Kovács Smit Edit
Teher

Nyakába vett a nyűg:
én a nyűgön, a nyűg alattam.
Békét reméltem,
de csomagolni nem hagyott.
Álmatlanságaimat
számba sem vehettem,
csak a száraz faleveleket
rúghattam a parton.

Rámeredtünk az útra:
én a nyűgön, a nyűg alattam.
Kápráztunk a síkostól,
kavicsokat néztünk soká.
Csurgott az idő,
mi bánatban áztunk
– buborékokban pukkadt
a nyár emléke a pocsolyákon.

Ketten voltunk a napban:
én a nyűgön, a nyűg alattam.
Elfogyott az út,
mint hajnalonta a tűnő sötét –
Hattyú a szemhéjam alatt,
az éj elkárhozott nevetése.
A fülemben egy gondolat
a társaság illúziójával,
hiába a szikra árnya az égett gyufán,
mindig fölötte a láng.

Leléptem a nyűgről:
őt az úton hagytam, én meg tovább.
Lebegett fölöttünk
a befejezetlenség és a távozás.
Teher voltam a terhen,
az út haladást várt tőlem:
a magunk kerekét
külön forgatjuk már,
csendben lopakodik mögöttem
a hiány.