiumra.

B. I.: Mindinkább megvilágosodik, miféle apparátus működött itt, a regényben. Mert általában úgy képzeljük el a nagy műveket, hogy egy magányos szerző hozza őket létre. Most itt felsoroltál már forrásként legalább egy tucatnyi nevet, tudjuk továbbá, hogy titkos tanácsadóid is voltak. Szeretnék rávilágítani arra, miért is fogalmaztam úgy az újságcikkben, hogy egy titkot fel kellene törni. De mindig visszavered a támadásokat. Tehát van egy belső rétege a műnek, amit meg szeretnék mutatni, de már én is sejtem, ez nem helyes a részemről. Hogyan nézne ki, ha egy bronz szobor összetört gipsz formáját próbálnánk a nyilvánosság elé hozni. Ez így nem működik, viszont mindenképp érdekes, hogy a mai beszélgetésből például kiderült, vannak prototípusok, vannak modelljeid, és vannak helyszínek, amelyeket valahol láttál. Ha még sokat utazgatunk, és beszélgetünk, akkor a regényed legkülönbözőbb részeiről bizonyára kiderülne, hogy például kinek a szobája volt az, amit leírtál öltözőnek. Az imént említetted, ki volt Rossi prototípusa. Tehát annyi finom kis minta létezik. Ha össze tudnánk gyűjteni mindazon személyeket, akik valamilyen szinten életükkel és munkásságukkal hozzájárultak a regényhez, és akik neked tanácsokat adtak menet közben, akkor valószínűleg egy színházterembe kellene költöznünk, hogy mindannyian láthatóvá váljanak. Ezt csak ilyen érdekességként említem a vége felé...

Végigkísértem a folyamatot, amíg született ez a regény, tanúja voltam sok mindennek, beleláttam a kulisszatitkokba, amelyekről viszont tényleg szükségtelen beszélni, hiszen ezt a regényt úgy kell elolvasni, mintha nem írták volna, hanem eleve a teremtés része lenne. És még egy, ami visszavezet esetleg az Orfeumhoz. Itt megint titokszegésbe kelleme átmennem, bulvárba, ha nem haragszol. Elképzelem tehát, hogy az operett hol indult, és hogyan vitted tovább az orfeumos emlékeket, aztán elképzelem, hogy ott, valamikor, a huszadik század második felében vendégszerepel egy társulat Zentán, és édesapádat, nagy művészetbarát lévén, aki igényes kőfaragó volt, így a szobrászat is belépett az udvarba. Ő, mondjuk, meghívta a társulatot, és elképzelhető, hogy éppen a Csárdáskirálynőt adták elő, belefér. És ugyanaz a társulat aztán orfeumi hangulatot teremtett az udvarotokban, aminek az lett a következménye – ezt a húgod, Éva árulta el nekem egyszer, szintén egy közös utazás kapcsán –, hogy másnap igen sokat kellett takarítania édesanyátoknak, mert a kiadós mennyiségű italt és ételt nem tudták mind a művészek és művésznők magukban tartani hajnalig.

H. R.: Én közben a további terveid felől érdeklődnék. Visszatérsz a költészethez? Vagy továbbra is a próza ösvényén haladva novellákat, vagy regénytervezeteket forgatsz a fejedben?

S. P.: Egyelőre lustálkodók az elképzeléseim. Ezen a regényen, kisebb kihagyásokkal, három éven át dolgoztam. Tegyem hozzá, nem vagyok egy túlzottan rendszerető és módszeres típus. Mindig irigyeltem azokat, akik a nap meghatározott időszakában – ha törik, ha szakad – odaülnek a komputerhez, írógéphez. Füst Milán is ezt javasolta: az írói lét legyen életmód. Nos, negyven évnyi aktív újságírói munka után esetemben mostanság valósulhat meg valami hasonló. Egy kiadói felkérés sarkallna kötetbe összegyűjteni a tárcáimat. Hosszú időn át a Magyar Szó ban Verkli címen jelentek meg az ilyen típusú írásaim, de a tárca műfaját korábban is szerettem és műveltem. Lassan tehát ehhez is hozzá kellene fogni. Egyelőre azonban inkább olvasni szeretnék.

H. R.: Bennem még sok kérdés lenne, de nem akarom a hallgatóság türelmét próbára tenni. Inkább ajánlani szeretném ezt a könyvet, amely rendkívül izgalmas, olvasmányos. Aki például vonzódik a keleti misztériumok iránt, az is talál megfelelő részletet. Vagy például az angyalok megjelenése; az egyik szereplő szinte angyallá válik...

B. I.: És az az áradó belső derű, ami szerintem rettenetesen fontos ebben a könyvben. A bölcsesség derűje. De még a barlang-jelenet is egy olyan rendkívüli kép. Az a gyönyörű, hatalmas hal – azt hiszem, a legnagyobb talány ebben az egészben. Péter, legutóbb Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezvényén, a Károlyi-palota Lotz-termében beszéltél a könyvedről, ahol a mennyezeten, fölötted, ott lebegett az összes múzsa. És valóban: valamennyi múzsa nő. Nem számoltam meg, hogy a regényedben hány intenzív, erős nőalak van.

N. A. Á.: Kissé ezzel is összefüggésben a névválasztásról szeretnélek kérdezni. Volt valamilyen koncepciód? A főhős, ugye, D. Lázár – hiányzik a vezetéknév. A könyvedben mindenképpen érdekes nevekkel találkozhatunk. Hogyan, milyen szempont szerint választottad ki őket? Vagy maga az alakuló szöveg kínálta a megoldást? Végül: számos verseskötet áll mögötted, csak az utóbbi időben jelentkeztél prózakötetekkel. Milyen új tapasztalatokat hozott neked ennek a regénynek a megírása?

S. P.: Ami a névválasztást illeti, engem egyenesen elszórakoztattak az olasz, lengyel és argentin nevek. Kikerestem persze, az illető országban melyek a leginkább használatosak. A Weronica névnek meg – viselője egy lengyel nevelőnő – külön története van; Sebestyén (Majchrowska) Ewától, az érdi könyvtár igazgatónőjétől kértem eligazítást. Lengyel származású, belehabarodott egy magyar kajakosba, a felesége lett, áttelepült Magyarországra. Megkértem tehát Ewát, középrétegnél, nevelőnő esetében milyen nevet ajánlana. Levélváltásban rákérdezett, hogy körülbelül mely időszakról lenne szó. Visszaírtam, hogy a '20-as, '30-as évekre vonatkozna. Ekkor elküldött nyolc nevet, és abból nekem a Weronica tetszett meg legjobban. A főhős elnevezése, a Lázár viszont azonnal bejött, nem kellett rajta tovább gondolkodnom. Viszont semmiféleképpen nem tudtam neki vezetéknevet adni, és akkor lett D. Lázár. Így egybe is lehet olvasni.

Fontosnak tartanám elmondani, hogy a regényírásban számomra alkatilag az áttételes módon való megjelenítés felel meg. Ezt azért hangsúlyoznám, mert sokan esetleg úgy vélhetnék, hogy ez a könyv nem rólunk, vagy nem az itteni dolgokról szól. S ha már titkokat is felfedünk, csak egy példa. A '80-as évek második felében Újvidéken éltem, s a Magyar Szó szerkesztőségéből elsétáltunk a közeli Fehér Ház mellé, oda érkezett meg a koszovói szerbek tüntető csoportja. Ez volt az első szervezett tiltakozó nagygyűlés ezen a tájékon. Végignéztük a közeli utcákat is, egyes ablakokban virító virágok, másutt lehúzott redőnyök. Voltak, akik tapsoltak, voltak, akik elmentek onnan. Aztán megérkezett ez a fáradt, izzadt csoport, szemmel láthatóan nem tudták, hogy hol vannak, transzparenseket rázogattak, meg különféle rigmusokat énekeltek. Ennek voltam a szemtanúja. Na most, a regényemben van egy hajólázadás, amelyet én idősíkváltással 1933-ba, tehát a nácizmus idejébe viszek vissza. Az olvasónak ezt nem kell tudnia, esetleg ráérezhet bizonyos párhuzamokra, nekem kell tudnom, hogy íróilag ezt a jelenetet sikerült-e jól visszaadnom. Mert mindig a szöveg lényeges – tapasztalatként ez a meggyőződés szilárdult meg bennem.

B. I.: Multimediális keretünk révén a legelején volt egy kis gramofonmuzsika, záróakkordként is ezt terveztem. Eredetileg úgy gondoltam, maradunk Offenbachnál és a Styx Jankó dala lenne az ideillő, hiszen a nemlét utáni készülődésről szól: egy halott király megkéri egy élő hölgy kezét. Tehát mindenképpen érdekes szituáció – de minden szóra nagyon oda kellene figyelni. Ezért inkább javaslom a Günter Norist és trióját, aki átdolgozott egy brandenburgi Bach-hangversenyt. Egyetértésükben bízva jöjjön tehát a Günter Noris és Bach.

Mindannyiunk nevében köszönöm a figyelmet!

A felvételek 2014. szeptember 24-én a Zentai Alkotóházban és december 12-én a csókai Városi Könyvtárban készültek. A szöveget Döme Szabolcs szerkesztette.