Attól félek, egyszer annyira megöregszem, hogy nem fogok tudni valami újabb felé nyitni
Csernik Attilával a zEtna XIII. (Triszkaidekafób) Irodalmi Fesztiválján Virág Zoltán beszélget

Virág Zoltán: Művészeti tanulmányaidba Újvidéken kezdtél bele, melyeket belgrádi művészettörténeti stúdiumaid követtek, az 1960-as évek közepén pedig Montréalba kerültél festészeti képzésre. Arra kérlek, vegyük sorra ezeket a fontos állomásokat.

Csernik Attila: Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Számomra ezek nem voltak annyira fontos állomások. Egyedül az újvidéki Tanárképző Főiskola jelentett komoly fordulatot az életemben, mert addig egészen más szakmát tanultam, meg gyakoroltam is egy évig. Ez az életemben a legfontosabb változás, hogy olyan iskolába kerültem, amit szerettem és szeretettel csináltam. Kanadába én tulajdonképpen nem is azért mentem, hogy egyetemre járjak. Családi látogatásra érkeztünk egy hónapra, ami végül két évig tartott. Az elején tudakozódtam, hogy van-e egyáltalán képzőművészeti egyetem Montréalban. A nővérem szerint nem volt. Ezért abba is hagytam a keresést. Amikor annyira megtanultam a nyelvet, hogy tudtam mozogni önállóan, akkor fölfedeztem, hogy van egy akadémia Montréalban, ahová be is iratkoztam nagyon kedvező feltételekkel. Ők nagyon becsülik az európai papírokat. De akkor én már fél lábbal hazafelé indultam, csak pár napot voltam az egyetemen. Semmi különös nem történt, fizikai munkásként dolgoztam. De olyan hatások értek ott, kint, amikről majd bővebben szeretnék beszélni.

V. Z.: Akár most mindjárt meg is tehetnéd.

Cs. A.: Hogy is mondjam, az a világ akkor… Ez ötven évvel ezelőtt történt legalább, vagy hatvannal is… A montréaliaknak meg az amerikaiaknak nem is volt történelmük tulajdonképpen. Nem gátolta semmi őket abban, hogy új dolgok felé forduljanak. Abban az időben volt a világkiállítás New Yorkban, ahol a pop-art a virágkorát élte. Alkalmam adódott New Yorkban végigjárni a művésznegyedeket, ami totálisan fölforgatta az addigi nézeteimet. Az amerikai közönség meg a nép, azt hiszem, még mindig ilyen nép él ott, kint. Elfogadnak mindent, ami új. Nincsenek előítéleteik, hogy hogyan öltözködsz meg mi van rajtad, hadd ne részletezzem. Ez engem teljesen fölszabadított minden alól. Bátran fogtam ahhoz hozzá, amit a mai napig is csinálok. Ma is azt vallom, hogy nem érdekel a közvélemény meg az, hogy a külvilág miként reagál az én munkáimra. Én ezt magam miatt csinálom. Azért mondom, hogy számomra ez egy döntő időszak volt, ami fölszabadította a gátlásaimat. Persze amikor hazajöttem, akkor szembetalálkoztam az itteni közízléssel meg világnézettel, és nagyon nehezemre esett, egyszerűen nem tudtam kibontakozni. De most már nyugdíjas vagyok, nincsenek ilyen gátlásaim. Ezeket tudom elmondani, ha fontos fordulatról beszélünk.

V. Z.: Alakultak-e ki esetleg olyan benyomásaid, amelyek segítségével különbségeket tudtál tenni, hasonlóságokat sikerült felfedezni a különféle oktatási rendszerek között, a tanítási menet és módszerek, a színvonal tekintetében? Vajdasági, jugoszláv fővárosi és kanadai nézőpontból miként ülepedett le benned ez a három fázisa, három változata alkotóművészi tapasztalatszerzésednek?

Cs. A.: Nem mondtam, de tanügyi munkásként szintén dolgoztam egypár évig. Ez is egy döntő szakasza volt az életemnek, hogy a tanügyben dolgoztam. Szívvel-lélekkel csináltam. A mai napig szeretem a képzőművészeti tantárgyat tanítani, hogyha tudom. A mai napig pedagógusként is tevékenykedek. Amikor az újsághoz kerültem műszaki szerkesztőként, akkor is az vezényelt, hogy tudom formálni a közízlést azzal, amit csinálok, és ezt jó szívvel tettem. Persze idealizmus volt az egész, mert sohasem tudtam megvalósítani azt, amit mint grafikus, mint sajtóban dolgozó ember szerettem volna prezentálni az olvasótábor felé. Mert mindig felbukkant egy „komoly szakember”, aki mindig sokkal jobban értett mindenhez, mint én. Ők a főszerkesztők voltak. Rendszerint mindig ők tudták legjobban, mit hogyan kell csinálni, mi a szép, mi a csúnya. Ott nagyon gátolva voltam abban, hogy kifejlesszem, hogy megmutassam azt, mire vagyok képes. Persze előfordultak kivételek is a munkám során. Volt olyan főszerkesztőm, aki hagyta, hogy szabadabban dolgozzak, sőt elismerte azt, hogy jobban értek ahhoz, amit csinálok, mint ő. De ez ritka esetnek számított.

V. Z.: Örülök, hogy említést tettél erről a váltásról az életedben, hiszen az 1960-as évek végétől már különböző lapok grafikai szerkesztőjeként dolgoztál, és egyre több remek könyvillusztráció kezdett hozzád fűződni. Szelíd iróniával jelezted, az egykori jugoszláv művészetpolitikai, uralkodó ideológiai monopolizmus több szempontból korlátozott az újságok és a könyvek arculatának megtervezésében, technikai kivitelezésében. További emlékezetes eseményeket fel tudnál-e idézni?

Cs. A.: Természetesen. Például a Forumot úgy hagytam ott, hogy éppen az irodalmi szerkesztővel dolgoztam együtt, és Radnóti Miklós volt a téma. Megbeszéltük, de, hogy is mondjam, nekem az volt a stílusom, hogy a képet vágtam, megpróbáltam belőle azt kihozni, ami szerintem a legfontosabb. Így én Radnóti arcát megvágtam, a főszerkesztő-helyettes pedig komolyan beleavatkozott a munkámba, ezért hát fölkeltem és mondtam, hogy köszönöm, én ezt itt tovább nem csinálom. Ez volt a legmarkánsabb. Persze mindenki engem vádolt, mégis hogyan viselkedek egy főszerkesztő-helyettessel. Ez volt a legmarkánsabb, de megesett több hasonló is. Zágrábban rendezték abban az időben Jugoszláviában a grafikai biennálét. A lényeg az, hogy engem is mindig felkértek, küldjek a Képes Ifjúságból, s alig tudtam minden második évben olyat kiválasztani, ami a legközelebb állt ahhoz, amit alá is írhatnék. Mert mindig a főszerkesztő mondta meg, mi a jó és mi nem az. Sokat szenvedtem emiatt, de hála Istennek, nyugdíjasként most már úgy élek, ahogy nekem megfelel.

V. Z.: Köszönöm, hogy beavattál bennünket ennek az engedélyezési mechanizmusnak a rejtelmeibe és abba, hogy a művészeti ismeretekkel, vizuális kultúrával kevésbé rendelkező, ámde hatalmi pozícióikkal annál inkább büszkélkedő potentátok, buzgómócsingok mennyire szerették eldönteni, mi a szép, mi az eszmeileg egészséges. Alkalmazott grafikai munkáidból, bármelyikből, legyen az aláírható vagy nem aláírható, sugárzik az erős tárgyszeretet, az anyagkezelés eleganciája. A szemlélőnek ezt azonnal észre kell vennie. Az utasítgatások lepergetésékor, az esztétikai ízlésficamok negligálásakor elsősorban a finom megoldások szolgáltak művészi biztonságérzeted alapjául?

Cs. A.: Törekedtem mindig arra, hogy amit csinálok, eredeti legyen. Ha egy kioszknál megáll az ember, és előtte húsz-harminc újság, akkor az enyémet vegye észre. Én mindig azt vallottam, a címoldal az újság ruhája, ezért nem mindegy, hogyan néz ki. Ezek mára már elavultak, de abban az időben nagyon fontos volt – számomra legalábbis. Mindig igyekeztem valami elegánsat létrehozni. A grafikára ez jellemző, hogy nem lehet összecsapni, ott precízen kell csinálni a dolgokat. Igyekeztem olyasmit csinálni majdnem minden héten, hogy azt ki lehessen tenni a kirakatba és mutasson is. De, mondom, ebben sokszor gátoltak, úgyhogy nem mindig sikerült. A pedagógia engem mindig vezényelt. A fiatalok lapjánál dolgoztam, kiállításokat szerveztem nekik, biennálékat. Állandóan foglalkoztattam őket. Ifjúsági művésztelepet is szponzoráltunk, fenntartottunk, díjat alapítottunk. Próbáltam a vajdasági képzőművészetet olyan irányba segíteni, amilyenbe tudtam.

V. Z.: Kiemelted, a címlap jelentőségét az arculati elemek sorában. Most bárki, aki rád tekint, láthatja, a művészet a művész ruházataként is mennyire előtérbe helyezendő. Ami nemcsak nyugdíjasként demonstrálandó, hanem mindig a te márkajeleid közé tartozott. Egyéni kiállítóként, csoportos tárlatok szereplőjeként, sőt egy igazán különleges és nevezetes művésztársulás tagjaként egyaránt forgott és forog a neved évtizedek óta. Topolyától Belgrádon, Budapesten, Balatonbogláron át Párizsig, Londonig és Barcelonáig tágult a kör, s fel sem soroltam az összes állomást. Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok, a leginspirálóbb együttműködések?

Cs. A.: Több is volt. A Bosch+Bosch csoportba véletlenül kerültem. Amerikából hazajövet másként gondolkodtam, mint azelőtt. Ezért sok közös dolog volt bennünk, akkori fiatalokban. Ez is egy döntő momentum az életemben, hogy velük kezdtem el együtt dolgozni. Így olyan közegbe kerültem, akik értettek, meg ugyanúgy próbáltak munkálkodni. Dolgoztunk együtt, jól éreztük együtt magunkat. Balatonboglár például emlékezetes volt.

V. Z.: Elsőrangú dokumentációja hozzáférhető.

Cs. A.: Akkor a magyarországi kapcsolataink is kiválóak voltak. Aztán ez is megszakadt egy ponton, mert elkerültem a katonasághoz. Ez is érdekes, lehet, ma már inkább nevetséges. A katonaságnál az volt az első kérdés, kivel levelezek külföldön. Úgy gondoltam, ezt akkor sem fogom elmondani, és inkább nem levelezek. Elmaradtak ezek a kapcsolatok, de sokáig nagyon aktív kapcsolatban maradtam a magyarországi képzőművészekkel. De nemcsak én, hanem a többiek is, jó néhányan. Ez is biztosan erősen hatott ránk. Azután Kassák Lajos is. Meghatározó pillanat volt a pályafutásomban, amikor megismertem. Az özvegyével találkoztunk is. Meg egyáltalán, a magyarországi avantgárddal komoly kapcsolataink voltak abban az időben, ami biztosan hatott ránk.

V. Z.: Személy szerint valakit meg tudnál-e még említeni?

Cs. A.: Ács Jóskát például.

V. Z.: Az ő emléke bizonyos értelemben itt, körülöttünk a képeken is feltűnik. Visszatérhetünk majd rá.

Cs. A.: Az én életemben ő komoly, meghatározó szerepet játszott. Azért tudtunk olyan mélyenhatóan együttműködni, mert ő is olyan volt, hogy el tudta fogadni az újat. Ha nem is csinálta, de megértette, és engem is támogatott mindig, hogy csak csináld, amit csinálsz, ne hagyd abba! Úgyhogy rám Kassák mellett ő volt a legnagyobb hatással. Döntőbb hatást gyakorolt rám, mint a többi képzőművész.

V. Z.: Jó ezt emlékezetünkbe vésni. Ha már munkásságod részletezőbb áttekintésével folytattuk, maradjunk ezen a vonalon. A repro-fotográfiai eljárások variációi, a természet nem látvány- és díszletszerű, hanem egészében belakható és kibővíthető közegkénti felfogása, valamint az emberi test tárgyszerűsíthetőségében, objekt voltában történő megragadhatósága mind-mind arra engednek következtetni, hogy törekvéseidben a művész, az alkotó médium-szerepét eléggé kiemelten kezeled.

Cs. A.: Igen. Én mindig azt vallottam, az alkotó az nem csak akkor alkotó, amikor bevonul a műterembe, vagy a kép, a vászon elé ül, hanem úgy gondolom, hogy a környezetemnek is, amelyben élek, olyannak kell lennie, hogy ott én jól érezzem magam. Innen jön az, hogy a ruhára meg a bútorokra, a falra is festek. Én ezt a saját ízlésem szerint oldom meg, s így érzem jól magam. A betű szerepéről, a szöveg szerepéről sokat beszélhetünk. Én azt hiszem, hogy akkor kezdtem el komolyabban a változások felé fordulni, mikor testre kezdtem el a szöveget applikálni, írni. Nem értelemszerűen írom a szövegeket. Nekem a betűk azok, amik kifejezik a mondanivalót. Persze mindennel próbálkoztam. Filmmel is meg fényképekkel, komputergrafikával. Bevallhatom, úgy jutottam el a komputerig, hogy sírva fakadtam, amikor a Magyar Szóban azt mondták, meg kell tanuljak komputeron dolgozni. Akkor összedőlt bennem egy világ. De aztán nagyon sok élvezetet találtam benne, mert annyi újat adott nekem a számítógép, lehetőségeket, hogy a mai napig élvezettel kezelem. És próbálkoztam is mindennel: vizuális költészettel, filmmel...

V. Z.: Szerencsére ezek a tevékenységformáid tartósak és mostanság is érvényesek.

Cs. A.: Igen. Nyitott vagyok a mai napig. Attól félek, egyszer annyira megöregszem, hogy nem fogok tudni valami újabb felé nyitni. Megint az Ács Jóskához térek vissza. Nekem ő azért is példaképem, mert mindig csodáltam benne, hogy el tudta fogadni a legújabb dolgokat is. Akkor is, ha nem értette, ha nem abban a stílusban dolgozott.

V. Z.: Elismerte és méltányolta az új fejleményeket. Ráadásul nemcsak a praxisa részévé tette, kreatívan alkalmazta, hanem írt is róluk. Beszélgetésünk elején szó esett művésztanári munkásságodról. Szeretném, ha visszakanyarodnánk ehhez, hiszen külön említetted, mennyire nagy szeretettel viseltettél a diákok szemléletformálása iránt. Manapság van-e iskolai keretek között lehetőséged arra, hogy széles körű ismereteidet, technikai és egyéb tudásodat átadd, fiatal tehetségek, művészpalánták istápolására fordítsd?

Cs. A.: Egyre kevesebb, mert rosszul látok, rosszul hallok. Úgy fél éve illusztráltam egy meséskönyvet. Mondtam is már, hogy azt hiszem, az volt az utolsó. Mert nem tudom már úgy csinálni, ahogyan szeretném. De különben nagyon nagy szeretettel adtam a gyerekeknek azt, amit adhattam mind tanügyi munkásként, mind pedig meséskönyv-illusztrátorként. Mindig nagyon érdekelt a gyerekek lelki világa, hogy ahhoz hozzá tudjak szólni vizuálisan. Úgy néz ki, egyelőre ezt abba kell hagynom. Dolgoztam a Jó Pajtásban majdnem tíz éven át, tehát volt alkalmam szinte hetente illusztrálni a szövegeiket. Nagy szeretettel csináltam. Nekem a gyerek most is egy fantasztikus tünemény, olyasvalaki, akitől tanulni lehet mindenfélét – márha nincs elrontva. Amikor nagyobbak, akkor már nem ugyanaz, de ameddig kicsik, fantasztikusan élvezem a munkát.

V. Z.: Amikor régebben tanítottál, akkor milyen módszerekkel oktattad a fiatalokat?

Még most is emlegetik, mire tanítottam őket. Hogy minél egyszerűbben, minél őszintébben csinálják a munkáikat. Meg a zenét is bevittem az órákra. Nálam mindig szólt a zene, mikor rajzóra volt, vagy ha volt, aki szépen énekelt, akkor ő énekelt, a többi meg rajzolt. Ezt a kettőt mindig összekötöttem, ha tudtam. Igyekeztem őket meggyőzni, hogy az jó, amit ők csinálnak. Ne azt utánozzák, amit valaki mondott vagy látott, hanem azt, amit őszintén szeretnének. Azért mondom, hogy a kisgyerekeknél ez egy fantasztikus világ, ahogyan dolgoznak. Mikor nagyobbak, akkor már nem könnyű meggyőzni őket arról, hogy van tehetségük, érdemes nekik a sajátjukat kihozni magukból, hogy ne hallgassanak a külvilágra. Ez már nehezebb idősebb korban.

Készült 2016. november 4-én, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta Döme Szabolcs.