A fiatalság örökhétfői folyamatosan ismétlődnek
Orcsik Roland és Sirbik Attila beszélget
a zEtna XIII. (Triszkaidekafób) Irodalmi Fesztiválján

O. R.: Jó estét kívánunk!

S. A.: Sziasztok.

O. R.: Sziasztok, sziasztok! Jó estét kívánunk! Sziasztok!

S. A.: Szevasz!

O. R.: Szia, szia!

Valaki: Ez még nem a koreográfia része, ugye?

O. R.: Mi úgy gondoltuk a koreográfiát, hogy az elején felolvasunk, a végén ugyancsak felolvasunk, közte pedig néhány gondolat talán el is hangzik majd. Reméljük, nem leszünk felszínesek! Először Sirbik Attila fog felolvasni a St. Euphemia c. regényéből, amely egy 2015-ös könyvheti kiadvány. Szóval egy másfél éves könyvcsecsemőről van szó. Kezdd el, Sirbó, olvass fel!

S. A.: Hosszan, röviden?

O. R.: Kb. 5 percig.

(S.A. felolvas.)

O. R.: Köszönjük! Én pedig a Fantomkommandó című regényemből fogok felolvasni, ami most bújt ki a nyomdából, szóval ez a könyv még gügyög.

(O.R. felolvas.)

O. R.: Mennyi van még hátra? Nehogy túllépjem az időt!

S. A.: Olvass csak tovább!

(O.R. olvas tovább.)

S. A.: Köszönjük szépen! És aztán kitör a háború a regényben, minden elbaszódik, és a zenekar szétesik, ugye?

O. R.: Igen.

S. A.: Életrajzi ihletésű? Azt azért tudjuk rólad, hogy szeretsz vasakat ütni, és mindenféle hangokat kicsikarni belőlük, ahogyan majd ma este is teszed…

O. R.: Igen, igen. Ha már embert ütni törvénybe ütközik és bűn, akkor a vasat ütni az felszabadít a bűn súlya alól, így hát a vasat örömmel püfölöm. Ha már említed az életrajziságot… Kiš használja az orosz formalisták fogalmát, az oneobičavanje-t, amit magyarul nem is tudom pontosan, talán elidegenítésként fordítottak. Én az eltárgyiasítás fogalmát szeretem használni. Szerintem egy író életrajza jó nyersanyag. De ez egy közhely… Amit izgalmasnak találtam kicsinyke életemből, azt felhasználtam és átalakítottam a regény írása közben. Egyébként úgy vettem észre, hogy a háborús próza kapcsán mintha két fajta poétika érvényesülne dominánsan. Az egyik, amit úgy neveznek, hogy neorealizmus (noha ezt definíciószerűen nem tudtam, hogy mi, és nem is találkoztam vele), a másik az autobiografikus próza. Én próbáltam egy kicsit szabadabban hozzányúlni ehhez az egészhez, már annál fogva is, hogy átalakítottam a saját, de sok más ember életrajzát is az írás közben. Mint egy pióca, használtam az életrajzokat, mások életét.

S. A.: Gyakorlatilag nem is a háborúról szól a regényed, inkább valamiféle olyan létállapotról, ahol nem élnek a figurák, csak túlélnek.

O. R.: Mindvégig kérdés a regényben, hogy van-e háború, vagy nincs háború. Háború nélküli háború, béke nélküli béke, ez az alapszituációja a regénynek. Ez Kavafisz egyik gyönyörű versében, A barbárokra várva címet viselőben nagyon jól meg van fogalmazva, ill. Coetzee, a Nobel-díjas afrikai regényíró szintén A barbárokra várva c. regényében. Az én regényemben hasonló a helyzet: miközben várják az ellenséget, az emberek elkezdenek vágyni az ellenségre, sóvárogják a háborút, és kialakul egy vágy a háború iránt, vágy az ellenség iránt, mert ha nem jelenik meg az ellenség, akkor hiányzik a háború. Ekkor elkezdenek úgy élni, mintha háború lenne.

De térjünk át kicsit a St. Euphemiára. Ha már említetted ezt az életrajzi kérdést, nálad is találkozni több olyan ponttal, amit, aki ismer téged, be tud azonosítani. Másrészt, ami szerintem rendkívülien jól meg van fogva a St. Euphemia regényben, az a különböző városok közötti ingázás, a bizonytalanság, az önkeresés, az elveszettség, a városok dzsungelében való eltévedés. Visszatérve az életrajz kérdésére, te hogyan használtad az életrajzodat, hogyan dekáztad azt? Vagy egyszerűen fogtad az életrajzodat és leírtad regényes eszközökkel?

S. A.: Nyilvánvalóan én is alapanyagként használtam az életrajzi elemeket, az emlékeket, illetve azokat az eseményeket, amelyek megtörténtek velem és a haverokkal a '90-es években, egy háborús hátországban, Vajdaságban. Azokat az utazásokat, ill. a folyamatos helyváltoztatásaim során tapasztalt dolgokat emeltem be a regénybe, amelyeket megéltem. Nem csak a saját életemnek az emlékeit sorjázom, hanem beemeltem mások sztorijait is. Összességében el lehet azt mondani, hogy a leírt dolgok mondjuk 98%-ban meg is történtek.

O. R.: Én, aki az egyetemen irodalmi órákat tartok, legtöbbször azzal szoktam találkozni, hogy ha bármit olvasnak a hallgatók, azonnal felkeresik a Wikipédiát, és az ott leírtak alapján keresik az egyezéseket az adott vers, vagy próza világa és a szerző életrajza között. Te örülnél, ha valaki azzal indítana, hogy Sirbik Attila, Wikipédia…

S. A.: Azért ez mégis csak egy irodalmi mű, tehát a Wikipédiára ilyen jellegű történetek nem kerülnek fel egy író életrajzába.

O. R.: Vagy legalábbis nem ezzel a szóhasználattal, ami a felolvasásból is kitűnt. Úgy vettem észre, hogy a regényedben a háborúnak nálad is leginkább a hatását érzékeljük. Talán a végén, a Jenki c. fejezetben a Jenki története, a harctéri története reprezentálná azt, amit az emberek az akciófilmekből háborúként fognak fel. Milyen élmény a hőseidnek a háború?

S. A.: Ez nagyon érdekesen alakult technikailag és szerkesztéspolitikailag. Mindkettőnk regénye a Forum kiadásában, ill. egy-egy magyarországi kiadó gondozásában jelent meg. A tiéd a Kalligramnál, az enyém a Magvetőnél. Amikor elküldtem egy magyarországi kiadónak, a Librinek a kéziratomat, akkor ez a Jenki c. fejezet még egyáltalán nem létezett. Az ottani szerkesztő hívta fel a figyelmem arra, hogy ha Magyarországon szeretném ezt a történetet elsütni, akkor valamiféle díszletre szükség lesz. Nem kell, hogy mindenfelé véres húscafatok repkedjenek, de valamilyen módon bele kellene vinni a háborút. Érezhető, hogy a szövegben van egy háborús létszituáció, a fiatalság örökhétfői folyamatosan ismétlődnek, tengenek-lengenek, bebasznak, szívnak, drogoznak, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Az elején attól félnek, hogy az apjukat viszik el katonának, később, amikor felnőnek, már attól félnek, hogy ők kapnak behívót. A Jenki c. rész nélkül mégsem volt így kézzelfogható, nem volt elég súlya ennek a magyarországi olvasó számára, hiába mondott eleget a történet egy délszláv vagy egy Szerbiában élő magyar olvasó számára. Jenki megjelenik már az előző fejezetekben mellékszereplőként, akit elvisznek katonának, de az ő sztorija nem volt megírva. Ekkor döntöttem el, hogy megírom, és ez által létrejött ez a díszletszerű háborús történet.

O. R.: Akkor mondhatjuk, hogy a regényedben a háború, mint az akciófilmekben, kielégíti a néző egzotikum iránti vonzalmát abban az értelemben, hogy olyan testrészeket látunk, amelyeket egyébként nem látunk, fröccsen a vér, beindul a fantázia. Ez a rész pusztán díszlet szerepet játszik a regényedben, vagy mást is szerettél volna belevinni?

S. A.: Szerkesztéspolitikailag nyilvánvalóan díszlet, egyébként meg neorealista? Így mondtad az elején?

O. R.: Ezt mondják, igen. De épp a te regényed is felülírja ezeket a kategóriákat, ezt a két fő domináns vonalat, amelyet a balkáni háborús irodalmi alkotások kapcsán a szakirodalom emleget. Hiszen a regény olvasható naplótöredékekként, de olvasható tudatáramlások fragmentumaiként is, sőt, az is kérdés, hogy hányan mondják el ezeket a fragmentumokat. A Jenki esetében világosabb, de előtte ez el van bizonytalanítva. Éppen ezért, ha a realizmus olyasmi, ahol van egy domináns nézőpont, melyen keresztül mi rálátunk, és megtudjuk, hogy mi a háború, megtudjuk, milyen politikai és társadalmi problémák hozzák létre az egész folyamatot, akkor a te regényed kapcsán azt mondanám, hogy a szöveg a felsoroltakat mintha nem vállalná be. Féltél ettől a domináns nézőponttól? Vagy akár úgy is kérdezhetném, féltél ettől a narrátori diktatúrától? Vagy egyszerűen inkább az énnel foglalkoztál?

S. A.: Nem féltem tőle. Egyébként nem is konkrétan a délszláv háború lecsengéséről van szó a Jenki történetben. Már a NATO bombázások idején zajlanak az események, mikor Jenki Koszovó környékén katona. Inkább ezt a részét szerettem volna megírni, hogy a magyarországi és az itt élő olvasók számára is világossá váljon, mi történt a NATO bombázások alatt Dél-Szerbiában. Nem a szó konkrét értelmében vett háború zajlott ott, de nagyon kemény dolgok történtek, és valahogy inkább ez volt a célom, megmutatni azt, hogy Jenki is már önkéntesként megy el '98-ban katonának…

O. R.: Teljesen abszurd ez a szituáció, hogy azért megy el önkéntesnek, hogy munkát kapjon ez által.

S. A.: Hát igen. És a NATO bombázások azért úgy rendesen betettek Dél-Szerbiában.

O. R.: A regényed egyik hőse, Pécsre kerül. Ő az, aki szerintem a domináns narrátora a történeteknek, legalábbis én úgy vettem észre, hogy nagyjából ő mesél nekünk a regényben. Jenki valójában epizódszerű a sztoriban, bár volt olyan olvasó is, aki úgy értelmezte, hogy ezt az egészet Jenki mondja… De a lényeg, hogy a regényben van egy olyan pillanat, van egy olyan gondolat, hogy ez az elbeszélő, bárki is legyen az, otthagyja Szerbiát, mert elege van. Próbál valamiféle amnéziába kerülni és felejteni, ám közben megindul a NATO bombázás. Benne ez nyilván egy érzelmi és indulati reakciót vált ki, és az emberek Magyarországon, Pécsen nem értik ezt a szituációt, nem értik, hogy mi a probléma, sőt, úgy élnek, mintha tulajdonképpen nem is lenne Szerbiában semmi. Ebben a részben nagyon izgalmas és fontos problémákat találtam. Ez a hős azt mondja, „bombázzák a hazámat”. Tulajdonképpen az a haza Kis-Jugoszlávia vagy Szerbia? Másrészt említetted, hogy szerkesztéspolitikai szempontból be kellett tenni egy olyan részt, ami érthetővé teszi ezt a háború-kérdést a magyarországi olvasónak. Mindenféle bosszúálló ressentiment nélkül kérdezem, hogy mi a tapasztalatod a recepció kapcsán? Átjött ez a világ a magyarországi olvasó számára, vagy ez egy lefordíthatatlan tapasztalat?

S. A.: Ezt nem tudom konkrétan megítélni. Hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, mégis teljesen más kulturális gyökerekkel rendelkezünk, mint a magyarországi olvasók. Nem tudom, hogy lefordítható-e ez a problematika, de az biztos, hogy valamilyen módon egyre inkább háborús regényként kategorizálják a St. Euphemiá t, pedig egyáltalán nem ez volt a cél. Azt hiszem, a te regényedben is megjelenik ez a mondat, hogy „nem a háború érdekel”, igaz, hogy nem háborús létszituációban, hanem olyan formában, hogy nem tudod ütni a vasakat a supában. Valahol a St. Euphemiá ban is ez volt az eredeti cél. Nem maga a háború, hanem megmutatni azt, hogy ebben a létszituációban a fiatalok hogyan tudnak létezni.

O. R.: Igen, így van, és ebből a szempontból rokon a két regény világa, mert nálam is egy kamaszos világ jelenik meg. Nagyon izgalmasnak találtam egyébként a címválasztásod. Számomra ez egy ideális cím, ami szerintem telitalálat. Bevallom, az enyém nem ennyire jó.

S. A.: Szerintem a Fantomkommandó jó.

O. R.: Most egymás farkincáját cirógatjuk, haha, de egyébként arra akartam kitérni, hogy amikor a Symposion ban, vagy más folyóiratokban olvastam részleteket a műből, akkor mintha nem ezen a címen futottak volna.

S. A.: De.

O. R.: Igen? Hát jó. A St. Euphemia címről mit árulnál el azon kívül, amit a regény maga is elárul? Hogyan választottál?

S. A.: Semmi különös története nincs. A regény főhőse a nagymamájánál tölti a gyerekkorát Rovinjban. Rovinj védőszentje Szent Euphemia, ill. Rovinj egyik szimbóluma a Szent Euphemia templom.

O. R.: És persze ez a te életednek is szerves része, az hogy Rovinjban töltötted gyerekkorod egy részét. A borítóval való kapcsolat is nagyon érdekes: két alakot látunk a borító elején, és egy harmadikat a hátulján. Az első kettő úgy tűnik, mintha víz alá akarna merülni, a harmadik pedig úgy néz ki, mint aki nem merülni, hanem víz alá akar nézni. Azt akarja látni, ami a víz alatt van, tehát azt, ami a felszín alatt van. A regényben van egy mondat, amikor az elbeszélő azt mondja, hogy egy olyan regényt szeretett volna írni, amely egy víz alatti városról szól, amiről nem lehet tudni, hogy az létezik. Ez a regény, ez a víz alatti város elkészült-e valaha is? Vagy ez az a regény, amit most a kezünkben tartunk?

S. A.: Nem készült el sajnos, sőt, már a meglévő kézirat sincs meg, mert valahol a szüleim padlásán elrejtőzött egy dobozba, aztán amikor ők költöztek, akkor eltűnt.

O. R.: Mondhatnánk, hogy örökre elveszett ez a víz alatti város. Amiatt, hogy a Symposion folyóiratot szerkeszted, és hogy ehhez fűződik egyfajta vizuális váltás, a vizualitás radikalizálása a folyóiratban, mindenki fontosnak tartja, hogy mi van a kötetborítódon. Hogyan született meg ez a kép? Mit ábrázol tulajdonképpen? Létezett már egy hasonló kép, mely alapján választottál, vagy meséltél a történetről egy általad ismert képregényes figurának, akit megihletett a történet?

S. A.: Nem képregényes, hanem képzőművész-grafikus srác készítette a borítót, aki a zombori Davor Gromilovi ć . Ő nem olvasta a regényt, mert nem tud magyarul, így egy kivonatos, szinopszisszerű dolgot fordított le neki Lenkes Laci, aki épp kint cigizik. Átküldtem neki ezt a fordítást, beszélgettünk a regényről, és így született meg ez a borító.

O. R.: A regényben nagyon sokszor szó esik az erotikáról, a pornóról. Egyébként szerettél volna pornófilmekben játszani?

S. A.: Nem, de volt egy osztálytársam, aki igen.

O. R.: Tényleg? Fiú vagy lány?

S. A.: Fiú.

O. R.: És mesélt neked ezekről a tapasztalatairól?

S. A.: Ja, hát nem jött össze neki.

O. R.: Mi nem jött össze neki? Játszott a filmben, és nem jött össze neki…?

S. A.: Ja, nem… beküldte az önéletrajzát, aztán nem hívták vissza.

O. R.: Az állásinterjúra. Baszásinterjúra. Na de visszatérve az erotikára, vagyis nem visszatérve, ott vagyunk folyamatosan. Tehát, önéletrajz… most akkor hogy állunk ezzel erotikus téren? Elég sok „cinciminci” történet van benne. Kezdve az apatörténettel, aki az első bácskai nudista. Nagyon humorosan van megragadva, ahogy kiteríti meztelen nők képeit, nem is tudom melyik, erotikus magazinból…

S. A.: Erotski Dodir.

O. R.: Igen az. És akkor ott nudizik egy erdőben. Ezzel tulajdonképpen azt akartam szemléltetni, hogy az erotika milyen hangsúlyt kap a szövegben. Van is egy olyan mondat a regényben, hogy „Úgy érzem, pina nőtt a homlokomon.”. A harmadik szem, amivel te látsz, az tehát egy pina?

S. A.: Az már a Jenki c. részben van. Különben is mondtam az elején, hogy a történetek 98% fogható rá az életrajzra, a maradék 2%, az erotika és a pornó, ami fikció…

O. R.: Oké, rendben, ennyi.

S. A.: Egyébként a te regényedben is nagyon erőteljes az erotika meg a vágyakozás. Eddig folyamatosan arról beszéltünk, hogy az én regényemben állandó a helyszínváltás és az egyik városról a másikra való utazgatás, mely során a nagy Jugoszlávia érzékelése, ill. konkrét helyszínek jelennek meg. A te regényed magyarországi recepciója viszont azt mondja, hogy nálad egy fiktív városról van szó, amely behatárolhatatlan. Miközben olvastam a regényt, ennek ellenére mégis valamiért Becse jutott eszembe. Szerintem a regény konkrétan Becséhez köthető.

O. R.: Igen, ez valóban így van, de nem nevezem meg a várost. Amiatt írtam Becséről, a szülővárosomról, mert valahogy úgy érzem, azt ismerem a legjobban. Nem a történetét ismerem, hanem az utcáit. Ha becsukom a szemem, akkor itt van a fejemben egy térkép, és könnyedén el tudom helyezni térben az egész várost. Persze a regény helyszíneit vegyítettem szegedi helyszínekkel is, így Szeged és Becse bizonyos részei közösen szerepelnek ebben a városban. Ilyen értelemben ez tényleg egy teremtett város, de nyilvánvalóan Becse, és dominánsan a becsei utcák, ottani terek rajzolódnak ki ebben a regényben.

S. A.: Kicsit olyan, mintha a regényből nem lenne kiút. Ezt talán a túlélés túlfokozottságának lehetne nevezni, vagy talán magatehetetlenségről van szó. A narrátorodnak eszébe sem jut, hogy elmehetne onnan. Mindvégig arra vágyik, hogy újra legyen egy zenekara, de képtelen arra, hogy elmenjen. Ezzel szemben úgy tudom, hogy te már elég régen elköltöztél Szegedre. Volt valamiféle lelkiismeret-furdalás benned emiatt, miközben írtad a regényt, és ezért nincs kijárat ebből a kisvárosból, vagy egészen más áll a háttérben?

O. R.: Amikor '92-ben úgy döntöttem, hogy itt hagyom – akkor még – Jugoszláviát, akkor semmiféle lelkiismeret-furdalásom nem volt Vukovár felvételeit látva a tévében. Sőt, alig vártam, hogy elhúzzak innen a fenébe, és az első időszakban egy évig haza sem jöttem. Tizenhat éves voltam, de olyan szinten tele voltam ezzel a mindenhonnan ömlő, zúduló véres takonnyal, hogy szabályosan úgy éreztem, ez engem megfojt, nem kapok levegőt. Ez volt az egyik oka a költözésnek, a másik meg, hogy benne volt a pakliban, hogy elvisznek oda. Kristálytisztán világos volt számomra, hogy ez egy bődületes nagy hazugság, de nem lehetett meggyőzni az embereket erről. Akárkivel beszéltem, az mind háborúzni akart menni. Elsősorban nem a vajdasági magyarokra gondolok, bár olyan is volt, aki magyarként akart ott „kalandozni”. Én nem akartam ezt a kalandot. Semmilyen szinten nem akartam ezt a hazugságot, és úgy éreztem, hogy mint egy daráló, el fog kapni, ha itt maradok, ezért félelemből mentem el. Ilyen megfontolásból egészen más elhagyni egy országot, elhagyni egy szülővárost, mint egyéb okok miatt. Nálam kényszerből történt az ország, a szülőváros elhagyása. Ha itt maradok, valószínűleg Újvidéken legyeskedtem volna az Új Symposion körül, de aztán lehet, hogy abból is elegem lett volna, mert az Új Symposion történet tele van politikai botrányokkal. Persze Magyarország, ahová mentem, szintén tele van politikai botrányokkal, úgyhogy tulajdonképpen azt sem tudom, hová menjek. De a lényeg az, hogy utólag van bennem valamilyen szinten lelkiismeret-furdalás, látva, hogy folyamatosan mennek el innen az emberek, és hogy mi történik ezzel a világgal. Persze felmerül a kérdés, hogy mit tehetek én tulajdonképpen ebben az ügyben?

S. A.: Írhatsz egy regényt például.

O. R.: Az egyik egyetemi hallgatóval beszélgettem erről, aki egy szabadkai szerb lány. Ő is Magyarországon kötött ki, és most szerb szakra jár. Kérdeztem tőle, hogy miért jött el otthonról? Azt mondta, hogy többé nem látta a jövőjét Szerbiában. A szemináriumon többek között Végel, Krleža stb. szövegeit is olvassuk, akik metszően rákérdeznek ezekre a kérdésekre, és írásaik nyomán sokszor felmerülnek az első világháború, a Trianon, aztán a második világháború, az elhallgatott sírok kérdései. Sok mindenről beszélgetünk az órákon. Egyik alkalommal kérdezi tőlem a hallgató lány, „Profesore, šta je onda rešenje?”, tanár úr, mi a megoldás? Azt válaszoltam, hogy én nem tudom megmondani, mi a megoldás, én csak azt tudom elmondani, hogy én mit és miért döntöttem, és ez ugyanaz a döntés, amit te hoztál. Ez a válasz úgy hangzik, hogy emberek, húzzatok innen a picsába… Ez a regény egyébként ezt a kérdést is felteszi. Ezért érezheted a magatehetetlenséget. A regény nem kínál kollektív megoldást, de a szereplő számára születik egy, és mindenki dönt valahogy ebben a világban. A szereplőnek az a kérdése, hogy maradjon, nézze végig, ahogy mindenki egyre inkább megbolondul és készül a vérengzésre, vagy menjen el. Ez az egyik alapvető kérdés. Mindig a Clash szám jut eszembe erről, „should I stay or should I go”. Ez az a kérdés. Ez olyan, mint Hamlet koponyája. Lenni, vagy nem lenni?

S. A.: Érdekes, hogy a regényed főszereplője, ill. a családja is mindvégig normális marad, miközben mindenki megőrül a városban körülöttük.

O. R.: Azért a végén ő is megőrül. A kutyás jelenetre gondolok.

S. A.: A többiekhez képest mégis normális tud maradni. Érdekes ez a nézőpont: amellett dönt, hogy nem megy el, és ők maradnak az egyetlen józan család a környéken.

O. R.: Bennük is történnek törések, fokozatában valami felé halad ez a történet is. Viszont arra kérnélek, ha már így megkínoztál ezzel a lelkiismeret-furdalás kérdéssel, hogy válaszolj hasonló kérdésemre. Te szintén átmentél Pécsre tanulni, majd visszatértél, aztán Pest, és újból vissza. Mi motiválja a te elutazásaidat, visszatéréseidet? Miért térsz vissza?

S. A.: Nagyon sok minden történt. Szerintem ezt nem lehet egy dologra ráhúzni, hogy az ember miért megy el, vagy miért jön vissza. Nálam nem gazdasági, vagy politikai okok miatt történt mindez. Pécsről a sorozatosan érkező behívóim miatt nem tudtam hazajönni egy éven keresztül. Valamiféle honvágy azért működött bennem, szerelmes voltam, a barátnőm pedig Szerbiában élt, és emiatt úgy alakult, hogy visszajöttem.

O. R.: Ez az „így alakult” találó. Talán én is mondhatnám ezt. Bár valamilyen szinten döntéseket hoztam, de aztán sok minden tulajdonképpen alakult. Visszakanyarodva a regényed sajátosságaira, sokan, többek között én is szeretem ebben a regényben azt a zsigeri realizmust, amely Bolaño regénye után vált divattá. Megfigyelhető nálad egyfajta bukowskis, nyers, szókimondó szövegvilág. Párhuzamként megemlíthetjük pl. Végel Makróját is, amit egyébként idézel is a regényben. Az a regény is az akkori szlenget alkalmazza, és van benne egy akkori, erotikával átitatott lázadó feeling. Ma már egészen más egy erotikus vagy pornográf jelenetet megírni regényes eszközökkel, mint abban az időszakban. Akkoriban a párt is felfigyelt erre. Ez a fajta szleng, argó nyelvhasználat tulajdonképpen valamiféle lázadás az irodalmisággal szemben, vagy csak szimplán szeretsz káromkodni a prózában?

S. A.: Ez semmiféle lázadás az irodalom ellen, és arról sincs szó, hogy szeretnék káromkodni a prózában. Valamilyen módon próbáltam autentikussá tenni ezeknek a figuráknak a nyelvét. Nagyjából így beszélgettünk egymás között ezekkel a srácokkal, akikről a szereplőket mintáztam.

O. R.: Tehát sokat „bazdmegeltetek”. Egy másik sajátossága ennek a világnak a drog és az alkohol. Számomra ilyen szempontból akár Csáth világát is megidézi, mely világban valamiféle narkotizált, lepusztított szecesszióval találkozunk. Függetlenül a regénytől, Csáthot szereted?

S. A.: Igen.

O. R.: Like, dislike, rendben. Hogyan élted meg ezt a fajta szubkulturális világot?

S. A.: Nem gondolkodtam ezen akkoriban, hogy hogyan élem meg mindezt. Benne lenni, meg írni egy regényt az emlékek alapján, a két dolog nagyon más. Nyilván nem azt tervezte akkor az ember, hogy azért kerüljön bele olyan történetekbe, sztorikba, vagy azért csináljon valamit, hogy a végén milyen jó sztori kerekedjen majd belőle, amit aztán történetként fel tud használni a későbbiekben.

O. R.: Az underground zenei értelemben is jelen van a szövegben. Lajkó Félix zenei pályafutása akkor indult, és az egyik történetben éppen ellopják Lajkó Félix dobosának dobszerkóját, melyet a rendőrök megtalálnak a főhősnél. Emellett Iggy Pop, vagy David Bowie lemezeit is említed. A zene mennyire jelent inspirációt számodra?

S. A.: A zene teljesen más műfaj, és nem keveredik össze az irodalommal. Ikonszerűen megjelennek a regényben ezek a figurák, zeneszámok, de egyáltalán nem hat inspiratív jellegűen.

O. R.: Tehát nem szoktál inspirációt meríteni a zenéből?

S. A.: Nem, ahogyan az irodalomból sem zenélés közben. Nálad viszont nagyon szorosan összefügg a kettő. Már a Mahler kötetedtől kezdődően, illetve a regényben is folyamatosan ott van a zenekar, a haver, aki lemezeket gyűjt, és az egyetlen kiút a regényből talán pont a zene világa. A főhős fizikálisan nem tud sehová sem mozdulni, de a zenén keresztül mégis megvalósul egyfajta utazás.

O. R.: Valóban sok inspirációt merítek a zene világából. A zene sokszor abban is segít, hogy egyáltalán lélegezni tudjak a mindennapokban. Amikor történik valami, akkor elmenekülök abba a kis lyukba, abba a kis odúba, amit a zene kínál, és arra az időre egy kicsit fellélegzem. Számomra a zene igazán sokat jelent. Ez a regényben is megmutatkozik a folyamatos zenekeresés, zenekar-keresés által. Egyébként valóban volt egy zenekar Becsén a háború előtt, amelyben játszottam. A banda neve Kóma volt, és a háborúban valóban megszűnt az együttes. Különben a zene gyerekkorom óta kísért engem, mert édesapám a Sygma nevű zenekar a dobosa volt, melynek köszönhetően egészen kiskoromtól fogva folyamatosan ott volt körülöttem a zene. Rock zenét játszott, úgyhogy állandó jelleggel dübörgött a dob otthon, én pedig, mint egy nyelvet, a szerb és a magyar mellett a harmadik nyelvet, a zene nyelvét is megtanultam.

S. A.: Olvassunk fel még?

Valaki: Szerintem ne olvassunk. Illetve folytathatjuk dohányzás közben az udvaron.

O. R.: Akkor köszönjük szépen.

(S.A. nem olvas.)
(O.R. nem olvas.)

Készült 2016. november 5-én, a Zentai Alkotóház helyszínén. A hanganyagot feldolgozta Mészáros Anikó.